Évek munkáját lerombolni hetek alatt – az olasz bajnok Milan összeomlása 11 pontban

A tavaly még olasz bajnok Milan hihetetlen összeomlást produkál, hét meccse nyeretlenek, elbukták az Olasz Szuperkupát, kiestek a kupából, és lassan elúszni látszik a Bajnokok Ligája-szereplés is, ami sztárok elvesztéséhez vezethet. Tizenegy pontban mutatjuk, miért ért véget a korábbi szárnyalás.

Múlt vasárnap 1-0-ra nyerte az Internazionale a milánói derbit, amin a Milan vezetőedzője, Stefano Pioli egy olyan defenzív első 55 perces taktikát produkált, hogy azt még az Inter szárnyvédője, Federico Dimarco is nehezen hitte: „Ilyen defetista taktikára számítottam volna Milánóban a derbin? Az igazat megvallva: azt hittem, hogy ma ránk vártak, hogy megverjenek minket, de egy ilyen Milanra biztosan nem számítottam, főleg az első félidőben.”

A jellegzetes, magas letámadásos 4-2-3-1/4-3-3-as felállás hibridjeként értelmezhető formáció helyett Pioli egy ultradefenzív, a centrumot megtöltő, középpályás-emberfogásos 5-1-3-1-et rakott fel a pályára az Inter ellen, az olasz liga tavalyi legjobbja, Rafael Leão nélkül. Ebben valószínűleg kevés tudatosság volt, tehát nem a Massimiliano Allegri-iskolát követve „kínomban bárkiből mezzalát (szélre kimozduló, gyors és kreatív középső középpályás, mind például Kevin de Bruyne) csinálok” elven járt el, hanem inkább olyan hátha beválik módon alakította így a dolgokat, és tette be jobboldali tükörszélsőnek az idén gyengén teljesítő Junior Messiast.

A tervek szerint Sandro Tonali követte (volna) Nicolò Barellát, míg a szintén keveset mutató (igaz, a Sassuolo ellen bombagólt lövő), de letámadásban erős Divock Origit az ellenfél visszavont irányítójára állította Pioli meccsterve. Így a széleken Theo Hernandez és Davide Calabria egyedül védekeztek a papíron szintén egyszeres szélességgel játszó Dimarco és Matteo Darmian duó ellen, míg Pioli úgy spekulált, hogy az Edin Džeko–Lautaro Martínez támadóduó ellen 3 belső védővel lép fel, követve a visszalépéséket, és felvéve a kontramozgásokból beinduló szabad nyolcasokat, tehát Barelláékat.

A gond az, hogy ez inkább a nem túl ambiciózus (Serie B-s) csapatok legalapabb taktikája: a feljutók, kiesőjelöltek közül a nyeretlen Cremonese legalább az Atalanta presszingjét, a Verona az ellenfelek építkezését, vagy mondjuk a fantasztikus labda elleni játékáról híres meglepetéscsapat Lecce védősémáját is messze komplexebbnek és eredményesebbnek tartom, mint ezt a passzív védekezést, amit az Inter könnyedén játszott ki ezekkel a húzásokkal:

• Simán kihasználva az első vonalbeli 3 az 1 ellent Olivier Giroud-val szemben. A Milan csak akkor tudott nyomást gyakorolni, amikor Leão megérkezett a kispadról a francia mellé, ill. amikor Brahim Diaz vette át az Inter registáját, azaz Hakan Çalhanoğlut;
• a középpályás pozíciók dinamikus betöltésével, hiszen a Çalhanoğlu–Henrih Mhitarján–Barella-rotáció lehetetlenné tette a követő emberfogást;
• illetve Džeko és Lautaro Martínez visszalépéseivel.

Így egyrészt a tudatos és megfontolt Inter-labdajáratás állandóan talált szabad embert, másrészt a távolságok és a mélyre tolt Milan miatt nehézségek nélkül tudták visszaszerezni a labdát, sokáig lövés nélkül tartva Pioli csapatát.

