Így verte meg az antimodern edző Mourinhót a Puskásban

Az első magyarországi, és így minden értelemben „történelmi” – végül tizenegyesekkel Sevilla-győzelmet hozó – Európa-liga-döntő előtt minden résztvevő és rendező lépten-nyomon ezt a szót használta. A „történelem” központi kérdés lett a két ellenfélnél is. A budapesti döntő előtti pályafutása során ötből öt európai kupadöntőt (2003-tól a Portóval kezdve) megnyerő José Mourinho azt hangoztatta, hogy a történelem „nem rúg labdába”. Ellenfele, az El-döntőket nézve „történelmi” uralkodónak tekinthető, eddig hatból hat finálét megnyerő Sevilla új vezetőedzője, José Luis Mendilibar viszont állította, a történelem „sosem hazudik”. Nagy kérdés volt tehát, hogy eme mélyenszántó gondolatok után a két izgalmas pályát befutó, és kifejezetten média- és kontentbarát edző, és főként a két fantasztikus táborral illetve, Paulo Dybala, Ivan Rakitić féle kiválóságokkal érkező csapat mit mutat majd a fináléban.

Mendilovers vs. the Special One

Létezhet-e történelmi tapasztalat egy El-döntőben, mit érhet az edzői impulzus, vagy „csak” a játékosok döntik el? Ki lesz a befutó: az évtizedek szorgos munkájával, tudatosan felépített fekete öves „idióta” Mourinho, vagy az a Mendilibar, aki saját állítása szerint is „egy munkanélküli seggfej, akit húsz év spanyol első osztályú edzősködéssel a háta mögött 2 hónap helyettesítés miatt kezdenek tisztelni”?

A hatvanéves José Mourinhóról szinte lehetetlen érdekeset írni, vagy csak erősen módosult, ha tetszik, szinte rajongói állapotból. Talán csak Zlatan Ibrahimovic kultivál magáról ennyire gondosan megtervezett antihős imázst, amit a futballfogyasztók nagy többsége készpénznek vesz. Emögött persze már évek óta jótékonykodás, kollégákkal való jó viszony, elképesztően alapos és részletes játékos- valamint csapatelemzések rontanak a „Special One” főgonosz képén.

(Luis Enrique, Hosé Mourinho és Pep Guardiola együtt a Barcelonánál 1998-ban.

A kiváló német futballszakíró, Tobias Escher a „Stratégák kora” c. könyvének nyitófejezetét a portugál trénernek szenteli. Escher mélylélektani elemzésbe kezdvén azt látja emögött a megkonstruált imázs mögött, hogy gyerekkorában a rajongott édesapját 1984 karácsonyán, effektíve szenteste rúgták ki, telefonon. Escher szerint a meglehetősen szerény játékoskarriert befutó outsider Mourinho mindenképp a futballal akart pénzt keresni. Ekkor döntött az elképesztő mennyiségű tudás szándékos megszerzése és felhalmozása mellett. 15 évesen például már ő elemezte az édesapja csapatának ellenfeleit, 23 évesen pedig több futballdiplomát is szerzett. De említhetjük azt is, hogy elsőként tanulta és alkalmazta a taktikai periodizációt, de akár a számítógépes elemzéseket is. Mániákus felkészültsége a nyelvekre is kiterjedt: megtanult spanyolul, katalánul, angolul, franciául és olaszul.

Kvázi a véletlen kiküszöbölésére készült fel, de persze a „fordító” – ahogy az akkori Barcelona-elnök Josep Lluís Núñez hívta őt – a véletlen és a saját maga által megkovácsolt szerencséjének (Sir Bobby Robson személyében) is köszönheti zseniális edzői karrierjének beindítását. Itt szintén ajánlom Andy Mitten portréját, melyekből egy egészen más kép rajzolódik ki Mourinhóról:

