Bundesliga-rekordot is döntött, de az Eb-n az osztrákoknak rúgott gólja mellett minden eltörpül

A magyar fociválogatott 2016-ban, 30 év után nyert először meccset nagy tornán, az osztrákok elleni 2–0-s győzelemből ön is góllal vette ki a részét. Az első találatot Szalai Ádám érte el. Sorsszerű volt, hogy két olyan játékos volt a gólszerző, akik addig az NB I.-ben nem léptek pályára, és nagyon fiatalon elmentek külföldre?

Ádival mi Újpestről ismerjük egymást. Ő Kispestről jött, én Sárvárról. Ő ingázott nap mint nap a város egyik végéből a másikba, én kollégista voltam, 14 évesen elkerültem otthonról. A 2004-es szezonban voltunk egy csapatban, meg is nyertük a bajnokságot, ő rúgott egy csomó gólt, érződött rajta, hogy nagyon jó játékos lehet belőle. Édesapám, aki maga is megfordult az NB I.-ben, majd később edző lett, pontosan meg tudná mondani, mennyi gólt lőtt, és hogy én mennyit, mert ő gyűjti a cikkeket, a fotókat, mindent. Talán még azt is meg tudná mondani, hány gólpasszt adtam Ádinak. Aztán ő Stuttgartba ment, én az Aston Villához szerződtem. Mainzban voltunk ismét csapattársak 2011-ben, de az nem tartott hosszú ideig, csak egy szezonra futottunk össze, de a sérülése miatt egyszerre nem is voltunk a pályán.

Nem akarom megkerülni a kérdést, de nem tudom, mennyire sorsszerű ez. 2005-ben nem voltak olyan viszonyok a hazai élvonalban, ami sok fiatalt itt tartott volna: aki tehetséges volt, kereste a jobb lehetőségeket. Lerobbant volt az infrastruktúra, a borítékban kapott fizetésekről szerencsére csak hallomásból értesültem. Annak a világnak azért jó, hogy vége lett.

Miért nem az Arsenalba ment? Nem mindennapi, hogy valakit kiszúrnak Magyarországon az Arsenal megfigyelői.

Az akkori viszonyoknak megfelelő, magyaros történet volt ez. Voltam kint kétszer próbajátékon, de lehet, hogy háromszor is, Sallói István volt a kísérőm. Nem kelthettem rossz benyomást, mert szerződést kínáltak, 17 évesen. Életem egyik, a mai napig elkísérő nagy élményét is akkor kaptam, mert a szűkített területre kiírt játékban Dennis Bergkamp volt mellettem az edzésen. Az Arsenal BL-döntőt játszott 2006-ban, őt a magazinokban és a tévében láthattam addig, aztán egyszer csak neki passzolhattam, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy vissza tudja tenni a labdát. Ha semmi több nem történt volna velem a futballban, ezért az élményért már megérte volna elkezdeni. Az Arsenal kétéves amatőr szerződést ajánlott, madarat lehetett volna fogatni velem, de aztán a megállapodást nem kötötték meg.

Az Újpest először rábólintott, hogy akkor kaphat értem pénzt, ha majd a profik közt is bemutatkozom, aztán csavartak egyet a dolgon, és rögtön pénzt kértek. Mivel egy 17 éves gyerekről nem lehet megmondani előre, mire jut majd, az Arsenal tartotta magát az elképzeléséhez, és csak később akart fizetni értem.

