Dolce vita és ártalmatlan őrjöngés a bringások szent hegyén

A Giro d’Italia már olyan régi verseny, hogy óhatatlanul mítoszok és legendák keletkeztek körülötte. A bringások maguk is ezernyi történetet tudnak elmesélni, de olykor mintha az emelkedők vagy a hegyek is önálló életet élnének. Az Alpok egyik ilyen mitikus hegye a Mortirolo, amelyet nem véletlenül másztunk már meg mi is néhány napja. A Giro mezőnye aztán kedden kaptatott föl az 1852 méter magas hágóra, ahol senkinek nem juthatott eszébe, hogy végül is ez csak egy átlagos hétköznap.

A Mortirolo először 1990-ben került be a verseny programjába, azóta nagyjából kétévente jár erre a mezőny. A hágóra több irányból is fel lehet jutni, most egy kevésbé meredek emelkedőn, Edolo felől másztak föl Valter Attiláék. A szurkolók persze minden irányból jöttek, ahonnan csak tudtak.

A hegyre sokan lakóbuszokkal érkeztek, de szép számmal voltak, akik a hegytetőn sátraztak. Egy belga pár megadta a módját, és a magukkal hozott grillfelszerelésen készítették el ebédjüket, de lazán napozgató olasz nyugdíjasokkal bringásokkal is találkoztunk. Kora délután már szinte lépni sem lehetett a bringásoktól a Mortiloro tetején, a szendvicseket és csapolt sört kínáló büfésátor előtt kígyózó sorok alakultak ki. Hiába, a szurkolóknak is oda kellett figyelniük, nehogy véletlenül eléhezzenek. A rózsaszín dekoráció persze itt is mindenhol megjelent, szalagdíszek, átfestett fabiciklik is feltűntek a hegyen.

A bringás szurkolás türelmet igénylő szám, míg feltűnik a mezőny, öt-hat órát is várni kell, és miután elhúzott a bringás karaván, a lejutás sem azonnali. Ennek az álproblémának a leghatásosabb kezelése a jelek szerint az, ha az ember csak úgy jól érzi magát. A magashegyi környezet önmagában is lenyűgöző, ha pedig az ember a barátaival falatozhat a felcipelt kempinggázon vagy akár grillrácson elkészített kajákból, hozzá sört, frizzantét vagy bort bont, mindjárt jobban megy az idő. Amíg nem tűnik fel a mezőny, addig akár a szieszta- vagy piknikbajnokságnak is gondolhatnánk azt, ami az alpesi réteken megy. Ezen a napon a hegyi vendéglátóhelyek is csúcsra járathatták magukat, tömve voltak a jó rálátást nyújtó teraszok, míg bent sokan a tévén nézték az éppen futó közvetítést. A kedélyes és laza hangulat inkább hétvégét sejtetett, pedig csak a Giro íratta át az emberek naptárját.

„No pain, no gain” – azaz, fájdalom nélkül nincs nyereség, hirdeti a combokra varrt tetoválás, és a Mortirolo esetében ez különösen igaz. Az emelkedőn szinte elképzelhetetlen egy laza tekerés, aki ide feljut, az megszenvedi hegyet, már ha nem elektromos rásegítéssel száguld felfelé, ahogy azt kedden is sokszor láthattuk.

A Mortirolón sok helyen frissen behúzott aszfalt várta a bringásokat, még frissebben felfestett feliratokkal. A hágó közelében a három magyar induló, Fetter Erik, Peák Barnabás és Valter Attila is kapott biztatást írásban. A reggeli órákban éppen egy olasz utánpótlás klub tagjai festettek fel neveket, nem csak nagy sztárokét, igaz, néhány helyesírási hiba azért becsúszott. Amikor megkérdeztük az edzőjüket, hogy ismernek-e magyar kerékpárosokat, akkor egyből Valtert említette, és azt is, hogy idén nem annyira megy neki. Igaz, rögtön ezután megmutatta a telefonját, hogy a Cycling Fantasy nevű játékban azért leigazolta a csapatába a tavalyi rózsaszín trikóst.

A Giro-versenyezőkön kívül még több ezer biciklista döntött úgy ezen a napon, hogy felküzdi magát a hegy tetejére valamelyik útvonalon, hogy aztán a profiknak szurkolhasson. Olaszországban tényleg népi sportnak számít a kerékpár, a legmodernebb gépekkel suhannak az öt-hat évesek és a hetven pluszosok is. Nem kevesen. A Mortirolo már sok olasz versenyzőt tett naggyá, ezért is van kiemelt helye a néplélekben az amúgy szenvedésre késztető emelkedőnek. Mintha egy vallásos zarándoklat tanúi lettünk volna, már reggel nyolc körül megjelentek a meredek miatt inkább lomhán, dülöngélve tekerő szurkolók, majd később egyre sűrűbben tűntek fel biciklisek, hogy végül az egész hegytetőt ellepjék. A réten mintha egy ütközet zajlott volna le, ahol a vert sereg csak kerékpárokat hagyott volna hátra. A Mortirolo, amely olaszul a halálra is utal, története amúgy sem nélkülözi a harci cselekményeket. Állítólag már a nevét is annak köszönheti, hogy Nagy Károly hadai 773-ban pogány felkelőket mészároltak le itt, de az első és második világháború hadszíntere is volt később a hágó. Ezen a napon viszont leginkább a béke szigete volt a hegytető, a csúcs alatt lévő tágas rétek, és a hajtűkanyarokkal tűzdelt aszfaltcsík közvetlen környezete.