„»Melegszívű ember volt« – emlékszik vissza a holland védő, Michael Reiziger, aki 1997 és 2004 között játszott a Barçában. »Őszintén érdeklődött mindenki és minden részlet iránt, és tényleg a csapat része akart lenni. Mindenről tudni akart, ami történik, nem csak az edzőkkel… Az az ember, akit a tévében látok, nem az, akit én ismertem – az, aki odajött hozzám, amikor két éve utoljára összefutottunk egy amszterdami szállodában, és nagyon jól bánt velem.«”

Ez a roppant kettősség az, ami a Mourinhóról való diskurzust szinte vallási vitává teszi, hiszen a hívek az eredményekre mutogatnak: 21 év alatt 26 trófea, de közben „meglepő módon” a Tottenhamnél nem nyert semmit. A Mou-szkeptikusok és -fanyalgók pedig a játék minőségét, szépségét, a defenzív célfutball meghaladottságát – legyen az a Pep Guardiola-féle Barça-forradalom, Jürgen Klopp-féle gegenpresszing, a presszingcsapatok dinamikája – kérik számon rajta. Talán joggal hozzák fel, hogy ligaszinten az elmúlt évtizedben a portugál konzervatív, ellenfélorientált futballja igazából kevés a sikerhez – a 2015-ös Chelsea-je kivételével. Csontig leegyszerűsítve: az erősebb csapatok ellen taktikailag maximálisan felkészítve, szinte alig-alig kockáztatva, stabil védekezésből elvétve kontrázó, pontrugásokból helyzeteket kialakító Mourinho-csapatok a futball nagyobb üzletté válásával és az így nagyobb játékerőt képviselő és támadóbb focit játszó 8-9 minőségi ellenféllel szemben szinte biztosan nem lesznek versenyben az aranyéremért. Jobb esetben ami elérhető, az a negyedik Bajnokok Ligája-indulást jelentő hely és valamilyen kupamenetelés, mint ami nagyjából Rómában is zajlik második éve.

Az viszont tény, hogy Mourinhóék a tavalyi Konferencia Liga-győzelem után ismét kupadöntősek, igaz, a Feyenoordon (hosszabbításban) és a Leverkusenen az egygólos előny tudatában a visszavágón összvissz egy távoli lövési kísérlettel túljutva. Ugyanakkor a portugál edző verziója szerint egyrészt a pénzügyi korlátaik miatt nem versenyképesek, a nyáron például csak 7 millió eurót költöttek játékosokra (a török Zeki Çelikre). Igaz, ebből a számításból kimarad egyrészt az ingyen érkező veterán játékosok, mint mondjuk Dybala, Andrea Belotti, Nemanja Matić fizetése, meg az, hogy az előző idényben meg 127 milliót költöttek átigazolásokra.

Ugyanakkor nehéz lenne azt állítani, hogy az olasz futball többi nagy csapata (a tavalyi bajnok Milan vagy az idei Napoli, de akár Simone Inzaghi Intere, Maurizo Sarri Laziója is nagyszerű ellenpélda) lubickolna a pénzben. Ami jogos, az az akut sérüléshullám (az Inter ellen például 6-7 kulcsjátékosa hiányzott), aminek köszönhetően április 24-gyel kezdve nem volt nyert meccsük a bajnokságban, és ezzel el is szálltak. Így hiába volt januári Milan-összeomlás, márciusi Inter-vesszőfutás, áprilisi Lazio-hanyatlás, 3 májusi Atalanta-vereség, vagy a híres Juventus-pontlevonás, Dybalaék 22 meccsen csak 33 pontot szereztek a naptári évben. A Roma pedig ismét lemaradt a BL-ről – miközben Mourinho sejtelmesen kacsintgat más lehetőségek felé – és így úgy érkeztek Budapestre, hogy kvázi meg kell nyerniük az El-t, hogy jövőre a BL-ben indulhassanak.