Az első lövési kísérlet az 57. percben jött Giroud révén, talán tíz perc múlva sikerült is magasan labdát szerezni Leãóéknak, és a 76.-ban a veterán francia középcsatár egy jobban sikerült labdaátvétellel nagy helyzetbe kerülhetett volna – ennyit tudtak összehozni a szezon egyik legfontosabb meccsén. De azt talán még a legvérmesebb Milan-drukkerek is elismerik, hogy túl sokat ezen a meccsen a csapatuk nem érdemelt, a győztes gólt szerző Lautaro Martínez kis túlzással már az első félidőben többször került helyzetbe (5 lövéséből 0.43 xG-t, vagyis várható gólt hozott össze), mint a végül kaput eltaláló lövés nélkül záró Milan az egész meccsen.

Pioli konzervativizmusa az akut eredménykényszerben (hiszen elúszóban a Bajnokok Ligája-indulás jelentő első négy hely) és zuhanórepülésben némiképp érthető, de magáról az útról és az idevezető okokról kevés szó esett eddig, így ennek jártunk most utána.

Évek munkáját lerombolni hetek alatt: hogy jutott el ide a Milan, és van-e kiút?

A vasárnapi milánói rangadó előtt napra pontosan egy évvel, szintén február ötödikén a Milan baljós előjelekkel készült az Inter elleni derbire. A felvezetés úgy nézett ki, hogy a Spezia elleni bajnokin egy elképesztő bírói tévedés is közrejátszott a vereségükben – Marco Serra játékvezető előnyszabály és gól helyett szabálytalanságot fújt, így elvette Messias gólját, majd röviddel ezután a Spezia győztes találatot szerzett –, majd a Juventus ellen egy meglehetősen eseménytelen, gól nélküli döntetlent értek el. Így joggal tűnhetett úgy, hogy Stefano Pioli csapata nem éppen a legjobb hangulatban és formában várja a derby della Madonninát.

A mostani meccshez hasonlóan a 2022 februári derbin is az Inter dominálta az első félidőt, utána azonban a Milan a meccset és a szezonját is megfordította: azzal a bizonyos Olivier Giroud-duplával a Milan 4 pontos hátrányból nyitott egy 15 meccses veretlenségi sorozatot, amivel végül is behúzta a 19. Scudettóját, azaz bajnoki címét. Ehhez azért kellett az Inter-cserekapus Ionuț Radu segítsége is a Bologna ellen bepótolt ominózus meccsen.

Úgy tűnt, hogy az Allegrivel megnyert 2010-11-es bajnoki cím utáni a szurkolók által csak „banter-éra” Milanként emlegetett csapat – erősen mazochista szellemű milanisták ide semmiképp NE kattintsanak! – túljutott Silvio Berlusconin, az UEFA-kizáráson, a bizarr kínai tulajdonoson, Li Jung-hungon, akinek milánói, kalandos uralkodása maximum egy közepes Netflix-dokumentumfilmet adna ki. A kínai kalandból és annak adósságaiból az Elliott keselyűalap mentette ki a csapatot, amelynek jövője egy darabig bizonytalannak tűnt. Az alvó óriás Milan tökéletesen időzített feltámadása és az olasz futballba beáramló amerikai tőke viszont remek párost alkotott, és a New York Yankees baseballcsapatot is tulajdonló RedBird Capital a csapatvezetés, elsősorban a technikai igazgató Paolo Maldini és a sportigazgató Frederic Massara huzakodásra ellenére 2022 nyarának végére nyélbe ütötte az üzletet. A Milan visszatérése az olasz futball trónjára ezzel végérvényesen megtörtént.

A történetet azóta a Milannak nem igazán kapóra jövő katari világbajnokság osztja nagyjából ketté. A vb előtt még úgy álltak, hogy az űrszezont futó, a bajnokságot jelenleg 13 pontos előnnyel vezető Napoli mögött ők voltak a legjobb üldöző szerepében, és a Bajnokok Ligájában is jól álltak a Chelsea elleni elleni két vereség miatti döcögős továbbjutás ellenére is – tavaly ugye még a csoportkörből sem mentek tovább.