Természetesen olaszok lepték el legnagyobb számban a hegyet, de jól észrevehetően belgák, hollandok, angolok, csehek és a szinte indokolatlanul mindenhol feltűnő kolumbiaiak is jelent voltak a Mortirolón. Egy belga srác éppen azt magyarázta egy csaposnak, hogy ő a sör hazájából jött, majd mielőtt kifordult négy, nem az ő hazájából származó sörrel, még elmesélte, hogy néhány szakaszra mindig elmennek a Touron vagy Girón, már csak azért is, mert a kedvencük, a szökéskirály Thomas De Gendt még az apjával együtt is edzett. A hollandok szokásukhoz híven bulisra vették a figurát, időnként bömböltették a zenét az egyik kanyarban.

Az út szélén álló szurkolók fala katlanná változtatják a Mortirolo egymásba fonódó kanyarjait. Az időről időre feltámadó hangorkán mindig jelzi, hogy épp merre járnak a bringások. Olyan érzésük lehet a versenyzőknek, mintha egy alagúton tekernének keresztül: csupán centik választják el őket az emelkedőt ellepő emberektől, akik közvetlen közelről ordítanak az arcukba, miközben mindenfelé dudálnak, kolompolnak körülöttük. Az igazán őrültek különféle jelmezeket is bevetnek, hogy fokozzák a fesztiválokat idéző hangulatot. Volt, aki unikornisnak öltözött be, így aztán a szemünk sem rebbent, amikor rózsaszín parókás férfiak jöttek velünk szembe az egyik kanyarban. A kerékpárversenyzés egyik szépsége, hogy ilyenkor mindenki szurkol mindenkinek – ugyanúgy biztatják a végső győzelemre hajtó rózsaszín trikóst, mint a mezőny végén szenvedő bringásokat, akik csak túl akarják élni a hegyet. A legnagyobb ovációt persze az olaszok kedvence, a szezon végén visszavonuló Vincenzo Nibali kapta. Két hazai szurkoló előttem büszkén mutogatta egymásnak a mobilján, hogy sikerült lekapnia a Messinai Cápának becézett Nibalit. Az egyik hátsó csoportban érkezett meg a csúcs aljához a hollandok kedvence, Mathieu van der Poel, aki látványos egykerekezéssel szórakoztatta a tömeget. Mögötte nem sokkal érkezett Mark Cavendish, a brit sztársprinter kedélyesen csevegett az Eolo-Kometa versenyzőivel, kulacsot is tőlük kapott, sőt, egy darabon még huzatta is magát Fetter Erikék csapatkocsijával. A balatonfüredi sprint győztesének sikerült limitidőn belül teljesítenie a három kategorizált emelkedőt tartalmazó keddi szakaszt, vagyis folytathatta a versenyzést, nem zárták ki.

A Mortirolón feltűnt Bradley Wiggins egykori Tour de France-győztes és háromszoros olimpiai bajnok brit bringás is. Wiggins egy ideje az Eurosport szakértőjeként dolgozik, a mezőnyt kísérő motorról szokott bejelentkezni, rövid helyszíni elemzésekkel dobja fel a közvetítést. Most is láttuk elhúzni az egyik motor hátsó ülésén ülve, de úgy tűnt, éppen szünetet tartott, lazán lógatott kezében cigarettát tartott.

A Mortirolóra komplett klubok is feltekertek, hogy aztán együtt is szurkoljanak. A fiatal bringások persze ereklyéket is gyűjtöttek, a frissítő zónánál lesben álltak, hogy megkaparintsák valamelyik nagy sztár eldobott kulacsát. Nekünk egyelőre azok a magyar bringások a legnagyobb sztárok, akik egyáltalán indulhattak a Girón, így Fetter Eriket is öröm volt kiszúrni a mezőnyben.

Valter Attila nem az élmezőnnyel érkezett meg a Mortirolo tetejére, de meredek kaptatón azért jutott ereje egy kis lazításra is. Még a hágó előtt egy magyar szurkoló zászlóját is átvette rövid időre, majd a legmagasabb ponton is üdvözölt néhány hazai drukkert.

Egy hegyi szerpentinten eleve mindenki dudál, egy bringaversenyen pedig még inkább jellemző, hogy így csinálnak maguknak helyet a karavánban haladó autók. A verseny veszélyes üzem, főleg több ezer szurkolóval, de mindenki nagyon laza tudott maradni, még a rendőrök sem feszültek rá az olykor jelentkező tumultusra.

Miután az utolsó bringás is áthaladt a Mortilorón, a szurkolók megindultak lefelé a hegyről. Sok amatőr biciklista lezúgott, hogy még a mezőny előtt átérjen Apricába, a befutó helyszínére. Mi is kocsiba ültünk, hogy a célban is megnézzük a magyar versenyzőket. Addigra az egész szakaszra ígért eső is eleredt, és már a győztes Jan Hirt is frissítő záporban gurult át a célvonalon.

A cseh szurkolók akaratlanul is jó napot választottak ki, hiszen végül honfitársuk, Jan Hirt nyerte meg a több mint 200 kilométeres és mintegy 5200 méter szintkülönbséget tartalmazó szakaszt. A Mortirolón még azért küzdött, hogy utolérje az élen haladókat, de végül az utolsó hegyen, az 1448 méter magas Valvico di Santa Cristinán támadni tudott, és behúzta a győzelmet. Hirt számára különleges lehet a Mortiloro, mert 2019-ben, amikor legutóbb arrafelé járt a Giro mezőnye, második lett.