Mendiball

Miközben a futballvilág a történelmi tapasztalat okán teljes joggal csüng a Special One minden szaván, a másik oldal vezetőedzője, a baszk José Luis Mendilibar spanyol nyelvterületen az utóbbi években kultikus antimodern figurává avanzsált. Noha már 18 éve, még az Intertotó-kupában letudta az első európai kupameccsét, tíz évig alacsonyabb osztályban szerzett vezetőedzői tapasztalattal a háta mögött a nemzetközi rutint jelentő meccsek száma azóta is maradt egy számjegyű. Hacsak nem volt az olvasóink közül valaki elvakult Real Valladolid-szurkoló kb. 15 évvel ezelőtt, akkor talán a kettő híján 250 eltöltött meccs a „legkisebb baszk csapat” Eibar kispadján miatt lehet nekik ismerős a 62 éves mester, aki igazából semmit sem változtatott csapata kíméletlen stílusán, és saját modorán.

„Én vagyok az antimodern menedzser, nem járkálok laptoppal-tablettel a hónom alatt, és nem töltöm az egész napot a számítógép előtt” – mondta Vicente Del Bosquének egy 2020-as El Pais-interjúban, amelyben azt is említette, hogy:

„A futballban a legjobb, ha a lehető legegyszerűbb dolgokat csináljuk. A legnehezebb dolog az, hogy ennyire egyszerű legyen”.

Nagy szerencsénkre, mióta tavaly áprilisban 12 meccs után a tök utolsó Alavéstől kivágták, Mendilibar elkezdett az alig egy éve alapított kiváló Relevo nevű spanyol szaklapnak dolgozni, ilyen kendőzetlen szövegekkel:

„Az El Clásico-napján, amikor minden szem a Camp Noura szegeződik, elkezdtem gondolkodni azon, hogy milyen volt eddig a viszonyom a két ellenfélhez, és a számok valósága kicsit keményebb, mint amire emlékeztem. A Barcelona ellen eddig 26 alkalommal egyetlen győzelem, három döntetlennel és 22 vereséggel büszkélkedem. A Real Madrid ellen kicsit jobbak az eredmények, a 24 mérkőzésen kétszer nyertek a csapataim, három döntetlen és 19 vereség a mérleg. Szóval, a hideg számok mellett ez egy kicsit csalódást keltő teljesítménynek tűnhet és tűnik is, de figyelembe kell venni, hogy kik voltunk mi és kik voltak ők, és milyen játékosokkal rendelkeztek. Mi voltunk a Valladolid, az Osasuna, a Levante, az Eibar és az Alavés, de elsősorban az én problémám volt, mint edzőé. Nem számított, hogy milyen volt a csapatom. Mindannyiunkat elvertek, és ennek sok köze van ahhoz, ahogyan a meccsekhez hozzáálltam. Az én játékmódom az volt és az is. Azt akarom, hogy a csapataim mindig mutassák az arcukat, hogy az ellenfél térfelén játsszanak és keressék a győzelmet , még akkor is, ha mindig tisztában vagyunk az esélyeinkkel. Soha nem változtam, ezért vertek meg 2007-ben és 2020-ban is.”

Nem különösebben szokott kertelni, ha a saját elképzeléseiről van szó, és megvan a véleménye fotelszakértőkről is:

„Az elképzelés mindig is ugyanaz volt. Kételkedtél valaha is?

Soha. Játssz a szélen, hozd ki gyorsan a labdát az oldalra vagy a szélsőre, és gyorsan add be, anélkül, hogy megvárnád, amíg eléri a labda alapvonalat. Hallom, hogy a kommentátorok azt mondják, hogy a 4-3-3 fölényben van a középpályán a 4-4-2-vel szemben. Mintha ez egy asztali foci lenne! A foci a mozgásról szól. Ha 4-4-2-ben védekezem, a szemben lévő szélsőm bezár, hogy segítsen a középpályásnak, és az egyik csatárom lejön segíteni. Ha van fölény, az azt jelenti, hogy máshol is megvan.”