A helyzetet némileg árnyalja a FiveThirtyEight oldal január 4-i előrejelzése, amely szerint az akkor 36 pontos Milan a folytatásban nem bírja majd a versenyt a vb után 41 pontos Napolival szemben, így a nápolyiakat megérdemelten legyőző Interrel vívhat meg az ezüstért a bajnokságban, míg a BL-indulás szinte garantált, erre 81% esélyt láttak. A jelen állás szerint már csak 50%-ot látnak az épp hatodik helyen álló Milan BL-be jutására, és még ez is optimistának tűnhet.

Merthogy mint ismeretes, azóta beütött a krach: egyrészt megalázó vereséget szenvedtek az Intertől a Szuperkupa-döntőben, a kupában egy hosszabbításos kiesés jött a Torino ellen, meglehetősen szerény milánói teljesítménnyel, a Serie A-ban pedig mindössze két pontot szereztek csak 14 bekapott gól mellett.

A miértekről 11 pontban

Azt láttuk, hogy hogyan tud egy fiatalokkal és többnyire még fejlődőképes játékosokkal tűzdelt aktuális bajnokcsapat egy hónap alatt szinte mindent lenullázni, de a miértekről még kevés szó esett, ezt nézzük most meg 11 rövid tézisben.

1. A hosszú távú gondolkodás, tudatos recruitment és kerettervezés árnyoldalai

James Horncastle munkássága, és/vagy a Milan által joggal úton-útfélén megénekelt sorsfordítás-sztorija, urambocsá a Twitter alapos ismerete révén a klub új stratégiáját jól ismerjük. Ezt egy mondatban nagyjából így lehetne összefoglalni: A korábbi felelőtlen és ügynökök, nem professzionális vezetők általi garázdálkodás helyett az új vezetőség – benne az a Geoffrey Moncada, aki a Monaco felemelkedésében vállalt hatalmas részt előbb videóelemzőként, majd megfigyelőként – klubfilozófiája és recruitmentje összhangra talált. Ennek alapján a legtöbb igazolás a francia, portugál, német, belga futball 19-22 éves, kiváló atlétikai mutatókkal és fejlődési potenciállal rendelkező, kiugró (fél)szezont akár már produkáló, de még úgynevezett projektjátékosra szakosodott.

Emellett, hogy elkerüljék az olasz futballt folyamatosan hatalmas veszélyben tartó, nem fenntartható hatalmas játékosi és ügynöki fizetéseket – elég csak a könyvelésével trükköző, 15 pontos levonással büntetett Juventusra, vagy az egy év alatt 500 milliós vereséget összehozó Interre gondolni –, nem voltak restek lényegében fizetési sapkát húzni a kapus Gianluigi Donnarumma, illetve Çalhanoğlu és Franck Kessié estében sem. Donnarumma egymaga 10 millió euró fölötti fizetést kért volna, a Milan hétig ment el, ezután váltak el egymástól.

Az persze más kérdés, hogy egyelőre a 32 millió eurós nagy igazolás, Charles De Ketelaere látványosan nehezen illeszkedik be a csapatban, igaz, a korábbi nagy igazolások, így Leão és Tonali is inkább a második milánói idényében robbantak be. És ott van még az olcsón, kölcsönben megszerzett Aster Vranckx, a BL-keretből kimaradó Sergiño Dest, aki így nem sok okot ad arra, hogy végleg megtartsák, vagy a 7 millióért vett Malick Thiaw – ők hárman még a kiegészítőjátékos szintre sem mindig érnek fel. A gyengébb teljesítményeknél, de akár januárban is érthetőek voltak azok a felhangok, miszerint „egy bajnoknak erősítenie kellene”, de a realitás az, hogy a Galatasaray jobb ajánlatot „tudott” tenni pl. azért a Nicolò Zaniolóért, akit Maldiniék kifejezetten sokra tartottak. Nyilván ez a fenntartható és már-már német futballkultúrát idéző takarékos modell sokkal jobban néz ki kritikailag, amikor a Scudettót emelik a magasba Maldiniék, mint amikor a jelenlegi mélyrepülés tart.

