Kellett volna még egy nagylábujj a bélbe

Magyar idő szerint vasárnap hajnalban különleges gálával jelentkezett a világ vezető MMA-szervezete, az Ultimate Fighting Championship. Miután a UFC elnöke, Dana White elment Las Vegas legújabb látványossága, a fénylő Gömböc (The Sphere) nyitórendezvényére, egy U2 koncertre (az ír együttes egy 40 fellépésből álló maratonra szerződött le), azonnal fejébe vette, hogy egy ilyen rendezvény neki is kell.

A 2,3 milliárd dolláros építési költségével a legdrágább vegasi rendezvényközpontnak számító Gömböcben – amit januárban mi is alaposan szemrevételeztünk – a UFC 306-os gála rendezési költsége az átlag gálák 2 millió dollárjához képest 20 milliót kóstált, amit alig múlt felül a brutális árakon forgalmazott jegyekből származó bevétel. A promóciós szervezet profitját persze felhizlalták a közvetítés forgalmazásával, az ún „pay-per-view”-val szerzett bevételek, és a UFC 306-on megjelent a UFC történetének első névadó szponzora – a bőkezű mecénás mi más is lehetett volna, mint a sportwashingot új szintre emelő Szaúd-Arábia szórakoztatóipari ügynöksége. A gála így a „Riyadh Season Noche UFC” nevet viselte.

Ja igen, a Noche arra utalt, hogy a UFC 306-ot a szeptember 16-i mexikói nemzeti ünnepre (melyen a Spanyolországtól való elszakadást eredményező függetlenségi háború 1810-es kirobbanására emlékeznek) fűzték fel; a Gömböc gi-gan-ti-kus belső ledfalán a csillagok közül beúszó Quetzalcoatltól a maja piramisokig maximálisan kiaknázzák a mexikói vizuális kultúrát. Mexikó 3D-s ünneplése egyszerre szólt a UFC mexikói származású rajongóinak, egyszerre pedig annak a ténynek, hogy a boksz után az MMA-ban is meghatározóvá váltak a mexikói vagy mexikói származású bunyósok.

Amellett, hogy a rendezők nagyon odatették az audiovizuális orgiát, a vurtslielemekkel sem fukarkodtak: volt itt a nézőket belépéskor üdvözlő Dana White-hologram, az akció ritmusára vibráló szék, a meccsek közötti filmecskék több-kevésbé rejtett utalásait (eastern eggjeit) a felfedezők között kisorsolt 25 ezer dolláros jutalom.

De ami a csilli-villi körítésnél fontosabb: nem lehetett panasz Ronaldo Rodríguez és Ode' Osbourne kaotikus, minden pillanatban megsemmisüléssel fenyegető küzdelmére, Esteban Ribovics boksziskolájára a még mexikóibunyós-szinten is gránitállú Daniel Zellhuber ellen, vagy az alig másfél éve debütáló Diego Lopes egy-egy leütéssel bekeretezett mestermunkájára az előzetesen sokkal magasabban jegyzett Daniel Ortega ellen. A főkártyán csak Valentina Sevcsenko Alexa Grasso elleni cím-visszaszerzése sikeredett unalmasan egyoldalúra; ezt azonban meg lehet bocsátani a kirgiz-perui klasszisnak, mivel a gála végén végén oroszul, spanyolul, angolul és thai nyelven is köszönetet mondott az őt támogatónak és szurkolóknak.

A UFC 306-ot azonban egyetlen meccsnek kellett volna elvinnie a hátán (elnézést a vasárnap hajnali képzavarért): ez a meccs Sean O’Malley és Merab Dvalisvili harmatsúlyú bajnoki címmérkőzése volt. Az amerikai bajnok és grúz kihívója nagyon ellentétes karakterek, nagyon ellentétes képességekkel és küzdőstílussal. A 29 éves O’Malley a UFC dédelgetett üdvöskéjeként indult, a szervezet őt szemelte ki a notóriusan megbízhatatlan – azóta kokaincsíkokkal felrajzolt hanyatlástörténetet bemutató – Conor McGregor utódjaként.

„Suga” bizonyos motívumaiban valóban emlékeztet a tíz évvel ezelőtti ír szupersztárra: súlycsoportjához képest nyurga, magabiztos és precíz kickbokszos, akinek ütéseiben a letisztult technikának és a tökéletes időzítésnek köszönhetően mindig ott rejtőzik egy fenékreültetős KO; érdekes fizimiskája és szmóker/gamer imázsa pedig extra marketingelőnynek számít. De O’Malley minden nyeglesége ellenére kőkemény bunyós, aki folyamatosan képes fejlődni, és mindig meg tudja lepni az őt meccsről-meccsre esélytelenebbnek tartóknak.

Ellenfele, a Grúziában született, de évek óta New Yorkban edző Merab Dvalisvili a UFC darálója, aki meccsein néhány perc szórakozás után begyújtja a rakétákat, majd ütésekkel, rúgásokkal, de leginkább földreviteleivel egész egyszerűen felőrli ellenfelei ellenállását. Dvalisvili 10 meccses veretlenségi sorozattal a háta mögött érkezett a címmecsre – 2018 óta ráadásul John Dodsontól Henry Cejudóig végigverte a súlycsoport klasszisait.

A UFC érdemei és dominanciája ellenére nem nagyon sietett Dvalisvili címmeccshez juttatásával – ezt a grúz addig maga sem ambicionálta, amíg edzőtársa és cimborája, Aljamain Sterling volt a bajnok –, és a promóciós szervezet O’Malleyt idén tavasszal is inkább a kihívói státusztól messze álló Marlon Verával párosította össze.

De a lényeg, hogy 2024 szeptemberére létrejött a csúcstalálkozó, mely stíluskülönbségben és stratégiai izgalmakban a 2018-as Habib-McGregor-meccs méltó utódjának tűnt.

A meccset megelőző szájkarate rendhagyó módon magán a rendkívül feszült hangulatú meccsen is folytatódott; O’Malley edzői beszólogattak Dvalisvilinek, a grúz heccelte a bajnokot. Az amerikai eleinte el-eltalálta ellenfele testét, azonban Dvalisvili viszonylag simán tudott rajta fogást találni, majd a fogásból vagy ütötte, vagy földre vitte, vagy csak egyszerűen rátehénkedett, hogy így fárassza O'Malley hátát, nyakát és karjait.

És ahogy az a grúz meccsein lenni szokott, O’Malley számára innen már csak lejjebb volt; öt meneten keresztül űzte-gyűrte őt Dvalisvili. Az egyre savasabb amerikai lelassult, és… és két perccel a vége előtt majdnem fordított. Egy váratlan rúgása pont betalált gyomorszájra, a beleibe fúródó nagylábujjat a grúz fájdalmas grimasszal fogadta, majd amikor ugyanoda jött egy ütés is, akkor látszott, hogy O’Malley komolyan megfogta őt testre, és Dvalisvili még 1-2 találattól a földre fog rogyni. Csakhogy az amerikai ekkorra már annyira elkészült az erejével, hogy abból nem futotta neki egy újabb szúró rúgásra, egy végső rohamra, sőt, még egy rohamocskára sem. Dvalisvili a hátralevő időben simán körbeugrálta őt, és egy lábkihúzással tette fel az egyhangú pontozással elnyert világbajnoki címre a pontot.