Szegény ember vízzel főz: Mourinhónak nem megy, amiből a Milan egyelőre mesterkurzust csinál

Több ponton is összefonódik a múlt péntek este összecsapó AC Milan és az AS Roma közelmúltja (a pénteki meccs 2-1-es Milan-sikert hozott idegenben). Elég ha csak a januári meccsük finisére gondolunk: az akkor még címvédő Milan egy simán 2-0-ra „megnyert” meccset engedett ki a kezéből – vagy nézhetjük úgy is, hogy José Mourinhóék 2 pontrugásgóllal álltak fel a hajrában –, elindítva ezzel egy elképesztő mélyrepülést. No nem mintha a rómaiak szárnyakat kaptak volna attól a 2-2-től, és valami hatalmasat alkottak volna tavasszal: a forduló utáni 21 meccses, a szezon végéig tartó átmeneti tabellát nézve 33 (Milan) és 32 (Roma) pontot gyűjtve a mezőny közepére kerültek csak.

A olasz kupában pár nappal a januári rangadó után a Milan ötlettelenül kiesett a Torino ellen, míg Mourinhóék a biztos kieső Cremonese ellen szálltak el február elején. Ezek után a számukra vigaszágat jelentő európai kupákban a milánóiak a városi derbin elfogytak, míg Mourinho pont a Puskásban nem tudott a beugró Mendilibar Sevillája ellen Európa-ligát nyerni. Még a bajnoki véghajrában is találni párhuzamokat, hiszen Rafael Leãóék nagy nehezen, a Juventus európai kizárásának köszönhetően odaértek a negyedik, Bajnokok Ligája-indulást érő helyre helyre, míg Paulo Dybala a Spezia elleni kilencvenedik perces góljával az El-be lőtte csapatát, a Romát – ismét a Juventus kárára. A csalódottságban is osztoztak, így nem meglepő, hogy az idei szezon felé fordulva mindkét klubnál komoly változásokat kellett megtenni a csapatnál.

Ismervén az olasz liga elitcsapatainak egyre csökkenő vonzerejét az átigazolási piacon, mindkét csapatnál úgy kellett átszabni a keretet, hogy a pénzügyi lehetőségeik erősen korlátozottak. A mondat első fele nem feltétlenül kritika, sokkal inkább a tavalyi realitás, hiszen még az angol első osztályba feljutó Bournemouth vagy Nottingham Forest is bőven jobb feltételeket tud kínálni, mint egy milánói vagy római élcsapat. Ja, és akkor még nem számoltunk az idei szaúdi faktorral (legyünk ilyen diplomatikusak), aminek vonzása akkora, hogy az olasz futballkapitány Roberto Mancini hirtelen talált évi 40 millió dollárnyi okot (ez ugye három évre 120 millió) arra, hogy szépen lemondjon az Európa-bajnoki címvédő válogatott kispadjáról tíz hónappal potenciális Eb-címvédés előtt, hogy inkább a szaúdi nemzeti tizenegyet vezesse.

Hogy a két csapat kerettervezését és gazdasági realitását mennyire meghatározzák ezek a brutális felvevőpiacok, azt talán a volt milanos Sandro Tonali pénzzé tétele, illetve a befolyt jelentős, 70 millió eurós összegből való új alapokra helyezés mutatja a legjobban.

Akadozik a Mourinho-gépezet

A Roma még épp a kiváló statisztikai mutatókkal és hajmeresztő hibákkal védekező Roger Ibañezért kínált szaúdi harmincmillió euróra nem mondhatott nemet, mivel az elmúlt években gazdasági oldalon sem ment jól a klubnak. Csak a 2021-22-es pénzügyi évben 35 millió euróval, 184 millióról 219 millióra nőtt a pénzügyi veszteségük, miközben a negyedik éve tulajdonos Dan Friedkinnek és társainak már havi 25 milliót kell betenniük a kasszába, hiszen 2019-22 között nagyjából 330 milliónyi játékosigazolást hajtottak végre, tavaly pedig már leginkább csak az ingyen igazolás és a kölcsönvétel ment. A jobboldali szárnyvédő poszton inkább csalódást keltő Zeki Çelik egymaga hétmilliót elvitt a 2022-ben igazolásokra fordított kilencből, az igazi áttörést viszont Dybala ingyen megszerzése jelentette. Eközben az eladási oldalon befolyt azért 74 millió euró, nagyrészt a Galatasaraynak eladott Nicolò Zaniolo, illetve a Marseille-be küldött trió, Jordan Veretout, Pau López és Cengiz Ünder révén.