2. „Disease of more”

A legendás NBA-edző Pat Riley terminusa szerint a fiatal bajnokcsapatok esetleges széthullásának legfőbb oka ez a „beteges többet akarás”, ami egoizmushoz és a csapategység széteséséhez vezet. Kívülről persze csak spekulálni lehet, de elnézve Rafael Leão elhúzódó szerződés-sagáját, Theo Hernandez vb utáni kedvetlenségét, Zlatan Ibrahimović hiányát a pályáról (és az utóbbi időben az öltözői, meccs utáni videók sem jönnek már), ez a csapat nagyon messze van attól a kicsattanó egységtől, ami tavaly tavasszal lerohanta a Serie A-t.

3. Tata nem Maignan

Ez talán a legegyértelműbb, hiszen a liga legjobb kapusa és plusz 5-ös post shot xG-je (az átlagos kapus védéseihez képest 5 gólt „fogott meg”, 78%-os védési mutatóval) rettentő kontrasztot mutat a tavaly még nullás, idén mínusz 5-ös PSxG-t hozó Ciprian Tătărușanuval. Ő az utóbbi 6 meccsen negyven százalékos hatékonysággal véd, és míg az ellenfelek Mike Maignan ellen a lövéseik 7,5%-át váltják csak gólra, „Tata” ellen a lövések 13,3%-ból lesz gól. Ugyanakkor a Milan direkt futballjának egyik alapját épp Maignan hosszú ívelései képezik, amivel nemcsak a presszinget tudják átjátszani, de adott esetben még helyzetekig, vagy akár gólokig is eljuthatnak. Mivel Tătărușanu átlagban jó 5 méterrel rövidebben tudja csak rúgni a labdát, nemcsak játékból, de a kirúgásokkal kezdődő labdakihozataloknál is visszaesett a Milan azóta, hogy Maignan megsérült még szeptember közepén.

4. Kalulu üstököse visszatér a Földre, és magával rántja a védelem tengelyét

A Simon Kjær sérüléséig maximum epizodistaként látott Pierre Kalulu főnixmadár-szerű szárnyalása a múlt idény egyik legizgalmasabb sztorija és Moncada újabb scouting-remekése volt – a 20 éves francia védőt a Lyon második csapatából az olasz bajnok védelmének közepébe emelték ki. Idén egyelőre az amerikai sportkultúrából ismert „sophomore slump” (második éves visszaesés) kifejezés talán nem is fedi elég hűen a mostani szezonbeli baklövéseit. Nagyobb gond azonban, hogy a tavaly szintén hibátlan Fikayo Tomori és még a rutinos Kjær is majdnem ennyire bizonytalanok, míg a Pioli által favorizált Matteo Gabbia sebessége, és még a minden idők egyik legrosszabb Schalkéjébe se mindig beférő Thiaw futballtudása alapján egyelőre nem üti meg a Serie A szintjét. Alapvető taktikai probléma az is, hogy a Kalulu–Tomori-páros nélkül Kjær és Gabbia gyenge játékával sokszor 3 belső védőre, túl mély, passzív védekezésre, és egy másfajta rest defensre kényszerül Pioli, ami többnyire stílusidegen tőlük.

5. Calabria és a kifacsart Theo

Szintén hatalmas probléma, hogy a bajnokcsapat két szélsőoszlopa, a szurkolók kedvence és Milan-nevelés Davide Calabria, illetve a francia Theo Hernandez főleg januárban teljesítenek mélyen a tudásuk alatt. Utóbbin azért nagyon meglátszik a januárig már lejátszott 2600 perc és a világbajnokság, ahol megsérült a térde, azóta pedig még izomsérülése is volt. További gond, hogy bár a mindkét szélen és akár egy sorral előrébb is bevethető Ajax-nevelés Sergiño Dest nem alternatíva, elsősorban az egyénieskedő stílusa és gyenge védőmunkája miatt. Persze fel lehetne róni a magyar válogatott Kerkez Milos elengedését is – érdekes, hogy Moncadáék fent említett potenciálfétisét pont vele kapcsolatban nem aknázták ki, és nem tudtak neki megfelelő utat találni az első csapathoz, pedig már majd’ egy éve lehet tudni, hogy a Theo Hernandez-helyettes Fode Ballo Tourét árulják. Így a csapatnál abban a szintén mindkét oldalon játszó szélsővédő Alessandro Florenziben bíztak, aki a tavalyi bajnoki címből bőven kivette a részét.