Én megértettem, hogy hatalmas rizikó van egy ilyen üzletben, de az Újpest nem. Nem tudtam mit tenni. Az angol menedzserem azt javasolta, menjek Angliába, ő biztos volt abban, hogy megállom kint a helyem. Mondtam neki, próbajátékra én már nem mennék, mert voltam a Manchester Unitednél is, nem csak az Arsenalnál, olyan klubot hozzon, amelyiknek úgy kellek, ahogy vagyok, különben elkezdem itthon építgetni magam, és megpróbálok a felnőtt foci felé közeledni. Az Aston Villának kellettem, ezért oda mentem. A várostól 20 percre laktak rokonaink, ezért ez egy vissza nem térő lehetőség volt. Lelkileg nekem is jó volt, hogy ha már az Arsenal nem jött össze, az Aston Villa legalább igen. Mivel nem beszéltem a nyelvet, a rokonokhoz mindig tudtam fordulni, bár nem laktam náluk, de Julikáék mindenben segítettek.

Így visszanézve akkori önmagára, mit láthatott önben a Villa és az angol menedzser?

Közhelyeket tudok mondani. Az biztos, hogy egy korosztályos meccsen is szembetűnő volt, hogy imádtam a focit. A technikámat, a kitartásomat talán észrevehették, valamennyire gyors is lehettem, mondjuk, ez ma már nem mondható el. Biztos küzdöttem is, ha azt diktálta a játék, de ha mindenképp kiemelnék egyvalamit, az az első érintés lenne.

Ismerte ezt a kifejezést akkor?

Nem igazán. Inkább ösztönből csináltam egy labdaátvételt a kapu felé, de az tény, hogy ennek később fontos jelentősége lett.

Amikor Dárdai Páltól azt kérdeztem 2019-ben, hogy mi a gond a magyar focistákkal, épp az első érintést emelte ki, hogy abban kellene fejlődniük.

Nem lepődöm meg ezen. Nagyon szerettem vele dolgozni, és valószínűleg igaza is van. A foci nem létezik párharcok nélkül, de hogy abba milyen eséllyel megyünk bele, abban az első érintés meghatározó. Hatvan-egynéhány kiló voltam, a párharcoktól nem riadtam vissza, de a megfelelő első érintés után kialakuló játékhelyzet nagyon sok mindent meghatároz egy támadásnál. Egy jó első érintéssel nagy lendületet lehet adni egy egész támadásnak.

Az Aston Villa elvitte az észak-amerikai körútjára, ahol játszott is például Torontóban, és dicsérték is. Volt a hónap fiatal játékosa a tartalékbajnokságban, de az áttörés elmaradt. Mi hiányzott ekkor?

Feltettem ezt a kérdést én is párszor magamnak. Ha várok egy kicsit, Martin O’Neill távozásáig, és Kevin MacDonald érkezéséig, lehet, hogy megkaptam volna az esélyt. Az ideglenesen beugró Kevin jól ismert az utánpótlásból, és olyanoknak adott lehetőséget az első csapatnál, akik mögöttem voltak a sorban az utánpótlásban. De nem így alakult, így aztán Koblenzbe mentem, ami összességében nagyon jó döntés volt, már csak azért is, mert a magyar játékosoknak valahogy könnyebb a Bundesligában kitűnni. Velem sem volt másként. Január végén megvettek, egy nap múlva már ott voltam a csapatban, becseréltek, egy hét múlva kezdő lettem, két hét múlva belőttem az első gólom. Másfél év után mentem Aachenbe, ott is volt egy jó szezonom, jó statisztikám volt, és máris Mainzban, az élvonalban találtam magam.

Ahol Thomas Tuchel lett az edzője, aki később BL-t nyert a Chelsea-vel. Bemutatkozhatott a válogatottban is, a svédek 2011-es legyőzésekor.

Azzal életem nagy álma vált valóra. A másodosztályban hiába voltak kiugró mutatóim, akkor a válogatottsághoz az első osztály kellett. El is fogadtam ezt. Mainzban nagyon siettettem a dolgokat, Tuchel nagyon precíz volt, de a rotálása nem esett jól. A korábbi német csapataimban rendre játszottam, rám is épült a csapat játéka támadásban, Mainzban viszont nem így volt. Relatíve jó meccs után is volt, hogy különösebb indoklás nélkül kihagyott. Boldogan jöttem a válogatottba, mindig is az első helyen volt, még ha ez hátráltatta is az előmenetelemet a klubnál, mert megkaptam, hogy le vagyok lakva, ami miatt nem tudnak betenni a kezdőcsapatba. A Fürth mentett meg ebben a helyzetben, két évre újra a másodosztályba igazoltam, aztán Hamburgban ismét élvonalbeli játékos lehettem 2014-ben.