2023 nyarán legalább sikerült viszonteladni és készletet kisöpörni – a már említett Ibañez eladása mellett az előző vezetőség igazolásaitól (Justin Kluivert, Gonzalo Villar, Carles Pérez) és pár fiataltól (Benjamin Tahirović és Cristian Volpato) is megváltak, így megint bejött 75 millió. Közben viszont 18%-kal nőttek a fizetések, amit leginkább Romelu Lukaku kölcsönvétele eredményez, hiszen a Chelsea-játékos évi nettó 7,5 milliós fizetésével majdnem a dupláját keresi, mint a Roma tavalyi legjobbja, Dybala. De hosszabb távú befektetésnek vett Evan Ndicka és Houssem Aouar (5-5 évre összesen 35 millió fizetéssel), valamint a teljesítményalapú kompenzációt kapó Leandro Paredes- és Renato Sanches-szerződések is komolyabb kockázatot rejtenek magukban. Mourinho így írta le ezt a kegyetlen római realitást:

„Meglepetés, hogy Renato nem játszhat a Milan ellen? Nem, nem meglepő, tekintve, hogy az elmúlt két szezonban hogyan alakultak a dolgai. Ha Renato magas színvonalon játszott volna, és sérülésmentes lett volna, akkor a PSG-nél biztos kezdő lenne, és soha nem került volna kölcsönbe a Romához. Ez ugyanaz, mint Dybala helyzete a tavalyi szezonban – nagyon sok klubnak voltak kétségei a fittségével kapcsolatban, és így sikerült őt leigazolnunk. Ez a mi valóságunk.”

Ebben – mint általában minden Mourinho-kijelentésben – van egy jó adag részigazság, hiszen felmerül, hogy tényleg megfontolt döntés volt-e a tavaly az Internél szenvedő Lukakut ennyiért kölcsönvenni, illetve hozzátehetjük, hogy a Roma által is kinézett, végül máshova igazoló Davide Frattesi és Gianluca Scamacca pénzügyileg lehetetlen vállalkozás lett volna a rómaiak számára. A részigazság mellett pedig nyilván önfelmentés is van Mourinho mondataiban, hiszen hiszen a csapata azért olasz szinten a Juventus és az Inter mellett a legjobb háromban, európai szinten pedig éppen az első 20-ban van a fizetéseket nézve. Ugyanakkor a Napoli például tavaly nagyjából a római keret fizetésének 75%-ából lett bajnok, míg az örök rivális Lazio még ennél is kevesebből 11 ponttal végzett előttük.

Mindenesetre nem a legjobb előjelekkel készültek a Milan elleni meccsre. A pénteki előtti két mérkőzésükön például előbb a Salernitanát erősítő Antonio Candreva zsenialitása, majd a Verona tréfálta meg a kiváló, a tavalyi szezonban például a Napoli mögött legkevesebb xG-t engedő védelmet. Candreva Chris Smallingot, a Verona pedig Diego Llorentét pécézte ki magának, így kapott a Roma két meccsen négy gólt.

Nem volt a topon a kapus Rui Patrício sem, aki 1,2 xG-ből hozta össze a négy bekapott gólt, bár ez a tavalyi formáját látva nem volt nagy meglepetés. Már akkor is gyenge pontnak számított, hiszen lábbal használhatatlan, védési hatékonysága tavaly -6.6 PsxG volt, tehát a lövés végcéljának ismeretében egy átlagos kapushoz képest hat és fél góllal többet szedett, be ezzel a 193. helyre került a top 5 liga 208 kapusából, de olasz összesítésben is messze a legrosszabbnak bizonyult.

