Kvaradona a világ ellen is kevés volt – így ejtette ki a Milan az űrszezont futó Napolit a BL-ből

Hetekkel ezelőtt szinte még elképzelhetetlen volt, hogy a Napoli–Milan párharc ne egyértelmű nápolyi továbbjutást hozzon a Bajnokok Ligájában. Ám az odavágó előtti bajnoki fiaskó, a különböző sérülések, eltiltások és a csapat körüli problémák, valamint Stefano Pioli az elmúlt 5-6 meccsen mutatott taktikai rugalmassága mind-mind intő jelnek bizonyultak Luciano Spallettiék számára. A tavalyi bajnok, hatalmas mélységből visszatérő, idén is felemás formát mutató Milan 16 év után jutott a legjobb négy közé a BL-ben, míg a Napolinak a már hónapokkal ezelőtt „bebiztosított”, 1989-90 óta az első olasz bajnoki cím maradt. Elemzésünkben megmutatjuk hogyan jutottunk el idáig, miért jutott tovább a Milan, és esett ki az űrszezont futó Napoli.

A márciusi válogatott szünetből visszatérve a négy Bajnokok Ligája-negyeddöntő közül – igaz, kicsivel – a Napoli–Milan párharc tűnt a legegyértelműbbnek. Egyfelől a nagyjából november óta effektíve bajnoknak tekinthető Napoli, miután a csoportját is agyonnyerte, az Európa-liga-címvédő Frankfurtot 5-0-s összesítéssel verte ki a sorozatból. Huszonöt BL-góljukkal a Manchester Cityvel holtversenyben a legjobbak az idei BL-kiírásban, és ugyan becsúszott két szoros, egygólos bajnoki vereség az Inter és a Lazio ellen is, a nápolyi csapat nagyjából 67%-os továbbjutási esélyekkel indult neki a párharcnak. Teljes joggal szólt az idei olasz bajnokság a Cristiano Giuntoli által sebtiben újratervezett Napoliról: ne feledjük, a csapat nyáron a három legtöbbet kereső harminc feletti ászát és ikonját, Lorenzo Insignét, Kalidou Koulibalyt és Dries Mertenst engedte el tudatosan – és még a kiváló mélységi irányító Fabian Ruiz is ment a PSG-be, David Ospina kezdőkapus pedig a szaúdi ligába –, hogy aztán Luciano Spalletti egyébként méltatlanul alulértékelt karrierjének amolyan megkoronázásaként jöjjön egy ilyen űrszezon.

Ahol például az olasz bajnokságban hegemón Juventust, a BL-ben Ajax és Liverpool szintű csapatokat beverve a betonba létrejöjjön egy olyan csapat, amit a világklasszissá érő, már százmillió euró feletti értékkel bíró csatár, Victor Osimhen vezet. Mögötte az egymást tökéletesen kiegészítő és beérő André-Frank Zambo Anguissa, Stanislav Lobotka, Piotr Zieliński középpályával, vagy éppen az évek óta a liga legjobb jobbhátvédjének számító Giovanni di Lorenzóval a „régiek” adják a stabilitást, míg a két újonc üstökös felrobbantotta az olasz futballt. A Fenerbahcéből igazolva hetek alatt liga legjobb belső védőjévé váló dél-koreai monstrum Kim Mindzse (akinek a hiánya alapvetően befolyásolta a visszavágót) és az orosz ligákból a vájtfülüek által már talán ismert, de végül is effektíve Grúziából érkező, az olasz focit szétcselező Kvaradona, vagyis Hvicsa Kvarachelia.

Ezzel szemben a Milan meglehetősen rossz előjelekkel indult neki a negyeddöntőnek a sorsoláskor. Noha Pioli és csapata az év eleji krízisét kihordta lábon, 6 bajnokin csak 7 gólt rúgva 10 pontot – 2023-ban 12 meccsen így 15 egységet szerzett. Igaz, egy meglehetősen szenvedős 180 perc után azért így is túljutott az Antonio Conte alatt és után is széteső Tottenhamen. A bajnoki teljesítmények azonban olyannyira visszafogottak voltak (megjegyzem, Milánó fekete-kék részén is), hogy a milánói klubokkal szemben simán visszajöttek a versenybe a római csapatok, a Lazio és a Roma. Előbbinek a világbajnokság előtt csak 31% esélye volt a BL-indulásra, ez most úgy 97%, hogy közben 3 pont mínuszból 8 pont előnyt csináltak a Milanhoz képest, míg José Mourinho Romája a Milahoz képest mínusz hat pontból indulva most három pont előnnyel bír, és 30%-ról 78%-ra indult a BL-indulási esélyük a a 538 modellje szerint.

