Messiásvárás és hollywoodi csoda maradt a Milannak – 4 pontban a BL-elődöntőről

Több mint két évtizednyi várakozás, az egyik legfutballőrültebb város két, idén jócskán alulteljesítő csapata, hírességek csarnoka a stadionban és a helyszíni stúdiókban, illetve a kérdés, hogy a Milan-csatár Rafael Leão játszik vagy nem? A forgatókönyvírók Hollywoodban igen, Milánóban biztos, hogy nem sztrájkoltak. A film: piros milánói blackout, Edin Džeko csak 15 évet teker vissza az idő kerekén, avagy ilyen volt a 2-0-s Inter-sikert hozó Derby della Madonnina a Bajnokok Ligájában.

Közösen nagy várakozások

A két csapat impozáns közös történelme, játékosai és edzői, múltja, jelene, (a San Siro) és jövője, szurkolói kultúrája mind-mind elképesztő minőségű és mennyiségű statiszta ebben a hatalmas filmsorozatban (ez nem Netflix, hanem mondjuk Francis Ford Coppola). Ám a konkrét párharcot nem a BL-sikerek utáni hanyatlás, majd közelmúltbeli felemelkedésük, sőt talán még nem is az egymás elleni mérlegük dönti el. Igaz, hogy az európai porondon a Milan mind a négy meccsen veretlen tudott maradni az Interrel szemben, mint ahogy az is, hogy a kék-feketék a tavaly februári scudettót eldöntő vereség óta 5 találkozóból kettőt simán, fölényesen 3-0-ra nyertek. Az egyetlen milánói győzelem az a bizonyos, relatíve gyakran bekövetkező „Rafael Leão megbolondít mindenkit” meccs volt.

Viszont a meccs előtti órákban két Leão-hír is jött – a hónapok óta húzódó hosszabbításának véglegesítése a Milan-szimpatizánsokat, a meccskeretből való kiesése (a Lazio elleni korai sérülése nem jött rendbe végül) az Inter-híveket hozta lázba. Taktikai szempontból tehát nyilván hatalmas érvágás a portugál pótlása, főleg az igazi alternatívák hiányában – a Alexis Saelemaekers-Junior Messias párostól, hogy úgy mondjam, nem sokan rettegnek. Kérdés, hogy Stefano Pioli stábjánál mennyire merült fel a – szintén Leão nélkül játszott – februári derbi bátortalan ötvédős szisztémája, amivel stabilizálni volt hivatott a mélyrepülésben lévő csapatát, de amit pl. a március közepe tartó veretlenségi sorozat és Napoli-legyőzés közben egyáltalán nem használt.

Míg a Milannál a nyári tulajdonosváltás miatti szerény kerettervezés miatti gondok és Leão sérülése adtak komoly fejtörést, a másik oldalon jobb volt a helyzet. A bajnokságban elképesztően ingadozó formát mennek idén – Sampdoria, Spezia, Empoli szintű csapatok ellen kapnak ki, vagy nem tudnak nyerni, de a Berlusconi-féle Monza is mindkét meccsen veretlen maradt ellenük. Ugyanakkor a legutóbbi négy bajnokit (köztük a két római klubot) simán lehozták győzelemmel, és a továbbra is amolyan kupaspecialista Simone Inzaghinak Milan Škriniar kidőlését leszámítva kellemes gondjai is akadtak: pl. a négy extra középpályásából ki pihenjen, illetve elöl melyik két csatár kezdjen. Utóbbi azért egy eléggé mesterséges probléma (a ChatGPT még nem nyilatkozott a témában), hiszen a formába lendülő Romelu Lukaku – ez nála azt jelenti, hogy április végén meglőtte második akciógólját – vagy a sérülésbajnok futsalkirály Joaquín Correa (ő meg augusztus óta 1 bajnoki gólnál jár) meglehetősen sokkal van a BL-ben bevált Lautaro Martínez-Edin Džeko duó mögött. De ők legalább minőségi cserék, ellentétben Pioli lehetőségeivel. Nézzük, mi valósult meg ezekből a pályán!

Az Inter szuperkupa, a Milan Audi kupa üzemmódban kezd

Pioli csapatának válasza meglehetősen egyértelmű volt a változtatásokkal kapcsolatban, azaz semmi nem változott Leão hiányában taktikailag: labda nélkül a Pioli-éra megszokott magas és emberorientált letámadását nyomatták, a Leão-helyettes Saelemakers ugyanúgy másfél-két emberért volt felelős, mint a portugál. Az Inter, ahogy általában és ezen az estén is mindenre felkészült, és szokásos nyugodt, kreatív (a magyar válogatott által is ellesett és applikált) építkezéseit csinálta.