A magyar fociban eközben elhangzott Szalai Ádám híres beszéde a 8–1-es amszterdami vereség után, az állandó hülyítésről, a folyamatosan túl magas elvárásokról. Mit gondolt erről?

Meglepő volt nekünk is. Jó hatása volt, még ha nem is biztos, hogy neki kellett abban a helyzetben ilyen nyersen, de végtelenül őszintén elmondania ezt. Király Gabi vagy Juhász Roli talán más hatást váltott volna ki, de Ádi a Schalke focistája volt, ízig-vérig topjátékos, BL-játékos. Sokk és kicsi öröm, ez volt bennem. Nem nagyon tudtam hová tenni az egészet, noha tele volt igazsággal a mondandója. Voltak furcsa dolgok akkor a fociban, például Husztinak a levele évekkel korábban, amiben lemondta a válogatottságot, nyilván nem véletlenül született. Ráadásul az én posztomon játszott, és nagyon szerettem a játékát.

Az őszinte beszéd felé indultunk, mert egymás közt, négyszemközt mi beszélgettünk hasonlókról. Ilyen dolgokat nem könnyű megosztani, mert a vezetők sem voltak ennyire őszinték,

egymással sem, és valahogy a közeg azt szerette jobban, ha nincsenek kimondva a dolgok.

A beszéd után pár napra már jött az Andorra elleni meccs, ezen volt először kezdő. Milyen volt ennek a hangulata?

Apokaliptikus. Amszterdamban nem játszottam, ekkor már Egervári lemondása után a másodedző, Csábi Józsi volt a kapitány. A régi, romos Puskásban alig volt pár ezer néző, és ha személy szerint nekem jól ment is a játék, csak az volt a cél, hogy ezen valahogy legyünk túl. Az összes évem alatt igyekeztem érzelmileg kiiktatni a nagy hullámzást, erre nagyon jó is volt a külföld, mert lépten-nyomon afelé tereltek, hogy nem szabad a kelleténél jobban a hatása alá kerülni egy eredménynek, ha az jó, és pláne ha rossz. A fociban gyorsan jönnek a meccsek, nem lehet rágódni, de nem jó sokáig ünnepelni sem. Ha ezek a szélsőségek nincsenek, az a legszerencsésebb, bár ehhez nyilván kell egy lelki alkat is.

Mekkora váltást hozott Dárdai Pál a magyar fociba? Hogy lehet ezt érzékeltetni?

Abban a dokumentumfilmben, aminek Még 50 perc lett a címe, sok minden benne volt. Pali ismerte a magyar közeget, és ezt ötvözte a német precizitással, az ottani tudással. Emellett nagyon jól kommunikált, mindenki megértette, mi a feladata. Egyszerűen és érthetően mondta el, mindenkinek tiszta lett, mit vár el a pályán. Talán amire játékosként vágyott, és nem kapta meg, abból tanult, és tisztán átadta a tudását.

Alapból azt szeretem a német edzőkben, hogy világosan beszélnek. Van egy komoly alap, amit a felkészülés alatt gyakorolunk, aztán összerakja az edző a game plant, ami egy nagyon jó mankó, mindenki tudja a feladatát, milyen pozícióban mire van szükség, milyen távolságokat kell tartani egymástól. Ha letámadunk a jobb oldalon, akkor a másik oldalnak hogyan kell mozognia. Támadásban pedig mindig kijöhetett egy-egy extra passz, lövés valakiből, mert a kreativitásnak nem voltak gátjai.