Gyengült a középpálya közepe is, ahol az amúgy sem túl látványos Bryan Cristante, Nemanja Matić duóból utóbbi távozott, a helyére pedig az a Romába visszatérő Paredes ugrott be, aki tavaly már Massimiliano Allegri Juventusából is nagyon kilógott, főként védekezésben. Nem csoda, hogy tavasszal szinte már csak az alsóházi csapatok ellen tették be a csapatba.

A mellettük játszó, elsősorban a kreativitásáról és nyomástűréséről ismert Aouar és Lorenzo Pellegrini viszont nagyon kellenek a csapatba, amelynek támadójátéka a zseniális, de sérülékény Dybalán áll vagy bukik. Lévén, hogy Tammy Abraham keresztszalag-szakadása és a végül meg nem szerzett csatárok (Scamacca, Álvaro Morata, Duván Zapata) miatt egyelőre a tavalyi idényben gólnélküli, de a nyitómeccsen rögtön kétszer is betaláló Andrea Belotti hirtelen bombabiztos kezdő lett. Igaz, a meccs előtti nap Rómába érkező Lukaku hamar változtathat majd ezen. A támadójátékban a társ pedig a tavaly pont Mourinho által szárnyvédőnek átképzett „Fáraó”, vagyis Stephan El Shaarawy, aki tökéletes átvezetés a Milanhoz.

Megint épül az új Milan

Úgy tűnt, hogy a nem túl erős szezonbefejezés a nyáron is folytatódik a Milannál, ahol napok alatt zajlott le egy PR-szempontból meglehetősen nehezen menedzselhető időszak, aminek két nagy állomása volt. Az első június elején jött, amikor a csapatot a vicckorszakból (banter era) a megújuláson át a bajnoki címig és BL-elődöntőig vivő Paolo Maldini, Frederic Massara edzőpárost felmentették. Majd jött az Andrea Pirlo arcvonásait Gennaro Gattuso kíméletlenségével ötvöző ifjú olasz közönségkedvenc, Sandro Tonali eladása a szaúdi királyság Newcastle-ben üzemelő sportmosodájába.

Nyilván nem volt kérdéses, hogy a közvélemény ki mellé áll, ha a két oldalon egy élő Milan-legenda, illetve egy garasoskodó amerikai tulajt találunk. Utóbbi esetében általában jött is a Chelsea-t megvásárló Todd Boehlyvel kapcsolatban is sokat emlegetett buta amerikai sztereotípia, ami azért nem teljesen fedi a valóságot. A tulajdonos és az edzők közti viszályt a tavalyi spórolásos év közben Maldiniék is mélyítették a színfalak mögött, a kölcsönvételekkel és olcsó igazolásokkal azt sulykolták, hogy nincs pénz.

A 2022-ben 35 millió euróért vett, a mostani szezonra viszont már az Atalantába kölcsönadott Charles De Ketelaere kudarcáért Maldiniéket terheli a felelősség, ahogy azért is, hogy 2023 elején mindent megtettek volna annak a Nicolò Zaniolónak a megszerzéséért, aki azóta rettenetes hozzáállásával még a Galatasaraynál is persona non gratává vált. (A háttérben pedig egyéb gondokról is lehetett azért hallani.)

Közben azért ki-kiderült, hogy a világ egyik legértékesebb sportcsapatában, a New York Yankeesben érdekelt, illetve a pénzügyi világban megkerülhetetlen Goldman Sachsnál 20 év üzleti tapasztalatával rendelkező, a Milanhoz 2022-ben új tulajként érkező Gerry Cardinale és a Redbird azért csak nem teljesen fogalmatlanok. Például miattuk érkezett a Milan játékosigazolásait nyártól segítő, a baseballvilágban legendának számító Billy Beane, akiről Brad Pitt főszereplésével készült a Moneyball című film. Tijjani Reijnders leigazolásakor extrán jól jött, hogy Beane befektető a holland Alkmaarnál.