Saját elmondása szerint is szinte nem volt vesztenivalója, amikor lassan 1 év munkanélküliség után, idénybeli harmadik edzőként elvállalta a 26 meccs után 28 ponttal a kiesés ellen küzdő, de az El-ben a nyolc közé jutó Sevillát. A dolog bejött: a bajnokságban 11 meccsen átlagban 1,91 pontot hozott, az El négy meccsén két pontot jelenető átlagot jelentene az egyenes kieséses szakasz 2 győzelme és 2 döntetlenje. Nos, a sikert és a győzelmeket ugyebár nem kell megmagyarázni, de némi kontextus gyanánt megkérdeztem José Pérez barátomat, aki többek között a Managing Madrid és a Between the Posts oldal taktikai cikkeket író szerzője:

„Kezdjük a Sevilla alapvető problémáival, amelyek a Lopetegui-éra óta jelentkeznek. A CIES szerint, ha megnézzük a 21-22-es szezonban a top 5 liga csapatai által felállított csapatok átlagéletkorát, akkor a Sevilla volt a második legidősebb csapat. Ha ezt az öregedő, hanyatló csapatot kombinálod egy konzervatív és nagyon pozíciós labdabirtoklási stílussal, akkor sok olyan problémát kapsz, ami a Sevillával Julen Lopetegui és Jorge Sampaoli alatt történt. Vannak jó asszociatív tulajdonságokkal rendelkező játékosok (Suso, Papu Gómez, Óliver Torres, stb.), de ebben a merev labdabirtoklásban nem tudtak összeállni és kombinálni. A játékosok olyan 1 az 1 elleni szituációkba kényszerültek, amelyeket nem tudtak megnyerni. Ez gyakran azt jelentette, hogy ez a lassú labdabirtoklásos csapat a tömött ellenfél térfelére ment át, és ebből nem meglepő módon nagyon keveset hozott ki. Ezt különösen a Lopetegui-éra alatt láthattuk.”

Az edzők meccsenkénti helyzetkialakulását jelző xG mutatók Mendilibar védőmunkáját emelik ki ugyan, de érdemes megnézni, hogy Lopetegui és Sampaoli ellenében alatta több lehetőséget alakít ki a csapat. Ezt mellesleg a szinte újjászületett, ajaxos kitérőjét maga mögött tudó Lucas Ocampos – aki a szerdai döntőn ötven (!) párharcot vállalt – is megerősítette, mivel szerinte sokkal támadóbban játszik a csapat. Az Opta stíluschartja is ezeket támasztja alá, a direktebb, gyorsabb futball, a korábbi tetszetősebb, de eredménytelenebb (Sampaoli helyenként még igazi csatár nélkül is játszott) játékkal szemben jobban fekszik a csapatnak.

Pérez szerint „Mendilibar ugyan nem tudja teljesen kijavítani a csapat támadójátékbeli problémáit a kevés egy-egyezéssel. Bryan Gil érkezése sokat segít, mert ő megadja a Sevillának azt az 1 vs. 1-et, ami kicsit hiányzott. És Mendivel a csapat már nem konzervatív labdabirtoklást folytat, sokkal direktebbek, így amikor a keresztpasszok sorozata jön, az egy kicsit jobban működik, mint Lopetegui alatt, mert a közvetlen stílusban az ellenfélnek kevesebb ideje van megpakolni a tizenhatost. És ami a legfontosabb, hogy a 4-2-3-1/4-4-2-es formációval sokkal jobban működött a csapat a labdabirtoklásból. Közel sem olyan kompakt, mint az a Mendi-féle Eibar, de legalább jobb, mint korábban, és az most elég.”

Nézzük, mit akart a Sevilla Mendilibarral Mourinho római alakulata ellen, illetve mik voltak a taktikai kérdések, kulcspárharcok és döntő momentumok az El-döntőn:

Egy már-már klasszikus mourinhózással, az előzetes tervekben 20-30 perces csereként szereplő, abszolút Mou-kedvenc és klasszis Paulo Dybala kezdett, így tulajdonképpen egy 3-4-1-2, Pellegrini középpályára visszavonásával, 5-3-2-ben kezdett a Roma.