Dárdai alatt sem voltunk világverő csapat, 26 méteren kellett védekeznünk, de minden a helyére a került. Végig nagyon bízott abban, hogy a pontrúgásokból gólok lesznek, amik általában be is jöttek. Jobban elhitték neki a játékosok, mi lesz egy meccsen, amikor utána az is történt, amit előre elmondott. Az alapokat ő tette le, és a sikerekhez a finnek elleni kinti gólommal hozzá is tudtam tenni.

Amikor az elején a sorsszerűséget szóba hoztam, arra is gondoltam, hogy Szalai és ön voltak azok, akik keményen küzdöttek a helyekért a Bundesligában az Eb előtt. Megalkuvás nélkül harcoltak Németországban, önt például a csapat turbójának nevezték. Nem futamodtak meg, holott nyilván a könnyebb utat is választhatták volna.

Elmentem a Hamburgból Nürnbergbe, hogy játsszak. Mert játék nélkül biztosan nem kerültem volna még a keret közelébe sem, nemhogy a legjobb 23 játékos közé. Nem volt egyszerű fél év, de harcoltam. Nem lett volna könnyű egy fontos, finnek elleni három pontot jelentő gól után otthonról nézni az Eb-t. A többi már történelem. Priskin keresztbe passzolta, én pedig megindultam a kapu felé.

Ösztönösen jött ez a megoldás, hogy átemelte jobbal, a gyengébbik lábával a kapus felett?

Valószínűleg. Rúgtam ennél szebb gólokat Németországban, egyszer még Trappot is elkeserítettem, aki később a PSG kapusa lett. De az kit izgatott rajtam és a családomon kívül? Arról jó esetben írtak egy vagy két cikket, de az az osztrák emelés most, még évekkel később is téma. Ha nem láttam százszor, hát egyszer sem, kikerülni sem tudnám, mindig szembejön. Emlékszem is az összes pillanatra, ami előtte és utána történt. Szerintem a szurkolók nagy többsége nem tudja megmondani, milyen csapatokban játszottam, még azt se biztos, hogy melyik topligában, de ezt a gólt mindenki ismeri.

Nagyobb hatást váltott ki ez a győzelem, mint egy olimpiai aranyérem?

Nincs összehasonlítási alapom, de az emberek mégiscsak a budapesti utcákon ünnepeltek. Egy kiéhezett szurkolótábor kapott egy nagy élményt, mi pedig tőlük egy nagy lökést a folytatásra. De ahogy mondtam, nem szabad a hatása alá kerülni, ilyenkor kell a földön maradni, még ha minden felfelé tol is.

Akkoriban a legtöbbször az a kérdés hangzott el, hogy tényleg megtanultak-e focizni.

Nem tudom, hogy a korábbi generációknál jobbak voltunk-e, vagy csak szerencsésebbek. Amikor az alapok a helyükre kerültek, sokkal könnyebb volt már építkezni, és a Palit váltó kapitány, Bernd Storck is hozzátette a magáét. Az osztrákok ellen hála istennek eszébe jutottam mint csere. Fittek voltunk, fegyelmezettek, bejöttek a megoldásaink. Izland ellen is, a portugálok ellen is. Valahogy akkor már nem ingyenélők voltunk itthon, és a sztereotípiák percek alatt értelmüket veszítették. Az a három Eb-meccs felért harminccal, de most lehet, hogy kicsi számot mondtam.

Én mondok egy nagyobbat: 13 900. Mi jut eszébe erről?

Nem ugrik be semmi.

Tényleg?

Akárhogy cikázik az agyam, nem tudom összekapcsolni semmivel, ami jellemző lenne rám.

2015-ben történt.

Nem lettem sokkal okosabb.

Pedig rekord is volt.

Jaaaa, hogy ennyi métert futottam egy meccsen? 13 940 a pontos szám. A Hannover volt a Hamburg ellenfele, az megvan. Nyertünk 2–1-re.