A papírforma azonban talán már április elején elkezdett borulni, amikor a Napoli óriási meglepetésre otthon kapott ki 4-0-ra a Milantól. Igaz, a nápolyi érzelműek joggal hozhatták fel a válogatottnál megsérülő Osimhen hiányát, illetve azt, hogy az ő pótlására hivatott tavalyi veronai gólzsák, Giovanni Simeone (aki azóta meg is sérült), vagy éppen a nyáron Mancini olasz válogatottjában is sokat játszó, a Sassuolóban már remek szezonokat produkáló Giacomo Raspadori is eléggé formán kívül volt a kevés játék miatt.

Bár Spalletti híresen nem az az edző, aki tartalékolna – comportamenti giusti –, azaz a helyes hozzáállás a hitvallása, azért mindenképpen aggaszthatta pár dolog a Pioli elleni párharc, azon belül is a keddi mérkőzés előtt.

Hogy micsodák? Nulladik lépésként például az egygólos hátrány, amivel indult a Napoli, de említhető a Milan-kapus Mike Maignan mind a védéseknél, mind az építkezéseknél érezhető remek, a tavalyi, bajnoki címet hozó szezont idéző formája, a Napoli helyzetkihasználása, a csapat nem különösen jó letámadási sémái, valamint az ehhez kapcsolódó labdabirtokás-fázisban a kontrák elleni „maradék védekezése” (rest defense), ami ellen Pioli kiválóan megtervezett ellentámadásokat hozott. Ezek középen és a szélen is ültek a legutóbbi nápolyi meccsen is, középen elsősorban a presszing meginvitálásával, majd ennek Rade Krunić visszavonásával, illetve az Ismaël Bennacer és Brahim Díaz vonalak közötti megtalálásával, a szélen pedig Rafael Leão és Theo Hernandez ki-be váltásaival.

Végül említsük meg Spalletti és a Napoli-vezetők reakcióját Kovács István játékvezető munkásságára, aminek végeredményeképp (függetlenül attól, hogy a bíráskodást minősíteném) Anguissa és Kim is kihagyták a visszavágót.

Azt a visszavágót, aminek talán az utóbbi két idény két legjobb olasz csapata vágott neki egy elég erős diszkrepancával: míg a laikusok és/vagy semleges szurkolók jobbára nápolyi továbbjutást vártak, (feltehetően) az elmúlt két meccs alapján erős korrekciót elvégző legtöbb modell szerint úgy festett a meccs előtt, hogy a Napoli ugyan 55% valószínűséggel nyer, de a továbbjutásra inkább a milánói alakulat esélyesebb (57-60%). Az erősen hosszabbításgyanús kimenetel tovább erősítette a kétezres évek eleji-közepi párhuzamokat, akkor volt legutoljára ennyi olasz csapat a legjobb nyolc (majd a négy) között.

A keddi, Maradona stadionban játszott második meccs előtt a Twitteren egy hosszabb bejegyzésben pár pontban, technikai, taktikai és adatelemzés alapján igyekeztem megfogalmazni és összeszedni azt, hogy miért a legkevésbé ideális ellenfél a Milan a Napoli számára.

Nézzük meg pontosabban, mik azok a markáns stílusjegyek, amiket a két szakvezető képvisel, és milyen részletesen kidolgozott taktikai elemekkel tudott Pioli problémát okozni Spallettinek!

1. A Milan „redbullosított”, kollektív labda elleni munkája egyedülálló módon nehezíti meg Spalletti futballját. Igaz, ebben amolyan újhullámos olaszos módra sokkal inkább ember-, mintsem a klasszikus labdaorientált területvédekezés találkozik magas és fenntartott letámadással.

