Csak a mérleg tudta megverni a rekordbajnokot, a nézők közé rúgták az élő mém állkapcsát

Charles Oliveira egész élete a bizonyításról szólt. A könnyűsúly világbajnoka gigantikus brazil metropolisz, São Paulo egyik külvárosi favelájába (szegénynegyedébe) született, ami eleve jó kevés lehetőséget biztosít a szegénység – és sok esetben a mindennapokat átható erőszak – csapdájából. Alig hét évesen ráadásul krónikus reumatikus fájdalmak jelentkeztek nála, néha a lábait is alig tudta megmozdítani és orvosa felkészítette családját, lehet, hogy Charles tolószékbe fog kényszerülni. Egészségügyi problémái ellenére az egyik szomszéd ajánlására szülei beíratták a földharcra specializálódott, ahogy a neve is mutatja, szinte nemzeti sportnak számító Brazil Jiu-Jitsura – alapból a családnak nem lett volna pénze az edzésre, azonban Brazíliában elterjedt módon, az edző szociális alapon ingyen is befogadta Oliveirát (egyébként a szomszédot, akinek ajánlására elkezdett edzeni, nem sokkal később a nyílt utcán lőtték agyon).

Charles Oliveira reumatikus fájdalmai szerencsére nem bizonyultak gyógyíthatatlannak, a 12 éves srác ráadásul igazi fenoménnek bizonyult; sorra nyerte a földharcversenyeket, és 18 évesen debütált az MMA-ban, ahol a sportágban iszonyú intenzív tempóban abszolválta a meccseket, és alig 2 év alatt 12 győzelmet halmozott fel. 2010-ben le is csapott rá a UFC, csakhogy Oliveira nem tudott robbantani: Pörgős és véres bunyóiból sokszor tudta kicsikarni a győzelmeit villámgyorsan beakasztott fojtásaival, azonban amikor rutinosabb ellenfelekkel került szembe, többször is megtört pszichésen. Ráadásul állandóan problémái adódtak a pehelysúlyba – 65 kilóba – való fogyasztással, amit a küzdősportokban szintén a mentális gyengeség és fegyelmezetlenség jeleként tartanak számon (a meccs előtti napra időzített, dehidratálással súlyosbított extrém fogyasztást mindenki rémálomszerű élményként írja le). Oliveirára a szakértők 7 évnyi UFC-karrier után egy veszélyes, meccseit egyetlen villanással eldönteni képes, garantáltan szórakoztató, ámde abszolút verhető „kapuőrként” tekintettek.

Azonban pályafutása nyolcadik, különösen véresre sikerült vereségét követően Oliveira 2018-tól állóharca fejlesztésére is nagyon ráfeküdt a legendás Chute Boxe thai-boksz akadémián, és Diego Lima segítségével briliáns földharctudása mellé kompakt állóharcot épített fel; szertelen agresszióját taposórúgásokkal, bokszkombinációkkal és fogásharccal rendezte gyilkos rendszerré. És innentől kezdve nem volt megállás; a pehelysúlyt maga mögött hagyva nyolc egymás utáni győzelem után bejelentkezett a 2020 őszén visszavonuló Habib Nurmagomedov megüresedett könnyűsúlyú trónjára. És ekkor a Bellator egykori bajnoka, Michael Chandler ellen ország-világ előtt bebizonyította, hogy mentálisan is elérte a bajnoki szintet: hiába ütötte le a Javelin-öklű Chandler az első menetben többször is, megőrizte higgadtságát, és a második menetben egy tanári horogütéssel KO-zta ellenfelét. Világbajnoki címe után még mindig akadtak, akik kételkedtek a 32 évesen már 14 évnyi MMA-múlttal rendelkező veteránban, őket a kőkemény és felőrölhetetlennek tartott Dustin Poirier elleni teljesítményével – aki ellen megint csak egy necces első menet után hozta a meccset – csendesítette el.

A mérleggel szemben alulmaradt, de az oktagonban már kizsigerelve is ő volt a győztes

Egészen most szombatig; ugyanis a pénteki hivatalos mérlegelésen kétszeri próbálkozásra sem tudta hozni a 155 fontos súlyt (bár második kísérleténél alig húsz dekán múlt a siker), ezzel UFC-rekordjai, például a legtöbb feladásra kényszerített ellenfél vagy a legtöbb teljesítménybónusz mellett

ő lett az első világbajnok, aki a mérlegen vesztette el bajnoki övét.

Ugyanis a promóciós szervezet különösen a címmeccseknél szigorúan betartatja a súlyhatárt, így a meccsen Oliveira már csak a győzelemért bunyózhatott, a vb-címet legfeljebb ellenfele, Justin Gaethje derekára akaszthatták.

A súlytévesztés ráadásul előrevetítette, hogy Oliveira kizsigerelten kanyarodott rá a meccsre, ami nem csak az ötször öt perces maratonban jelenthet hátrányt, hanem a dehidratáció idegrendszerre gyakorolt hatásának köszönhetően Gaethje ütéseinek kibekkelésében is. Márpedig az egész UFC-ben talán Justin Gaethjere illik legjobban a „keményöklű bunyós” jelző. Az arizonai rézbányász-bányászcsaládból származó 33 éves bunyós oly sok amerikai MMA-shoz hasonlóan az egyetemi birkózással kezdte sportkarrierjét, de birkózótudását később már csak a földrevitelek elleni kísérletekre használta, ugyanis rákapott az adok-kapok ízére. Az „adok-kapok” nem valami slendrián zsurnalizmus, ugyanis Gaethje meccsei többségén gigantikus veréseket vállalt be a győzelemért vezető úton, ami részéről combizom-szakasztó rúgásokkal, lendületes balhorgokkal és felütésekkel volt kikövezve.

