Megnéztük a Las Vegas-i Gömböcöt, és rácsodálkoztunk egy hatalmas, gyönyörű ellentmondásra

Fura egy város ez a Las Vegas. Tulajdonképpen egy modern Bábel tornya, hiszen egy olyan városról van szó, ami a klasszikus városrendezési elvek (vagy akár a józan paraszti ész) szerint nem kéne hogy a sivatag közepén létezzen. Ennek ellenére létezik, és évente milliók látogatnak ide, hogy megnézzenek egy koncertet, meccset, vagy eljátsszák az utolsó centjüket is.

Ha ebből indulunk ki, akkor a Sphere – amit mostantól Gömböcnek fogok hívni – nem is kerülhetett volna jobb helyre. A világító Halálcsillagot még a nyáron helyezték üzembe, miután négy év alatt nagy nehezen felhúzták. Végül az eredeti tervek majdnem duplájába, 2,3 milliárd dollárba (790 milliárd forint) került, és a 150 méteres, gömbölyű reklámfal éjjel nappal világít, így talán nem csoda, hogy az első negyedévét 98 millió dolláros (34 milliárd forint) veszteséggel zárta.

Ha már a héten rendezett CES-techexpó miatt Vegasban vagyok, gondoltam, csak megnézem magamnak, mire dobott ki ennyi pénzt a Madison Square Garden és a Venetian gigahotel. Ez egy szeles vasárnap délután, fényes nappal nem volt egyértelmű, mert kicsit lehangolóan villogott a híres/hírhedt Striptől két-három utcára, és a nézelődéséről is sajnos pont lemaradtam.

Az egész hely olyan high-tech, hogy egyelőre csak egész kevés produkció tudja kihasználni az adottságait. Egyelőre van egy elvileg látványos U2-koncert, lesz egy Phish-produkció, valamint egy film-/techdemó, amit maga Darren Aronofsky rendezett. Na, ez utóbbit néztem én most meg.

A Gömböc-élmény

Kezdjük egy vallomással: több fenntartásom is volt, amikor még december végén kifizettem a 89 dolláros (30 ezer forint) jegyet. Furának tűnt, hogy az amúgy is a fényeiről híres városba leraknak egy ilyen épületet, és már attól is hanyatt estem, hogy napi 450 ezer dollár hirdetni rajta. De nyitott vagyok az újdonságokra, és ezt nem lehetett kihagyni.

Miután a bejáratnál kidobatták velem a hotelemből a Gömböcig tartó útra vett, majd elfelejtett Twinkiest, egy egészen üres placcra kerültem, ahonnan még fel kellett mozgólépcsőzni. Amint felértem, már szóltak, hogy a táskámat le kell adnom a táskatárba (nem ruhatár, a kabátokat nem vették be), és miután megkaptam a bilétám, nekiindulhattam végre az előttem elterülő Sphere Experience-nek, azaz Gömböc-élménynek.

Ugye ez egy kör-, pontosabban fánkalaprajzú épület. Na, a földszint ennek nagyjából a felét tölti ki, és a külső és belső ívet is büfék és kisboltok töltik ki. Az egész helyről azonnal az jutott eszembe, mintha egy mozi jegypénztára vagy büféje előtti rész lenne. És hát tulajdonképpen az is, miközben elvileg egy hiper-szuper kiállítóterem.

A kiállítás, vagyis bocsánat, élmény annyiból áll, hogy van öt emelvény, amiken áll öt ugyanúgy kinéző robot, amit/amiket Aurának hívnak, és a látogatók elbeszélgethetnek vele/velük. Aura tök jó arc, szinte az első elcsípett beszélgetésével belopta magát a szívembe. Egy családdal beszélgetett, amiből a férfi csak kicsit hátrébb tudott megállni a robotot körülvevő teremben.

„Férj, miért vagy olyan messze?”

– kérdezte Aura, majd egy „csináljunk neki helyet” felszólítással félreparancsolt mindenkit, hogy a család együtt járulhasson a színe elé. „Na jó, nem hívhatlak Férjnek, mert nem is az én férjem vagy. Hogy hívjalak?” – vicceskedett.

Egész jól reagált mindenre, amit mondtak neki (ami persze a ChatGPT-k és Bingek korában ma már nem akkora újdonság), és amikor kiderült, hogy valakinek szülinapja van, akkor mindenkire ráparancsolt, hogy háromra köszöntsék fel az illetőt. A gyerekekkel is nagyon jól bánt, még akkor is, amikor a lurkók személyeskedtek. Egy gyerek megkérdezte, hogy nem szomorú-e, hogy egy emelvényhez van ragasztva, és nem tud mozogni. Erre diplomatikusan azt válaszolta, hogy nem ideális, de igazából a feladatát, hogy beszélgetésekkel közelebb hozza az embereket és a gépeket, így is remekül el tudja végezni, és neki ez egyelőre elég.