Emiatt számos teljesítménymutatón látszik, hogy a Napolinak a többi olasz bajnoki és idei BL-ellenfelekhez képest a Milannal szemben zavartabban és nagyobb nyomás alatt kell építkeznie. Így ritkábban jutnak el a támadóharmadba, és meccsenkénti átlagban közel harmadával kevesebbszer érnek el a Milan tizenhatosán belülre, aminek eredményeképp a lövési kísérletek száma jelentősen csökkent – a lövéseké 16,2-ről 12,8-ra, a 16-oson belüli lövéseké 11,8-ról 7,8-ra.

Ennél még nagyobb a gond látszik a befejezéseknél, hiszen a Milan ellen meccsenként csak 3,8 a kaput eltaláló kísérletek száma a Napolinál a többi csapat ellen mutatott 6,3 helyett, ezzel együtt pedig a gólok száma is drasztikusan csökkent, 2,5-ről 0,5-re. A 15,5%-os, világklasszisnak mondható helyzetkihasználás is zuhant, nagyrészt az olasz liga legjobb kapusa, Maignan, kisebb részt a szerencse miatt – ez a mutató a tízszázalékos ligaátlag majdnem felére, azaz 4,7%-ra esett. És nem elhanyagolandó az a tény, hogy a Napoli kapusának a többi csapat ellen átlagban 2,5-szer, míg a Milan ellen 4,6-szor kellett védenie.

2. Taktikai szempontból nagyon látszik, hogy ugyan Spalletti csapata meglehetősen sokat cserélődött a nyáron, a futballja alapvetően keveset változott. Kim tulajdonképpen egy védekezésben erősebb Kalidou Koulibaly. Koulibaly egyébként évekig a Serie A legjobbja volt a védőmunkája és a labdás belépesei miatt, de azért a Chelsea-nél látszik, hogy nem idejekorán adtak túl rajta Nápolyban. A multifunkcionálisabb és talán picit kombinatívabb, de a szezon végéig 1 akciógóllal szenvedő, labdadomináns Lorenzo Insigne helyett tökéletes szoftverfrissítést jelentett Kvarachelia, utolérhetetlen többek között a védők megőrjítésében. A grúz játékos egymaga akkora figyelmet kíván, hogy így Osimhen (vagy mondjuk. Simeone) is nagyobb területet kap. Mellesleg, a játékot sokszor lassító Fabian Ruiz középpályás labdadominanciáját a sokkal hatékonyabb (Lobotka) robosztusabb (Anguissa) és a labda nélkül aktívabb (Zieliński) megoldások váltották fel.

3. Pioli azonban igyekezett megoldást találni a Milan labdabirtoklásánál a Spalletti elleni korábbi Milan–Napoli meccseken.

Az idei szezon előtt a Napoli középpályáját felcsalogatva inkább a fellőtt labdákkal operáltak második szándékból: Giroud leköti a két belső védőt ideális esetben, Leão a félterületből ki és befelé is tud indulni, így Theo Hernandeznek is nyit. Továbbá a labda ellen is kitűnően dolgozó Krunićcsal a második labdákra fókuszálnak jobban az apró termetű Lobotka és Mario Rui ellen.

Az ötvédős krízismenedzsment után a kapus Maignan visszajövetelével Pioli visszatalált a korábbi recepthez, amihez az elmúlt 2 hétben több alapanyagot is hozzáadott, úgy mint Bennacer és Brahim vonalak közötti játéka, ami különösen az Osimhen nélkül sansztalanul és fejetlenül letámadó Napoli elleni idegenbeli meccsen ütközött ki. A Napoli 4-4-2-es felállása ellen Maignan tudott szabadon passzolni, majd egy kicsit feljebb lépve Krunić lett a visszalépő harmadik ember, akivel fölényt csikartak ki. Ilyenkor az egyik szélső (inkább Kvarachelia, hiszen a Napoli nem akarta Theo Hernandezt elengedni, így Hirving Lozanónak mennie kellett vele, mivel Leão többnyire Di Lorenzót és néha Amir Rrahmanit is lekötötte) ki kell hogy lépjen a négyes középpályás láncból. Mivel Bennacernek is lehetősége volt átmozogni a centrumba és főleg jobbra, Mario Rui folyamatos 2 az 1 elleni játékkal szembesült.