Igaz, az Eredivisiét is régóta jól ismerő, már sportigazgatóvá előléptetett Geoffrey Moncada vezette elemzői, megfigyelői és recruitment részleg már évek óta világszínvonalon dolgozik, nekik köszönhetik Pierre Kalulu (2020-ban a Lyon második csapatából) és Malick Thiaw (2022-ben a Schalkéból) megszerzését is.

Ahogy a stratégiailag ügyes klubok, így ők is reálisan felmérték a helyzetet, hogy a 23 éves Tonali a legkönnyebben mozdítható nem kulcsfontosságú emberük – egy kiváló játékos, de főleg az átmenetekben, a labda ellen és pontrúgásokban domborodnak ki az erősségei, ezeket azonban akár egy emberrel (Yunus Musah), akár összesítésben alacsonyabb értékben lehet pótolni. Ez ugye nem mondható el az unikális, és a posztján a közvetlen világelitbe tartozó Mike Maignan, Théo Hernandez és Leão triójáról (csak Ismaël Bennacer keresztszalag-szakadása miatt nem négyes ez a lista jelenleg), akiknek eladásával a Milannak nem nagyon lenne esélye a top 6-ba kerülni. Ahogy láttuk, Moncadáék tökéletesen megtalálták – vagy a tőzsdén, vagy a devizapiacon – az alulértékelt erőforrásokat:

• Christian Pulisic és Ruben Loftus-Cheek 3 éve százmilliós karrier felé tartottak, de pechjükre elvesztek a Chelsea futballrengetegében, de még nem késő számukra.
• Úgy csaptak le Noah Okaforra, miután a Red Bull Salzburggal megszégyenítette a Milan középpályáját, mint ahogy a Manchester United vitte el Cristano Ronaldót arról az ominózus, nemrég már húszéves barátságos meccsről.
• A Villarrealban összehozott 2-3 jó idényével már a sztárság küszöbén álló Samuel Chukwueze hatalmas upgrade Junior Messias helyett a jobbszélen, de a támadóközéppályán a Laziótól megszerzett Luka Romero is hozhat valamit a Brahim Díaz-Alexis Saelemaekers tengely helyén.
• A 21 éves argentin belső védő, Marco Pellegrino, a tavaly Stuttgartból leigazolt Jan-Carlo Simić, aki jelenleg még az U19-es bajnokságban remekel 18 évesen, illetve a vezetőedző Stefano Pioli által a Bayernbe el nem engedett Pierre Kalulu alig 3 milliós, alacsony fizetésű és kockázatú befektetés, illetve egyfajta biztosíték Simon Kjær mögé-mellé a védelemben.
• Pluszban még az utolsó átigazolási napon sikerült a frankfurti évei óta önmagát kereső Luka Jovićot ingyen megszerezni.

Cserekén távozott De Ketelaere, Messias, Saelemaekers, illetve az egész átigazolási időszakban senkinek sem kellő Divock Origi is, akinél ráadásul az is kiderült, hogy az őt kölcsönvevő Nottingham a teljes, négymilliós szerződését átvállalja. Így pedig lassan már nem lesz kit szidnia a Milan-drukkereknek…

Az eladásokból befolyt pénzen továbbra is 45 millió euróval túllépő kiadásokat, illetve az amiatt fennálló deficitet kompenzálja még a Beşiktaşba igazolt Ante Rebić és a visszavonult Zlatan Ibrahimovic béreinek eltűnése is a könyvelési oldalról. A Milan így összesen nettó 59, bruttó 89 milliót költ idén játékosfizetésekre a Calcio e Finanza adatai alapján, a legjobban kereső Leão (5m nettó) mögött 16-an vannak négy és kétmillió között.