Ez ellen a labdát alapvetően nem feltétlenül birtokolni akaró, de a rómaiak mély blokkja és saját hatékony letámadásuk miatt erre kényszerülő sevillaiak alapvető sémája így nézett ki:

• a megszerzett labdával kicsit aszimmetrikusan építkeznek (itt a védő Alex Telles nem mindig volt kellően magasan), forgatják az öt védővel és 3 középpályással felálló ellenfelet, addig, amíg a másik oldali félterület vagy szél fel nem szabadul;
• például a védővonalba visszalépő egyik hatos, Fernando kimozgatja az őt követő Lorenzo Pellegrinit, míg a ba oldali félterületbe visszalépő mélységi irányítóként visszamozgó, továbbra is zseniálisan passzoló Ivan Rakitić (lásd pl. a gól előtti, szinte cipőhöz ragadó keresztlabdáját) gyorsan forgat;
• a csatlakozó Jesús Navas és a kimozgó Torres (Matićnak sokszor kellett centrálisan biztosítania és nem is mindig ért oda) Ocamposszal háromszögel, míg a rómaiaknál Leonardo Spinazzola és Roger Ibañez védekezik 2 a 3 ellen.

Elviekben némi rugalmasság is belefért (pl. Torres is felvehette a labdát a blokk körül, ilyenkor Rakitić ment középre), de a gyakorlatban ez a taktikai kamerából jól látható gondokba ütközött: többször is kialakult a kifejezetten nem hatékony U alak, nem voltak meg a kellő passzsávok és távolságok az összjátékhoz, és emiatt nem is tudtak hatékonyan kontra ellen védekezni – lásd pl. Dybala megindulását a 8. percben. A kezdeti nyomás után a tizedik percnél Mourinho magasabbra hozta csapatát és kijött a nyomás alól. Miután Ocampos látványosan nem védekezett Spinazzola ellen, az olasz válogatottnak volt ideje átívelni Çeliknek és megérkeznie a visszatett labdára, hogy aztán hatalmas helyzetben hibázzon.

A Sevilla hiába állt 2-3-5-ben fel, nem tudta kihasználni a Matić vs. Torres szituációt. Így csak forgott-forgolódott a Mendiball, de ezeket Pellegrini mélységi védőmunkája és Ibañez erényei révén (36 párharcából 27-et nyert meg, míg a marokkó Júszef el-Neszjrí harmincból csak nyolcat) simán kivédekezte Mourinho csapata, a várakozásoknak megfelelően.

A kezdeti magas védővonal és alacsonyabb letámadásintenzitás után Pellegrini jobban váltott Fernandóra és többször is átért másokra zavarni, míg Bryan Cristante ment feljebb a horvát irányítóra, amiből végül is kierőszakoltak egy hibát. Mancini pedig ahogy egy éve a Feyenoord elleni döntőben Zaniolónak, most Dybalának adott kiváló gólpasszt – talán centire pontosan onnan lőtte a gólt, ahonnan Spinazzola hibázott. Innentől kezdve a római haditerv adta magát:

A félidő végefelé aktivizálta ugyan magát a befelé is cselező Ocampos-Gil duó, és Telles beadásai is biztatók voltak, de egy kósza és veszélytelen el-Neszjrí fejes volt az első negyven perc termése. Az ápolások miatt 52 perces első félidő végére viszont egy Fernando-fejes, majd egy fellazult védelem elleni Rakitić-kapufa hozott izgalmat.

Suso, a tükörszélső, Lamela és Ocampos – avagy az argentinok megint elszabadulnak

A feszültséggel és izgalmak hozásával eddig sem állt hadilábon a nem különösebben magas színvonalú döntő, ami Mourinhónak tökéletesen feküdt. Sevillai oldalról pedig áttörésre várt, amit a második félidő elején meg is kaptak.