Itt fontos kiemelni Kim hiányát, hiszen míg ő fantasztikus fejjátékával és fizikai adottságával fel tudott érni például a Díaz ellen párharcba, az utóbbi években inkább amolyan megbízhatóan közepes helyettesítő belső védőként szereplő Juan Jesus nem ezt a minőséget képviseli. Hogy ez mennyire nehéz, és hogy milyen kevésen múlik ezen a szinten, arról érdemes mostanság a Virgil van Dijk, Dayot Upamecano, Harry Maguire címszavaknál keresgélni.

Ezzel szemben Spalletti végül is visszakapta Osimhent, és bár Anguissa kiválása érzékeny veszteség volt (nem beszélve az imént taglalt Juan–Kim-cseréről), de végül is voltak opciói, köszönhetően az egykor hasonlóan nagy, vagy talán még nagyobb karrier előtt álló, de az igazi kiugrással még adós Tanguy Ndombelének, aki kiválóan tűri a nyomást. Osimhen ugyanis nemcsak, hogy remekül tudja irányítani a letámadást, de elviekben (és az idei szezon alapján a gyakorlatban is) alapvetően befolyásolja a Milan védekezését, hiszen ő akár 2 belső védő ellen is be tud indulni, megtartani a labdát és konstans veszélyt jelent.

A Milan nyomása ellen pedig az odavágó harmincadik perce körüli váltással reagált – amit egyébként sokat láthattunk a szezonban –, vagyis a szélsőhátvédek beforgatásával igyekezett megnyitni a széleket. Az odavágón itt csak leginkább a kvaracheliás rávezetések jöttek, de a ballábas Matteo Politanónak való „kipassz és beindítás Osimhennek” szintén egy begyakorolt figura, amivel a Milan mögé tudnak kerülni. Az érem másik oldalán a kontrák elleni félelem kockázata állt, például Di Lorenzo esetében Leãóval szemben, főleg úgy, hogy hátul nincs Kim, és az első meccsen valamint a nápolyi égésnél is gólokat kaptak ebből. Ami itt ugye nem volt megengedhető, hiszen talán a Milan is alapvetően máshogy áll majd hozzá az egygólos előny tudatában és adja át a labdát és a területet a hazaiaknak.

Lássuk, hogy ezekből mi valósult meg a meccsen!

A Milan igazából nem kívánt röviden építkezni – az egész meccsen kétszer tudtak tíznél több passzt megcsinálni, a Napoli ezzel szemben hússzor –, Krunić maradt középen, Sandro Tonali néha kiforgott balra (lásd 12. és 15. percek), hogy próbára tegyen egy esetleges Politano-Ndombele elváltást és így Theo el tudjon szaladni szélen, vagy Leão megjátszható legyen középen.

Ahogy az odavágón, az első pár perc itt is eszeveszett Napoli-rohamokról szólt, hiszen Spalletti-csapat elképesztő elánnal indult: hatvan méteren védekezve, alig öt passzt engedve közbelépésenként magas letámadással jött ki. Lobotka és Ndombele felléptek magasan, és Di Lorenzo is többször kiugrott Leãóról Theo Hernandezre, ilyenkor Rrahmani tolódott. Mivel a Milan mélyebben is állt (így Osimhen többnyire a két belső védővel volt elfoglalva és nem kapott mögéindulásra területet) és kontrára rendezkedett be, hamar kialakult a meccs egyik kulcsproblémája:

Kvaradona a világ ellen

Ilyen szintű fókuszt, mint a Napoli üdvöskéje, talán csak két játékos kapott korábban: az isteni Diego a belgák elleni 1986-os vb-meccsen, vagy Lionel Messi a 2016-os Copa América-döntőben Chile ellen. Kvarachelia elképesztő elszántsággal és hatékonysággal oldotta meg ezeket a helyzeteket, noha az igazsághoz és a Milan haditervéhez hozzátartozik, hogy igazi gólveszély nem sok lett belőle. Talán Politano két felkanyarodása veszélyesebb volt, igaz, ő ritkán futott bele ilyen kézilabdás hatos falakba, hiszen ezek inkább átmenetekből vagy rekontrákból alakultak ki.