Aura egyelőre csak angolul beszél, de egy-egy szót meg lehet neki tanítani más nyelveken is, és sokat viccelődik, sőt beszólogat. Egy baseballsapkás, napszemüveges férfit csak rejtélyes idegenként emlegetett, aki ilyenekben van egy sötét beltérben, egy nőt pedig a táskáján látható hatalmas logó miatt egy darabig csak Guccinak volt hajlandó hívni. Amikor végzett egy látogatóval (vagyis a beszélgetéssel), akkor kézfeltartással lehetett jelezni, ha valaki mondana valamit. Akit felszólított, azzal indított, hogy lenne egy kérdése.

„Gondoltam, hiszen feltartottad a kezed”

– vágta rá könyörtelenül.

Öt Aura áll a büfék közötti kiállítótérben, és mindegyik mellett áll két holobuborék és egy tábla, amin néhány sorban arról olvashatunk, mitől is jobb nekünk a technológia fejlődésével. Már ha sikerül átverekednünk magunkat a tömegen.

1. Produktivitás: ez már az ipari forradalomnál beindult, de most még jelentősebb szerintük, hogy a repetitív feladatokat gépek végzik, így több időnk marad a magasabb rendű dolgokra.
2. A Metaverzum: bár ez a trend egy kicsit hamvába holt, a kiállítás szerint a koncepció tök jó, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket.
3. Innováció: a kvantumszámítógépeknek hála sokkal gyorsabban tudunk nagyon bonyolult dolgokra válaszolni, problémákat megoldani. Emellé pont egy rövid időközönként táncoló Aurát állítottak oda. Nem csoda, ha fellázadnak.
4. A hosszú élet: a tudományos fejlesztéseknek hála egyre tovább élünk, sőt majd eljöhet az idő, amikor mindenki örökre él – ami néhány újabb problémát fog felvetni.
5. Kreativitás: azt írják, hogy a gépi tanulás demokratizálja a kreativitást. Legyen valaki bármilyen fiatal, lehet bármilyen háttere, simán lehet belőle festő vagy rendező. Persze kérdés, hogy vajon festő-e, aki promptokat ír be egy keresőbe, és az is, hogy akkor a doppingokról mondhatjuk-e azt, hogy demokratizálják az élsportot, de a kiállítás ezekre már nem tért ki. Ahogy arra sem, hogy a mesterséges intelligenciára épülő kép- vagy szövegalkotók milyen etikai aggályokat vetnek fel például azzal, hogy sok betanításához művészek munkáit lopkodták össze.

A táblák mellett volt még egy szórakozás: egy rövid sorban állás után lehetett csinálni egy avatárt a Metaverzumba. Ez úgy nézett ki, hogy be kellett állni egy körbe, amit fényképezők vettek körül, és a végső képet egy általunk kiválasztott háttérvideóba vágták. Pazar élmény, ezért megérte eladnom a Gömböcnek a biometrikus adataimat:

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen értelmetlenül sok a büfé, amiknek a 70 százaléka előtt soha senki nem áll. Ami talán nem is csoda. Egy sör tíz dollár (3500 forint), egy bor húsz, a csokik és csipszek hat-hat dollárba kerülnek, akárcsak a víz. Utóbbit, mondjuk, egy menő fémpalackban adják, úgyhogy beruháztam egyre, szerencsére tíz percen belül le is ejtettem, úgyhogy szegény be van horpadva. De tisztított víz volt, „az ízélményért hozzáadott elektrolitokkal”. Ha valakinek nem ér ez hat dollárt, akkor ihat ingyen az ivókutakból, amikből jó pár van elszórva.

Viszlát, és kösz a halakat

Nagyjából 50 percet lehet lent lébecolni, utána érdemes nekiindulni a moziteremhez vezető, mozgólépcsős El Caminónak. Amikor beléptem a szektoromhoz vezető ajtón, egészen letaglózott, milyen elképesztően nagy a terem. Az ülőhelyek nagyjából fele üres maradt, ami lehet, hogy hozzájárul ahhoz, hogy veszteséges a cucc.

A Poscard from Earth (Képeslap a Földről) című film egy animált résszel indult, ami azon a területen ment, ami a lenti képen nagyon világos. Emiatt kicsit kiábrándultam, mert voltam már olyan sima IMAX-moziteremben, amelyben nagyobb volt vagy legalábbis nagyobbnak tűnt a vászon. A sztori nagyjából annyi, hogy két telepes ember egy űrhajóval leszáll egy kietlen bolygóra, ahol a hosszú út után szépen lassan úgy ébreszti fel őket egy kellemes női és férfihang, hogy elmesélik nekik, mi is az a Föld, ahonnan jöttek.