Úgy tudta volna, ha 13 940-et mondok?

Akkor se vagyok benne biztos, mert ez az adat viszont nem jön szembe mindennap. Abban a szezonban volt ez rekord a Bundesligában, azóta legalább ketten 14 kilométer fölé mentek, de ezt a statisztikát csak futólag ismerem, mert nincs nagy jelentősége.

A dobogó sem olyan rossz.

Amikor a Bayern ellen játszottunk, láttam, hogy Ribery és Robben összesen nem futottak 14 kilométert. Cserében rúgtak két-két gólt. Szívesen elcseréltem volna velük a futómennyiségem, de ők ezért voltak klasszis játékosok. Mivel domináns csapatokban játszottak, nekik nem kellett annyit védekezni, mint nekem. Egy-két cikk biztos született pluszban erről a futóteljesítményről, de

ez a rekord egy szép, jól hangzó statisztikai adat, semmi több. Jobban örültem volna, ha más mutatókban emelkedek ki, tudnék pár ilyet említeni, de nem akarok nagyon szakmázni.

Mert az biztos, hogy a futás jobban érthető, és persze hízelgő, hogy ez még téma lehet. De egy ilyen rekord eltörpül az osztrákoknak lőtt gól mellett.

A karrierjével mennyire elégedett?

Nem lehetek elégedetlen. Alakulhatott volna máshogy, de ilyen lett. Nem gondoltam, hogy 31 évesen hazatérek, de valahogy az élet úgy hozta. A Washingtonnál volt egy kis gubanc a szerződésemmel, és a nagypapám, akihez nagyon kötődtem, beteg lett, nekem pedig kapóra jött, hogy hívott a ZTE. Így nem a világ másik feléről kellett jönnöm, ha meg akartam látogatni a sárvári kórházban, csak 45 percnyi autózásra voltam tőle. Meg is tettem, amíg el nem ment, sokszor ott ülhettem az ágya mellett, ami nekem is, neki is sokat jelentett. Azóta meg itthon vagyok, most éppen az MTK-ban, ahol nagyon jól érzem magam.

Nem bánja, hogy véget ért a szezon? Az előző két fordulóban eredményes volt, a Debrecen és a Diósgyőr bánta.

Próbálom majd átmenteni a formám, hátha lecsúszik még egy-két labda.

Milyen most focistának lenni Magyarországon?

A létesítmények első rangúak, de az egész háttér is, az edzőpályák, a gépek. A fizetések pontosan érkeznek, vannak élvezhető iramú meccsek, de

már nem én leszek az, aki a nézőket visszaviszi a stadionba.

A közönség nyilván hiányzik, imádtam Amerikában azokban a hatalmas stadionokban játszani, pláne, amikor egy igazi világsztár, Wayne Rooney volt a csapattársam. Németországban már a bemelegítést is végignézték vagy 20 ezren, nem létezik játékos, akit ez ne sarkallna jobb teljesítményre.

Az MTK fiataljai vevők arra, hogy a mentoruk legyen?

Ha kérdeznek, el szoktam mondani az első érintés fontosságát, de azt is, hogy lehetőleg be kell fejezni egy támadást. Aki le akarja ebből szűrni a tanulságot, le tudja. A korom miatt már Stibi bá vagyok az öltözőben, ez így van rendjén. A következő szezont még igyekszem megcsinálni, addig szól a szerződésem, addig próbálom átadni a tudásom. Hogy maradok-e a fociban, az még előttem is talány. Ingatlanokkal foglalkozom, kicsi a cégem, de a menedzserkedés, egy játékoskarrier felépítése az érdekelne, de ez még képlékeny, a nyelvtudás mindenesetre már nem jelenthet akadályt. Addig viszont megpróbálom még eltalálni párszor a labdát, hátha sikerül úgy, mint az osztrákok ellen.