A Milan kihasználja a Napoli letámadásbeli gondjait, majd Spalletti kontravédekezése megint csődöt mond

A huszadik percben egy, a fentiekben említett invitált letámadást (lásd Lobotka szélre kerülését, hiszen Kvarachelia fellép Krunićhoz) gyors vertikális passzokkal kijátszó, középen 2 az 1-et kialakító, majd Leão oldalán befejező akció ment végig, miután a beduplázott Mario Rui nem tudott Bennacer ellen sem szerelni, majd Leão ellen büntetőt érően szabálytalankodott.

Giroud tizenegyesét Alex Meret védte, majd egy ritka Milan-magas letámadás által kikényszerített Juan-eladott labda után talán még nagyobb helyzetet rontott, vagy egy újabb hatalmas Meret bravúrt láthattunk. A kényszerű kettős hazai csere után Leão megmutatta, hogy neki csak 1-2 momentumra van szüksége, illetve, hogy vele szemben a világ összes rest defense-szerkezete, köszöni szépen, de nem sokat ér.

Nem tudom, hogy lehet-e Spallettit kritizálni, mert, hogy ebből a szituációból nyolc másodperc múlva ez jön, az valami földöntúli.

A Milan fegyelme

A kezdeményezést teljesen átadó, és a két belső védőt szinte alig támadó Milannál példaértékű fegyelmezett védekezés folyt: a középpályán kezdték el 3-3-ban felvenni az embert (amikor 4-2-4-hez Zieliński fellépett, akkor őt Krunić vette fel), Fikayo Tomori húsz perc alatt már 5 tisztázásnál tartott, Davide Calabria embertelen feladatot vállalva amolyan ütköző próbabábuként állta Kvarachelia cikázását. Leão és Giroud is rendszeresen a saját tizenhatosánál védekezett – utóbbi nagyot mentett, előbbi talán Lozano lábát találta el a becsúszásnál a 37. percben.

Kvaratskhelia és az előre tolató Napoli, avagy Maignan mentései

A második félidő megint Kvarachelia egyéni mutatványával kezdődött – az 56. percen már hozzátett egy bepasszt is Ndombelének, majd egy perccel később boszorkányos módon jutott túl a Calabria-Krunić duón és lőtt ballal fölé.

Tényleg volt valami egészen groteszk abban, hogy az egész idényben zseniális focit játszó Spalletti-csapat 2-5-3-as felállásban, kétségbeesetten ment előre, 46 beadással elkeseredett módon támadtak (a David Moyes-féle 81 az etalon, kedves Manchester United-drukkerek), miközben az is felmerült, hogy vajon a grúz Kvaradona megdönti-e az egy meccsen bemutatott 35 cselkísérletét. Végül 18 cselkísérletből 10 sikeresig jutott – Politano suttyomban 35 perc alatt kilencből nyolcig.

A két nápolyi csereember, Lozano és Mathías Olivera közbeszólt a hajrában – előbbi jobblábasként nehezen hihető balos emeléssel jelentkezett (Zielińskié hihetőbb volt a 71. percben), utóbbi kétszer is töküresen fejelt szöglet után jóval a kapu mellé. A nyolcvanadik percbe lépve már a szélső és belső védők is rendszeresen a boxon belül járkáltak (Rrahmani a 73.-ban gyengébben, Leo Østigård a 91.-ben nagyobb helyzetben fejelt), Di Lorenzo centerezése pedig végül összehozott egy büntetőt Tomori kezezése után. A büntetőket azonban, mint tudjuk, Mike Maignan 37%-ban védi.

A kihagyott Kvarachelia-büntető után a 85. percben a Milan jónak látta a második félidőben először kapura lőni – Junior Messias és Alexis Saelemaekers sem volt különösebben veszélyes, míg a napolis Olivera második nagy kihagyott lehetősége után Osimhen a 93.-ban egy szinte keserédes góllal egyenlített, és rontotta el Maignan clean sheetjét. Talán a Napoli lőlapja, miszerint 20 lövésből csak négyszer kellett védenie Maignannak, a legjobb végszó.

Ahogy az első meccsen is, hiába dolgozott ki itt lényegesen több és jobb minőségű helyzetet Spalletti csapata, Pioli csapata, a Milan kiváló taktikával, némi szerencsével és néhány nagyszerű egyéni teljesítménnyel, tulajdonképpen megérdemelten jutott túl a Napolin. Talán a cikk végére érve már egyértelműbb, hogy ez nem volt véletlen.