Regényt írtak a megrendítő sorsú magyar bajnok sakkozóról

Vezéráldozat címmel jelent meg egy sakkozóról szóló regény, aminek a napokban a bemutatóján jártunk. A könyv fikció, de egy valós esemény szolgáltatta az alapját, ezért mielőtt magára a regényre rátérnénk, érdemes felidézni a tragikus történetet, amit feldolgoz.

1986. június 2-án, hétfő este súlyos baleset érte Érden Utasi Tamás sakkozót, az 1983-as nyílt magyar bajnokság győztesének mindkét lábát levágta a vonat. A magyar fociválogatott ezen a napon szenvedett megsemmisítő vereséget a szovjetek ellen a vb-n, az ország jó része letargiába került, a balesetről csak ötödikén adott hírt a Népsport. Pontosabban akkor jelenhetett meg Rónai Egon cikke, ami már napokkal korábban be volt tördelve, a megjelenés azonban mindig csak csúszott. Utasi már május 26-án bejelentette a szövetségben, hogy bármilyen szép jövő állhat is előtte – 73. helyen állt a világranglistán –, 23 évesen befejezi. Utána bement a szerkesztőségbe, és kiöntötte a lelkét az akkor szintén 23 éves Rónainak.

A játékos a sakkban az igazságot kereste, de nem találta meg, a klubjában, a Honvédban nem érezte jól magát, és nem maradt más választása, mint hogy feladja a számára kilátástalannak látszó küzdelmet. (Mihail Tal volt egyébként a kedvence, akiről nemrég írtunk.) Az interjú után megkönnyebbült, és nap mint nap hívogatta az újságírót, mikor jelenik már meg a róla szóló írás. Mindennap várta a Népsportban, hogy mások is elolvashassák figyelemfelkeltő gondolatait. A sakkozó titkon azt remélte a cikktől, hogy a sorsa jobbra fordulhat, sikerülhet valamilyen változást elérni, és mégiscsak lesz jövője a sportágban, ha már erre tette fel az életét, és hozott ezért számtalan áldozatot már gimnazista korától.

A sorsa azonban megrendítő fordulatot vett azon a hétfőn.

A balesetet/öngyilkossági kísérletet egyébként túlélte – néhány évvel később halt meg –, így ötödikén vagy később a Honvéd Kórházban akár a kezébe is vehette az újságot, benne a szavaival, visszavonulásának magyarázatával.

A cikkben vannak erős állítások, ilyen például az, hogy nem hagyták az átigazolását. Az őt körülvevő légkört okolta azért, mert gyengébben ment neki a játék. A Szuperbajnokságon a hetedik helyet érte el, amit így utólag gyengének nem lehet nevezni, legfeljebb átlagosnak. A legerősebb mondata: „Nem bírom, hogy mások terelik kényszerpályára az életemet, olyan emberek, akik klikkek érdekeit szolgálják.”

Az, hogy maga a cikk megjelenhetett, már a rendszer puhulását jelezte. Csak a kontextus kedvéért: az ország akkori első emberének, Kádár Jánosnak a kedvenc játéka a sakk volt, kifejezetten odafigyelt az eredményeire, szívesen játszott a hazai legjobbakkal. Az anekdota szerint a Parlamentből átsétált a szövetségbe, ami egy utcára volt, és gyakran sakkozott. Kádár nem állt azon a szinten, hogy akár csak egy magyar bajnokságon jó helyezést érjen el, de szerette a játékot, értette a kombinációkat.

A magyar sakk pedig akkoriban volt a csúcson. A férfi válogatott Portisch Lajos vezetésével 1978-ban megtörte a szovjet hegemóniát, és olimpiai bajnok lett. 1980-ban úgy látszott, sikerülhet a címvédés, de végül a holtverseny úgy dőlt el hajszállal a szovjetek javára, hogy erős volt a gyanú, egy magyar szempontból indifferens, a bonyolult pontszámítás miatt viszont mégis döntő jelentőségű meccsen nem reális eredmény született.

A sakkról akárhogy tehát nem lehetett írni, de mivel a lap vezérei Mexikóban a vb-ről tudósítottak, átcsúszott a szűrőn. A 2020-as évek Magyarországán alighanem elképzelhetetlen lenne, hogy megjelenjen egy cikk a Nemzeti Sportban egy kritikus felcsúti akadémistáról, akit nem hagynak kibontakozni. Nem merné senki venni a bátorságot, hogy megjelenhessen a véleménye. Rónainak, ha nem is ez volt az utolsó cikke, de július végén már kirúgta a laptól a Mexikóból visszatérő főszerkesztő, Király Ferenc, és utána ment el rádiózni.

Eddig a tények, a Vezéráldozat című regényben Novák Miklós, a Magyar Nemzet sportrovatának vezetője hozzátette a fikciót. Elismerte, hogy bizarr gondolat egy több mint 35 éves eset felidézése, de elsősorban emléket szeretett volna állítani a szép reményű játékosnak. Megszólaltatta például azt a Nagy Ervint, aki játékostársa volt Utasinak, később pedig a pszichiátere.

Novák maga is sakkozott, és őt is megrázta, amikor gyerekként olvasta annak idején a híreket. Még jóval a Vezércsel című netflixes sorozat előtt kezdte el írni a kötetet, a sorozat sikere nem volt hatással rá. Ennyi év távlatából nem célja a burkolt felelősségre vonás, az egykori vezetők beazonosíthatók ugyan, de többnyire nem a saját nevükön szerepelnek. Utasinak kegyeleti okokból is a Halmosi nevet adta, már csak ezzel is jelezni kívánta, hogy fikcióról van szó – mondta el a könyv bemutatóján.

A könyv célja az, hogy érzékeltetni lehessen, milyen extrém megpróbáltatások elé kerülhetnek játékosok – ezt a nagy nyomást egyébként jól illusztrálja az is, hogy a világbajnoki címéről lemondó Magnus Carlsen egyenesen azt mondta, vigyáz arra, hogy ne kerüljön túlságosan a játék hatása alá.

„Nem mondanám dokumentumregénynek, de félig az, ami keveredik a fikcióval” – ezt a jellemzést a könyv lektora, Kocsis L. Mihály adta. Hozzátette, az akkori és a mai korra jellemző társadalmi mozgások is kiolvashatók a gondolatok közt, az irodalom pedig mindig ráirányítja a figyelmet a saját életünkre.