Ebben

• az aszimmetrikusan visszavont szárnyvédők mint presszingkioldók (lásd fentebb Denzel Dumfriest vagy Federico Dimarco);
• Hakan Çalhanoğluék visszalépései (Nicolò Barellának és Henrih Mhitarjánnak is lehetett visszaforogni, így az emberezésnek még nehezebb volt levédekezni);
• Alessandro Bastoni progresszív megindulásai (Džeko nagy ziccere előtt például) és felpasszai; de leginkább
• Onana kapus zseniális nyugalma és passzjátéka

volt a főszereplő. Ahogy a fenti ábrán is látszik, Onana progresszív passzai szinte mindig kioltották a Milan-presszinget. Illetve mindig működött az Antonio Conte-hagyatékból itt maradt direkt lapos felpassz a mélységből visszamozgó két csatárnak, hiszen Dimarco és Dumfries mélyen tartotta a Milan védőláncot, míg a középpályán 3 a 3 ellen miatt megnyílt a terület Džekóéknak a kombinációra. Ami a Milan szempontjából fájóbb, hogy ez az Inter ellenfélelemzői szakvizsgán kb. a beugró kérdés, és mind a rendkívül rossz napot kifogó Fikayo Tomori és Simon Kjær elképesztő dolgokat műveltek ezekkel az „álmomból felkeltve is tudom” érettségi tételekkel szemben. Érdekes volt nézni, hogy az elmúlt év sikerei, Kjær hatalmas rutinja, vagy például a Napoli kiverése mennyire nem segítettek a Milanon – vagy talán csak kiderült, hogy ezek az esetek nagy többségében televíziós szakértői közhelyek? Emellett mintha túl is pörögték volna a szerdai meccset Rade Krunić – talán Leão hiánya és a tét megbénította őket, mondanánk egy közepesen lapos (fotel)szakértői félmondattal. Ezzel szemben az Inter szinte végig koncentráltan és érzelmileg kontrolláltan – Barellából se jött elő a mindenen kiboruló három és fél éves kisfiú – játszott.

Az alapvetően önmagát a labda elleni játékkal és az intenzitással definiáló Pioli-féle Milan az utóbbi hetekben tudott valamelyest újítani a labdás játékán. Azzal, hogy a nyomástűrő Ismaël Bennacert előrébb és a harcosabb KruniVot hátravonták, képesek voltak például a Napoli elleni bajnokin meglepetést okozni, de később is értek el sikereket. Itt azonban ez – márcsak Bennacer korai sérülése miatt, amivel a három legkreatívabb játékosa közül kettőt elvesztett a Milan – nem valósult meg Az algériai középpályásról később ráadásul kiderült, hogy az egész szezonjának vége.

Az Inter meglehetősen jól megszervezett, de korántsem egetverő letámadása ellen a Milan egy konzervatív, négy mélyen lévő védő plusz Mike Maignan kapus, valamint a Sandro Tonali, Krunić duóval akart építkezni.

Ebből szinte csak a kockázatkerülés és a felívelések (Olivier Giroud és Francesco Acerbi kb. döntetlenre jöttek ki a fejpárbajokból), ill. abból a második labdák jöttek. A fenti képeken is jól látszik, hogy ezeket többnyire szervezettebben reagálta le és hatékonyabban szerezte meg az Inter, mint ahogy a második gól előtt is, a gólpasszt ado Dimarco például Davide Calabria ellen mehetett. Calabriának nem indult valami jól a meccs, az első gólnál, percekkel korábban valamiért a gólszerző Džekóval került párba, később viszont már Tomori fogta a bosnyák csatárt a pontrúgásoknál, nehogy még nagyobb baj legyen.

Szinté nehezen érthető a par excellence box to box intenzitáskirály Tonali, ahogyan a harmincnégy éves Mhitarjan elrobog mellette a második gólnál. Egyénileg szinte mindenkit elő lehet venni a Milan első félideje miatt, de csapattaktilailag is hatalmas gondok voltak, elég erre a pozíciós térképre rápillantani:

A Milan 52 méter „hosszú”, míg az Inter vertikálisan is kompakt, 37 méteres csapathosszal játszott, és a Szaúd-Arábiában játszott szuperkupa döntőhöz hasonlóan itt is hatalmas különbség volt Inzaghiék javára. Džeko – ugye te nem szállsz be az államilag irányított szaúdi futball sportmosógépezetbe, Edin? – pedig olyanokat csinált (lásd a Tomori elleni kötény, a kissé zlatanos első gól), mintha még Wolfsburgban lenne és 2008-09-et írnánk

Sőt, ha a világfutball talán legjobb távoli lövője, Hakan Çalhanoğlu – aki ugye nemrég „átállt” a magasabb fizetés miatt a kék-fekete csapathoz, és ebben az idényben és meglehetősen jól pótolja a néha sérült, néha mellőzött Marcelo Brozović – centikkel tévedett csak a harmadik gólt illetően.

Az Inter ismét tökéletes első harminc percet mutatott – mint teszi ezt Inzaghi alatt oly sokszor –, a kérdés talán annyi lehetett, hogy meg tudja-e valaki nehezíteni az ellenféltől a dolgát, vagy esetleg saját maga amolyan Pazza Inter módjára teszi ezt meg.