6. Bennacer-függőség, Tonali „csak” előre tud védekezni

A keret egyetlen mélységi irányítója, labdacipelője és talán legpótolhatatlanabb játékosa, Ismael Bennacer igazából Kessié és Hakan Çalhanoğlu távozása után alternatíva nélkül maradt. Bár ő nem túl sok meccset hagyott ki idén, a Milan többi középpályása inkább a box-to-box 8-as kategóriába esik: a James Milner-szerű Rade Krunić ugyan minden feladatot megold, a kölcsönből visszatérő Tommaso Pobega, vagy a fentebb már említett, a Wolfsburgtól kölcsönvett Vranckx egyelőre még nem meghatározó játékosok. A továbbra is Andrea Pirlo testében lakozó Gennaro Gattusóként robotoló Sandro Tonali mostanság látványosan szenved, amikor nem előre kell presszingelnie vagy területbe futnia – pedig ezekkel meccseket befolyásolt egy éve –, és a túlzott labdás fókusza miatt többször könnyedén bepasszolnak mögé, lásd a Lazio vagy a Sassuolo elleni meccseket.

7. Messias, Saelemaekers és a megoldatlan lyukas poszt; De Keteleare 32 milliós tanulópénze

A Milan-drukkerek szerinti neuralgikus pont a Leãóval ellentétes szél, ahol az örök ígéret Alexis Saelemaekers, valamint a fantasztikus háttérsztorival rendelkező Junior Messias továbbra is inkább a csalódás kategória. A Brugge üdvöskéje, a 21 éves Charles de Ketelaere abban a csapatban egy sok poszton (második csatár, tízes, befelé játszó szélső) bevethető atletikus és technikás játékos volt, aki a BL-ben is nehézséget okozott például épp Willy Orbánéknak. Egyelőre viszont szinte idegen testként mozog Pioli rendszerében, akár kilencesként, tízesben vagy a szélen vetik be, de persze a kora, a belga és az olasz foci közti szintkülönbség, valamint Tonali és Leão második szezonos példája jogos kifogások.

8. Leão miért maradjon?

Apropó Leao: aki a világfutballt közelebbről követi nagyjából 3-4 éve, tudja, hogy milyen határtalan képességek rejtőznek benne. Klubszimpátiától függetlenül mindenkinek ajánlom őt egyszer élőben megnézni: talán Thierry Henry fizikuma és egy kilencvenes évekbeli brazil cselgép ötvözeteként lehet őt leírni, olyasvalaki, akiért érdemes kimenni a stadionba. Talán kevésbé ismert az a munka, amit ő és a csapat (Ibrahimović például kifejezetten sokat mentorálja) tesz azért, hogy ezeket a képességeket rendszeresen elő tudja hívni, és a hozzáállása sem (volt) mindig a legideálisabb. Esetében hasonló érzésünk lehet (bár elnézve a piac eltorzulását a Premier League felé lassan kivel nem vagyunk így?), mint a Christian Pulisic, Jadon Sancho, Erling Haaland, Jude Bellingham féle Dortmund-szupertehetségekkel, akik bevallottan és a BVB által tudatosan marketingelve karrier-ugródeszkának használják a világ 12-15. klubját. Talán mondanom sem kell, hogy Leão esetleges milánói maradásában mennyire kizáró ok a BL-ről való lemaradás, ha nem jönnek fel a negyedik helyre a szezon végére, lemondhatnak a portugál sztárról. Mindenesetre aggasztó az utóbbi hetek mellőzése, és a 3,6 lövési kísérlet majdnem harmadára való visszaesése.