Ez úgy történik, hogy az arcukat nézzük abban a kis téglalapban – majd a vászon hirtelen beterítette a teljes belső gömbfalat, ami előtt ültünk, így gyakorlatilag körbevett minket. Gyermeki vigyorral az arcomon ámultam és bámultam az csodásnál csodásabb képsorokon. Ezt nyilván nem jó ötlet leírni egy cikkben, de nagyon nehéz szavakkal átadni, hogy milyen élmény is ez a film. Mondanám, hogy mindenkinek látnia kéne, de kétlem, hogy sok helyen építenének még egy ilyen pénznyelőt.

A film amúgy nagyjából 4D-s, mert a székek is remegtek, amikor remegni kell, és levegőt is fújtak az arcunkba, amikor szeles kép vett körbe minket. De a lényeg mégis maga a kép, ami hihetetlenül szép volt. A mellettem ülővel rendszeresen egymásra vigyorogtunk, amikor beugrott egy kép például a Grand Canyonról, egy sprintelő oroszlánról vagy egy óriási viharról.

Az utazóknak azt mesélik el, hogy régen milyen szuperül együttműködtünk a Földdel, mennyire értékeltük az ajándékait, majd saját grandiózus vágyainkat üldözve milyen gyorsan ellene fordultunk. A természet úgy jelzi, hogy fáj neki, hogy különböző katasztrófákat produkál.

Aronofsky hihetetlen optimizmussal egy utópisztikus jövőt festett le: ahelyett, hogy a profit ész nélküli hajhászásával az emberek végül teljesen élhetetlenné tették volna a bolygót (tehát a most legesélyesebb jövőkép), felismerték, hogy baj van, és ezért először űrállomásokra és a Holdra költöztek, majd nekiindultak a világűrnek, hogy hátha találnak új otthont. A Föld így elkezdett gyógyulni, és visszatért az édenkert, ami nekünk is bölcsőnk volt. Viszont ahelyett, hogy ekkor visszaköltözött volna mindenki, a filmbeli emberek csak turistaként, ritkán és kevesen látogatják meg a Földet, óvatosan bánnak vele.

Itt most jön egy spoiler a film végéről, mert pont annyira bizarr, hogy szerintem érdemes beszélni róla.

.

.

.

.

Aki bújt, aki nem, spoiler! Mire a két hang a sztori végére ér, az utazók is magukhoz térnek, kinyitják a szemüket. Kiderül, hogy az emberiség nem talált még egy olyan jó bolygót, mint a Föld, de rájöttek, hogy ha van víz, szárazföld és légkör, akkor a többit már meg tudják oldani. Az utazók egy lebegő valami kíséretében kiszállnak a kapszulából, sétálnak egy kicsit, majd a lebegő valamit körülvevő burok elporlad, és egy világító mag a földbe fúródik. Ennek hatására a kietlen, sziklás bolygót először elborítja a fű, majd bokrok, fák, tavak, tengerek, folyók, óceánok jönnek létre. Kialakulnak kontinensek is, és ezzel gyakorlatilag percek alatt terraformálnak egy bolygót.

A kérdésem csak az, hogy ha rendelkezésükre áll ilyen technológia, akkor miért nem maradnak a Földön, és ültetnek újabb és újabb magokat. Vagy nem értettem a filmet, és a lényeg az, hogy az anyabolygónk már annyit tett értünk, hogy nem kéne ilyenekkel megerőszakolni?

Bárhogy legyen, az egészen biztos, hogy ez volt életem egyik, ha nem a legjobb mozis élménye. Már maga a technológiai megvalósítás is fantasztikus, de Aronofsky rendezése nemcsak cseresznye a habon, hanem egy egészen új adag fagyi.

Megvan az a régi, vonatos film, amin a legenda szerint mindenki halálra rémült, amikor először látta? Na, a Postcard from Earth volt az én vonatos filmem. Annyira más, mint amihez szokva vagyunk, és olyan lehengerlő a képi világa, hogy szó szerint csak kapkodtam a fejem, hogy semmiről ne maradjak le. Még a megijedős rész is megvolt, amikor egy cuki kinézetű pók a nézőkre vetette magát.

Vannak bajok

Szóval van ez a város a sivatag közepén, ahol óriási szökőkutak szegélyezik a főutat, és óriási hotelekben játékgépekkel világítják meg a mukksötét termeket. Ha van tökéletes illusztrációja annak, amit Aronofsky a filmben bemutatott mint emberi pusztítást, akkor valószínűleg Vegas az. Vagy a Gömböc, ami attól függetlenül, hogy egy szuper délutáni program (a kiállítás minden kis bénaságával együtt), egy óriási energiaszivattyú.

Kicsit olyan, mintha lejátszanák a Titanicot egy óriási turistahajón, ami épp egy jéghegy felé tart. Bármilyen csodálatos műalkotásról van is szó, szomorú belegondolni, hogy nemcsak a múlt hibáiból nem tanulunk, hanem azokra sem figyelünk, akik már ma teljes joggal kongatják a vészharangot. Ettől függetlenül, ha valamiért Vegasban jár, nézzen be a Gömböcbe. Jó kis két óra lesz.