A meccs előtt a kevesebbet hibázó csapat esélyeit latolgató Mendilibar számlájára írandó, hogy a hetekkel ezelőtt általa David Silvához hasonlító Bryan Gilt simán leszedte a szünetben, ahogy a Matić ellen alig valamit felmutató Torrest is. A helyükre a Juventus elleni párharc két hőse, Suso és Erik Lamela állt be, így Ocampos lett inkább a tízes. Taktikai értelemben a felkanyarodó ballábas jobboldali tükörszélső Suso – főleg a beadásokat rendíthetetlen ólomkatonaként lassan két évtizede szállító Jesús Navasszal jobbhátvédben – kiválóan illik a csapattervbe, főleg egy mélyen védekező ellenfél ellen, kijavítva ezzel az Ocampos-Navas szélességi redundanciát. Ugyanakkor sosem arról volt híres, hogy alázatos, vagy csapatjátékos lenne – Milan-szurkolók csendben egyetértve hümmögnek –, és nem meglepő módon Mendilibarral sem volt egyszerű dolga:

„Azt mondta, ha a jobb oldalon akarok játszani, többet kell futnom. Beszélgettünk, és mondtam neki, hogy ez nem tetszik, mert ha őszinte vagyok, soha nem futottam. Most sem fogok futni. A labdával futok.”

A támadásokat Nemanja Gudelj is bátrabban támogatta belépésekkel – így nem csoda, hogy 75%-ban a Sevillánál volt a labda az első 15 percben a második félidőben. Lamela többször is átjött túltölteni az oldalt és az ollózással is kísérletező Ocamposszal támadták a római utolsó vonalat a tizenhatoson belül.

Dybala, még mielőtt Georginio Wijnaldum váltotta volna, egy számára utolsó beadással helyzetbe hozta Chris Smallingot. Egy immáron Pellegrini által elvégzett szabadrúgás utáni Tammy Abraham-perdítés utáni kavarodásból a 67.-ben jött el Ibañez révén egy szinte kihagyhatatlan meccslabda. Valahogy az volt az ember érzése, hogy ezt a kipattanót a pár méterrel hátrébb álló Dybala bevágta volna, mint Mourinho a meccs utáni pizzát a vonaton az éjjeli 908-as buszon.

Ez után is a rómaiak – az Abrahamet váltó Belotti révén egy zseniális szabadrúgás kombó mindenképp gólt ért volna, ha nincs Jászín Búnú kapus – tudták a meccset valamelyest kontrollálni, míg a 83. perctől a Sevilla átvette az irányítást: Júszef el-Neszjrí fejese a 92.-ben, majd a 96. perces Suso-átlövés utáni Lamela- és Fernando-lehetőségek kimaradása a hosszabbítást eredményezte.

Ennek első félidejét a mélyre hozott szélsővédőkkel történő kihozatalokkal – lévén, hogy Mourinhóék max. 1-2-szer jöttek ki letámadni – szépen kioltotta Sevilla. Az elfáradó Navas-Telles duót Mendilibar jó érzékkel leváltotta (pedig ugye a szerinte a világ minden csapatába és az argentin vb-győztes csapatban is alapembere Marcos Acuña eltiltás miatt hiányzott) és tudott újat mutatni Gonzalo Montiel és Karim Rekik személyében, akik dinamikájukkal és megindulásaival megteremtették az első vonabeli fölényt. Ezt a fenti módon Susóék Ocampossszal és Lamelával (amikor épp nem a könyöklés mesterségét űzte) szépen kihasználták és rotációkkal túltöltötték a széleket, igaz, hogy helyzeteik nem nagyon akadtak. A hosszabbítás második felében főleg Nicola Zalewski révén a rómaiak is belejöttek, de Smalling hulló fejesén kívül nem sok lehetőségük volt.

Hogy ez a döntő százharminc perc után is tartogatott izgalmakat arról a 123. perces Ibañez–Gudelj-összefejelés is tehet – a második percben is megtörtént ez a tulajdonképpen a meccset jól szimbolizáló csata. No és persze főleg az a negyven szabálytalanság és 13 sárga lap (a két stáb által összeszedettek majdnem ennyi), ami után végül megint a Sevilla és megint Gonzalo Montiel vitte el az Európa-ligát.

Még hogy a történelem nem ismétli önmagát…