Egy ideig, ugyanis a bevállalós stílus ugyan elég messzire – a World Series of Fighting bajnoki címéig – repítette Gaethje-t, de a UFC könnyűsúlyú ászai hamar a földre ráncigálták őt. Néhány kemény KO-vereséget követően került a több világbajnokot edző Trevor Whitman kezei alá, aki lazábbra kalibrálta bunyóját, javított védekezésén és első kezes szurkálásain. A finomhangolás ugyanúgy bajnoki szintre emelte Gaethje bunyóját, mint ahogy a korábban említett Diego Lima iskolája Oliveiráét. Az amerikai ugyan pont a bajnoki cím kapujában ájult bele Habib Nurmagomedov háromszög-fojtásába, de miután tavaly egy óriási tűzijátékban legyőzte Michael Chandlert, újabb címmeccshez jutott (a gyors visszatérést Gaethje kompromisszummentes küzdőstílusa mellett jómunkásember-karakterének is köszönhette).

A címmeccs azonban az Oliveira számára baljós előjelek ellenére pontosan ugyanúgy alakult, mint az elmúlt idők összes Oliveira-meccse. Sőt, kicsit talán jobban is, mivel a brazil már rögtön az első ütésváltásnál eltalálta Gaethje-t, akit azután agresszívan szorította hátra, és állandóan kereste rajta a fogást, hogy fogásból dolgozza meg térdrúgásokkal. Azonban a nagy igyekezetben Oliveira beleszaladt egy óriási felütésbe, majd egy horogba, és a padlóra került, ahová azonban – ismerve a brazil földharctudását – ellenfele nem követte őt. Azonban a kétszer leütött, felszakított szemöldökű Oliveira szokása szerint csak ekkor melegedett be a meccsbe. Az első menet harmadik percében egy jobbegyenessel ő küldte padlóra ellenfelét, akit utána magabiztosan tartott a földön, és némi pozícióharcot követve befogta rajta félelmetes hátsó fojtását, amire Gaethje-nek nem volt más válasza, mint kopogással jelezni a küzdelem feladását.

Oliveira első dolga az volt, hogy kipattant az oktagonból (ez az MMA nyolcszögletű „ketrec”-ének valódi neve), és odarohant a meccset az első sorból néző Dana White UFC-elnökhöz, hogy szemébe mondja, ki is az igazi bajnok.

A levegőbe rúgta állkapcsát, meggyőzte McGregort

A címmeccset két olyan könnyűsúlyú találkozója előzte meg, akiket Oliveira és Gaethje is legyőzött az utóbbi években.

Az unortodox edzésmódszerei, még unortodoxabb küzdőstílusa, na meg excentrikus együgyűsége (ezt nem tudtam jobban megfogalmazni, de tényleg így van) miatt élő mémmé váló Tony Fergusont pár éve még Habib Nurmagomedov legveszélyesebb riválisaként tartották számon. Azonban amint a kornak, a benyelt találatok lopakodó pusztításának és a sérüléseknek köszönhetően egy icipicit lassabb, egy icipicit sebezhetőbb lett, úgy omlott össze bunyója; most 38 évesen három vereség után a hanyatló sztárjaival szemben közismerten kíméletlen UFC kaszája elől is menekült.

Egyenesen a második számú MMA-szervezet, a Bellator egykori bajnoka, Michael Chandler irtózatos rúgásába.

Az első menetben ugyan Fergusonnak sikerült kétszer is megrendítenie ellenfelét, azonban Chandler gyönyörűen vitte őt a földre, ahol keményen megdolgozta őt. A második menet elején Chandler váratlanul eleresztett egy felfelé lendülő rúgást, mely pont Ferguson állán csattant. A mexikói-amerikai veterán úgy omlott össze, mint egy sarokba csapott felmosórongy, a floridai sztár pedig euforikusan kiabálva hívta ki a lábsérüléséből felgyógyult Conor McGregort, aki a rá jellemző twitter-tirádákat ezúttal mellőzve elfogadta a meccset.

25 perc után csak az volt a kérdés, hogyan lehet lepontozni a semmit

A társ-főmeccsen a női szalmasúly bajnoka, Rose Namajunas sorozatban negyedik visszavágó mérkőzését vívta, azonban negyedik ellenfele, Carla Esparza ellen egy eseménytelen meccsen elbukott.

A litván származású amerikai duplázás-sorozata a Joanna Jędrzejczyk elleni (véleményesen hozott) meccsen kezdődött, az őt fejre ejtő (ezzel a KO mellett bizarr módon régi nyaksérülését meggyógyító) Jéssica Andrade ellen folytatódott, majd a villámgyorsan fejberúgott Csang Vej-li-vel szemben kibrusztolt címvédéssel végződött. A szalmasúlyú bajnoki címet rövid időre elnyerő Esparzával szembeni adóssága még 2014-ről maradt, akkor a birkózó- és földharcos-kiválóság fojtással győzte le őt.

A két amerikai bunyós az első két menetben – azaz 10 percig – némi sasszézás, oldalazás és araszolás kíséretében csak méregette a másikat, a harmadik menetben azután Namajunas már bevitt egy rúgást, Esparza pedig néhány másodpercre a földre tekerte ellenfelét. A negyedik menetben azután egy picit megint feljebb tekerték az iramot, de csak az ötödik menetre jutottak el egy átlagos meccs (már ha van „átlagos” MMA-meccs) bemelegítő menetének intenzitásáig. Az egyetlen izgalmas kérdés az volt, hogyan lehet a semmit lepontozni, de a bírók ezt megoldották, és minimális különbséggel, megosztott pontozással Carla Esparzát hozták ki győztesnek, aki több mint hét év után szerezte vissza bajnoki övét.