Ami szembetűnő, hogy mennyire tudatosak futballstílusilag az igazolások. Ahhoz képest, hogy pár éve hosszas udvarlás után sem állt kötélnek Ralf Rangnick, Milánóban továbbra sem tettek le a Red Bull Milan-projekt megépítéséről, ahogy ezt az Athleticnél dolgozó Jon Mackenzievel jó másfél éve a milanói bajnoki menetelés közben taglaltuk. Mindez magas és proaktív védekezést, kíméletlen presszinget, gyors átmeneteket, valamint fiatal, lendületes csapatot takarna. A nyári érkezők közül a két dinamikus amerikai, Musah és Pulisic, valamint Okafor (Salzburg) és Jović (Fiorentina) mindenképp ezt a stílust viszik tovább.

Nem beszéltünk még Pioliról, aki nagy túlélőként maradt továbbra is a Milannál, és bár nem kevés kockázattal és bizonytalansággal kezdte az idényt, ami ennyi igazolás után azért némileg magától adódó, egyelőre kiváló munkát végez. A Milan a nagy öreg, már 36 éves Olivier Giroud, a Theo-Leão duó, illetve Pulisic és Reijnders vezérletével könnyedén és 6 ponttal kezdett. Lévén, hogy a labda elleni intenzitást és szervezettséget már negyedik éve magas szinten műveli Pioli egysége, a kihívás, főleg Bennacer nélkül és Fikayo Tomori, valamint Rade Krunić biztonsági játéka okán mindig a másik fázisban keresendő.

Taktikailag azonban itt is akad néhány új ötlet, főleg a labdabirtoklási fázisban: 3-2-2-3-as felállást láthattunk a Bologna emberezése, majd 3-1-3-3-at a Torino ellen, míg a még mindig kiválóan passzoló kapus, Maignan bevonásával az első vonalban csináltak emberelőnyt, és tudtak Leão vagy a Giroudról leindulók felé hosszan előrejátszani.

De kiemelendő a már tavaly is látott Calabria és Theo beforgása középre emberező csapatok ellen, ez idén egyelőre szisztematikusabb. Loftus-Cheek és Reijnders pozíciós intelligenciája miatt jobb minőségben, és a pozíciós váltások összehangoltsága miatt sokszor alakul ki terület az üres embernek.

De megmaradtak a csapatszintű összmunkából kialakuló klasszikus Pioli-féle Milan-gólok is, mint például a Torino ellen az első gólnál az átmenetből, a harmadiknál pedig a Theo-Leão varázslatból.

Egyértelmű képet kaptunk

A péntek esti meccsen – melynek elemzése annak egyértelmű kimenetele végett a szokásosnál rövidebb lesz – tulajdonképpen Tomori kiállításáig szinte csak a Milan akarata érvényesült. Aztán egy megpattanó szépítőgól és néhány kimaradt Milan-kontra következtében valahonnan megint drámai vége lett: a Roma középpályása, Nicola Zalewski helyzete, aztán a 96. percben Maignan melléütése után majdnem megint 2-2-re végződött egy milánói szempontból teljesen kontrollált, majd kontrollvesztetté vált meccs.

Ahogy a két nyitómeccsen láttuk, illetve egy alakulóban és felemás kezdővel kiálló Mourinhótól várni lehetett, a hazaiak a 5-3-2-es középső blokkban a két belső védőt szabadabban hagyva védekeztek.

Ez ellen a Milan látványosan variálta a visszalépők és labdafelvevők, valamint a római középpályássort manipuláló – mögéhelyezkedés, beforgással négy a három elleni helyzet kialakítása, Giroud visszalépései teret nyitnak az indulóknak – játékosok számát és kilétét.

Emellett Thiaw-ék belépéseikkel folyamatosan támogathatták a támadásokat, az első gólnál is a német védő megindulása indította el a mozgást. Loftus-Cheek labdacipelő és területfelismerő képessége, ahogy Giroud kombinatív készsége is elég régóta erősség a Milannál. A betörés után kialakult ziccert ugyan még kihagyta az angol, de aztán a francia értékesítette a hosszas videózás után, a római kapus lábra csúszásért megítélt büntetőt. A gól után a hazaiak tulajdonképpen folytatták a Mourinho-éra megszokott képét: nem tudtak nyomás alatt építkezni, így csak a felívelesék maradtak.