9. A 36 éves Giroud és a megoldatlan helyettesítés

Talán kevesen várták, hogy azok után, hogy 4 idényben is kevesebb mint ezer percet töltött a pályán Chelsea játékosként, a krónikusan alulértékelt francia középcsatár, Olivier Giroud főszerepet vállaljon a 19. Scudetto elhódításában. Pedig ez történt, és 11 bajnoki góljából számtalan a „clutch”, vagyis kulcspillanatban szerzett kategóriába tartozott. Mivel az idei számai (0,43 gól vs 0.5 xG kilencven percekre) elég hasonlóak (0.52 vs 0.47 xG tavaly), és a Milan évi 4 milliót kínált neki 2024 nyaráig, feltehetően ő marad a kezdő középcsatár Milánóban – az Everton ugyan az átigazolási piac utolsó napján többet ajánlott, de ő végül nemet mondott. A gond az, hogy igazából sem Ante Rebić (az utóbbi 2 idényben 5 bajnoki gól, legalább ennyi sérülés), sem Divock Origi (ő utoljára Wolfsburgban volt egészséges hosszabb idei még 2017/18-ban), illetve az új szerződést 41 évesen már nem kapó Ibrahimović sem tudott rendszeresen edzeni-játszani. Elképzelhető, hogy De Ketelaere, vagy Leão (ha marad) át-át veszik majd ezt a posztot bár mint azt fent említettük, nem igazán a bőség zavarával küzd Pioli a többi támadóposzton.

10. Kilenc gólt kaptak rögzített helyzetek után

Tavaly az egész idényben 7-et kapott a csapat – mindet szögletből, 9.8 xG ellenében, tehát a védelem és Maignan kapus itt is remekül teljesítettek –, míg idén már 9 gól esett ellenük rögzített szituációból. Öt szögletből, 2-2 pedig közvetlen és közvetett szabadrúgásból, 5.4-es xG ellenében, tehát itt gyengébb a teljesítmény és kevésbé szerencsés is a Milan. A legextrémebb példa talán a Roma elleni meccs volt, ahol 85 percig totálisan hatástalanították Mourinhóékat (0.13 xG), majd 2 gólt kaptak szögletből, kvázi megindítva a csapatot a lejtőn, hisz azóta meccset sem nyertek.

11. Piolinak van még valami a tarsolyában, avagy ez már a ciklus vége?

Amennyire reménytelen és kétségbeesett Milan futott ki az első 45 percben a San Siro gyepére, annyira izgalmas kérdés, az, hogy ki és miképpen tudja megállítani a mélyrepülést?

A kiváló, Markstats-féle infografikán jól látszik, hogy a stilisztikai mutatók (védővonal-magasság, visszatámadási hatékonyság, támadóharmad-beli dominancia) 1-2 méterrel és százalékkal romlottak csak a vébé után, viszont a deskriptív statok igen: a kialakított vs. engedett helyzetek (xG) és veszély (threat) tekintetében majd 40-50%-nyi mínusz van. Érdekes kérdés, hogy Pioli passzív taktikája csak az Interre vonatkozott (mindenesetre a hírek szerint a menedzsmentnek nem tetszett, de bíznak Pioliban), vagy valamifajta stílusváltás, netán klasszikus olasz edzői húzás lehet az új vonal. Egyébként meg egy edzőváltás rövid és középhosszú távon is nehezen elképzelhető, egyrészt, mert októberben 2025-ig hosszabbítottak Pioli 2023 nyáron lejáró szerződésén, másrészt a fent említett fiskálisan felelős klubmodell is a váltás ellen szól. Ami már legalább kérdés szinten mindenképp elképzelhető:

Lehet, hogy a Milan 2020 nyara óta tartó felívelő ciklusa – hiszen a Covid utáni újrakezdéses 12 meccses etapot ők „nyerték” – a tavalyi kiugró eredménynek számító bajnoki címmel már véget is ért?

Újraértelmezhető-e a bajnokság elhódítása úgy is, mint a szoros élbolyból való remek véghajrá?

Maga Paolo Maldini – akinél azért nehéz lenne hitelesebb forrást találni a Milan 25 éves sikerkorszakának, majd a mostani pár év fellángolásának titkaihoz – beszélt épp a fent említett Athletic-cikkben a sikerek ciklikusságáról, alig két és negyed éve. Ám az idei szezonban éppen a szintén mindent megnyerő, és nemrég új szerződést aláíró Jürgen Klopp és Pep Guardiola, netán Carlo Ancelotti ciklusainak végét láthatjuk (?), így talán már a fenti Milan-elemzés után feltett kérdés sem is annyira blaszfémikus.