A Milan, melynek védekezése a gonoszkodók szerint talán helyenként a Zaccardo -Paletta-Mexes-Antonelli banter érát idézte, a kiütést elkerülte, de nagyjából Leão arcára volt írva minden, ami az ő szempontjukból jól sült el.

3. Beugró főszereplő kerestetik: avagy Milan továbbra sem az a csapat, amely hátrányból tudna focizni

Az első félidő közepére a Milan megpróbált néha átjönni az Inter ekkor inkább már közepes blokkján, de ha Tonali labdás megindulásaiban bíznak, vagy Saelemakers és Messias 1 a 2 elleni próbálkozásaiban, akkor az tulajdonképpen Pioli ötlettelenségének bizonyítéka. A félidő hajrájára legalább már Calabria és Theo Hernandez is följebb jött és támogatott támadásokat, de helyzete megint az Internek volt Lautaro Martínez révén. Az első félidő totális Inter-dominanciája (döbbenetes 1,75 xG a 0,09-ceé szemben a Wyscoutnál) és a kiütés elkerülése után a meccs leült: majd ötven perc volt a holtidő, míg a játékban csak negyvenkilenc percet volt a labda – a keddi Real -Cityn ez az arány 56-39 volt a tiszta játékidő javára.

Ehhez azért nagyban hozzájárult a kedvező eredmény miatti Inter-visszaállás – ahogy ezt a Benfica és a Porto ellen is tették hasonló helyzetben –, igaz, ahogy az első félidőben, most is (Džeko révén az 53.-ban) nekik voltak nagyobb ziccereik. Mindenképp Inzaghi javára írandó, hogy a szezon közben újratervezett, Matteo Darmian, Acerbi, Bastoni alkotta védelem jobban funkcionál, mint a Škriniar és Stefan de Vrij vezette tavalyi egység: január óta a bajnokságban 19 meccsen 13 gólt kaptak, 2023-ban pedig összesen 29 meccsen 18-at.

Az Inter a védelmében, az alapfelszereltségű olasz kontrajátékában bízva, két gól előnnyel értelemszerűen láthatóan nem akart hosszan labdát birtokolni, a tíz passznál többől álló szekvenciáknál 21-3 volt az állás a Milan javára. Bár valószínűleg tudatosan adta át a kezdeményezést az ebben a leggyengébb ellenfélnek Inzaghi, tény, hogy a Milan letámadása is jobban működött a csapatrészek közeledésével. Tomori agresszivitásának növelésével, majd Malick Thiaw behozatalával nem kellett olyan mélyen lenni a blokknak, mint Kjærrel.

Már talán a 35. perctől lehetett látni némi változást a Milan attitűdjében, de az intenzitás és a védők magasabbra tolása inkább a második félidő elején lett nyilvánvalóbb. Pioli csapatánál úgy tűnt, hogy következetesen arra törekednek, hogy a Tonali-Krunić kettős magasabbra és szűkebbre kerüljön, hogy az Inter 8-asok előtt fogadja a lapos passzokat, ill. könnyebben tudjanak belemenni az átmenetekbe. Itt Tonali javulása és Messias labdacipelései és a meccsen a legtöbb, azaz 6 büntetőterületen belüli labdaérintése miatt dicsérhető. Ők hozták össze az 51. percben a legnagyobb Milan-helyzetet, amit a pár éve még a negyedosztályban 26 évesen félprofi brazil kihagyott.

Tonali pedig szintén – a csapat legszebb akciója és egy Giroud-lekészítés után – nem tudott az első félidei „gonosztevői” szerepéből hőssé átváltozni, és balszerencsésen a kapufát találta el. Ketten egyébként negyvenöt párharcukkal a legaktívabb Milan-játékosok voltak, de Tonali 33%, Messias 29%-ban nyerte ezeket meg…

Az utolsó 25 perc tulajdonképpen a Milan szempontjából a cserékről szólt, Divock Origi és Thiaw pozitívumként említhetők, de az utolsó reményt is a padról beálló Tommaso Pobega 92. perces lövése jelentette. Külön érdekesség, hogy sem Charles De Ketelaere sem Ante Rebić nem kaptak lehetőséget, noha a Milan alig jutott 0,5 xG fölé. Eközben az Internél a kontrákról (Lukakuval és Correával, valamint a szélre kerülő Darmiannal) és az eredmény tartásáról, esetleges harmadik mindent eldöntő gólról szólt a hajrá.

Talán ez az egyetlen, egészen minimális hiányérzete még lehet Džekóéknak, akik így a legutóbbi tíz derbiből már a harmadikat nyerik meg minimum 2 góllal. Az Internek a két vezető modell szerint már 95% az esélye a döntőbe jutásra a keddi visszavágó előtt. A Milan pedig Leão felépüléseiben, és valami hollywoodi csodában bízhat.