A vendég Milan maximális agresszióval védekezhetett Belottiék ellen: egy meglehetősen felejthető idény után azért még láthattuk, hogy Tomorinak is van felfelé, főleg az el nem követendő szabálytalanságok terén. Ellenpéldaként említsük meg Thiaw-t, aki már tavasszal is megérdemelten került be milánói teljesítményei alapján Hansi Flick német válogatottjába, és senki nem mondaná meg róla, hogy elvileg ő lenne a rutintalanabb az angol védőtársához képest.

Míg a hazaik elvétve, addig a Milan állandóan ki tudott szabadulni és a védővonal mögé kerülni – noha nem mindig találták meg a szabad embert: Leão mögéindulásai (a 15. percben látottat mutatjuk lejjebb) hátul tartották a védőötöst, így jutott hely Theo átlós cipeléseinek, általában egy védekező középpályással lendületből, valamint a vonalak között megjátszható Reijndersszel vagy Giroud-val továbbmehetett a támadás, míg a Loftus-Cheek, Pulisic duóval a másik oldalon megakadályozták, hogy a hazaiak áttolódjanak a labda irányába.

Ugyanakkor – leszámítva Pulisic helyzetét Theo beadása után – a hazaiak mély blokkja valamennyire féken, vagy legalább is a tizenahatoson kívül tartotta a Milant, ahol Leãón kívül senkinek nem volt három érintése a meccsen, a portugál viszont ötöt is összehozott. Ez római oldalról a védőpárhacainak 78%-át megnyerő, és hét labdaszerzést is bemutató Zalewski, illetve Mancini és Çelik felfutásainak és Cristante előkészítéseinek érdeme. (Utóbbit leírni legalább olyan bizarr, mint magát Cristantét a tizenhatos előtt látni.)

Az MVP formájához közelítő Leão egy jobb-, majd két baloldali megindulással jelezte, hogy ha sikerül valakit megtalálni a beadásaival, netalán egyedül tudja befejezni, akkor ennek a meccsnek bizony lőttek. Nos, ez a második félidő elején sikerült, talán az egyik legeredetibb góllal:

Csak zárójelben, Giroud azért 2 embert, köztük Mancinit is elvitt, így Leão befelé tudott indulni, de ilyen ülésből szerzett fél-ollózást nem is nagyon láttunk.

A Milan könnyedén és magabiztosan játszotta ki a kicsit feljebb tolt hazai presszinget – Theo kényszerítőzése után Leão önzetlenségén és Loftus-Cheeken, meg Zalewski blokkján múlt, hogy nem lett 0-3.

Spinazzola 3 sikeres cselkísérlete – 28 perc alatt a legtöbb volt a hazaiaktól, ez sokat elmond Mourinho csapatának vállalkozó-készségéről –, valamint az emberelőnyben bátrabban felvállalt adok-kapok visszahozta a Romát a meccsbe. A 69. percben El Shaarawy, 2 perccel utána a becserélt Lukaku, majd a 81. percben az olasz tükörbalhátvéd Spinazzola kerültek jó helyzetbe, de a gólt sokáig megúszták a vendégek – ahogy a hazaiak meg a Leão-kontrákat.

A meccsből levont tanulságok a vendég Milannál egyelőre a sokat fejlődött labdás fázisban és az új játékosok integrálásában keresendők, és remélhetőleg meg is találhatók.

Mourinhóéknál pedig egyelőre semmi nem működik, noha nincs hatalmas eltérés az elmúlt 2 év taktikájához és teljesítményszintjéhez képest: ők +1,7 xG különbség mellett mínusz 2 góllal és 1 ponttal állnak. Az, hogy a keveset kockáztató, és a különböző okok, például a fent említett kapusgondok, sérülések, támadásbeli bátortalanság, stb.) miatt nem optimálisan indított idény hogyan alakul, még kérdéses, de már nem először kísérti José Mourinhót Guttmann Béla szállóigévé vált mottója, miszerint „a harmadik szezon végzetes”.