Bizarr staccatóban kapjuk az élvonalbeli MMA-gálákat az utóbbi hónapokban. A műfaj vezető promóciós szervezete, a piaci egyeduralmából az utolsó centet is kifacsaró Ultimate Fighting Championship (UFC) hónapokon keresztül egy sor rendezvényét érezhetően kizárólag azért hozta tető alá, hogy eleget tegyen az ESPN sportadó iránti szerződéses kötelezettségének (meg hogy valamennyire mozgásban tartsa a mezőnyt). Közben azonban a szeptember végén a UFC 266-tal elindított egy fantasztikus hármas kombót, melynek búcsúpofonja magyar idő szerint vasárnap hajnalban csattant el a New York-i Madison Square Gardenben. Az ikonikus sportcsarnokban – ami egyebek mellett az MMA emancipációjának is szimbóluma, hiszen 2016-ban New York volt az utolsó amerikai tagállam, ahol a törvényhozók az MMA-t „rendes” sportként ismerték el – rendezett UFC 268 gála gerincét három igazi rangadó adta, és ezt a gerincet az sem puhította fel, hogy ebből a három meccsből kettő visszavágó volt.
Két év, két verés után véget ért az MMA legkomolyabb gyűlöletkampánya
A főmeccsen a váltósúly (77 kiló) világbajnoka, a nigériai Kamaru Usman próbálta a 2019-esnél is nagyobb verésben részesíteni az MMA-karrierjét Donald Trumptól és Dan Bilzeriantól ellesett promóciós fogásokkal egyengető amerikai Colby Covingtont. Két évvel ezelőtt a két birkózó kölcsönösen úgy döntött, hogy rivalizálásukat egy gyilkos ki-ki ökölharccal fogják rendezni, azonban az ötödik (azaz utolsó) menetben hiába nyert TKO-val Usman, Covington kacifántos elméletekkel jött elő, voltaképp miért is volt ő a valódi győztes. Az amerikai a UFC-t nyilván nem igazságtételi igényeivel vette meg, hanem azzal a ténnyel, hogy Covington óriási bunyóval rukkolt elő Usman ellen, és még akkor sem kellett volna szégyenkeznie, ha a meccs utáni tirádái helyett egyszerűen megrázza legyőzője kezét.
Csakhogy a meccs óta eltelt két év alatt a két bunyós közti technikai olló egyre nagyobbra nyílt. Covington 2019 óta egyetlen, séróból lehozott meccset jegyez a világbajnokból pofozógéppé vált Tyron Woodley ellen. Közben viszont Usman három címvédésen van túl, és egy kellemetlen stílusú, erős, rakkolós birkózóból egy széles repertoárt felépítő, technikás bokszolóvá vált, aki magától értetődő természetességgel ütötte ki előbb Gilbert Burns-t, majd Jorge Masvidalt, és emelkedett a súlycsoportoktól független ranglista élére.
A meccs előtti – a Covingtonra jellemző trumpista-kultúrharcos maníroktól hemzsegő – feszült felvezető kampány ellenére az első menetben óvatosan kóstolgatták egymást a bunyósok. Usman szépen terelgette ellenfelét az oktagon (ugye, ez a „ketrec” becsületes neve) falához, Covington pedig lendületes ellentámadásai mellett – természetesen minden egyes találatát gúnyos vigyorral nyomatékosította – leviteli kísérletekkel is tesztelte riválisa birkózótudását, de Usmanról lepattantak próbálkozásai.
A második menet végére aztán Usman sebességet váltott, és egyeneseivel és testre mért felültéseivel is egyre többször talált be, a menet vége felé pedig egy balhoroggal a földre küldte Covingtont, majd amikor az amerikai felállt, akkor megint, és Covingtont csak a menet végét jelző gongszó mentette meg a technikai KO-tól.
Azonban a két leütés nem a vég kezdetét jelezte, hanem a fordulat kezdetét.
Covington ugyanis – bucira vert, véres fejjel – a harmadik menetre vette fel a meccs ritmusát, sajátos stílusban, laza könyökkel elengedett balcsapottjaival rendre válaszolni tudott Usman szurkálásaira. A nigériait nem igazán rendítették meg a bekapott ütések – egyedül az ötödik menetben ingott meg egy felütés után –, soha nem maradt adós a válasszal, Covington újabb földreviteli kísérleteit pedig továbbra is betonfalként hárította el (oké, egyik alkalommal kemény két másodpercre sikerült őt leszorítani), csakhogy támadásaiból, különösen rúgásaiból, hiányzott az átütőerő. Így azután Usman végül csak szoros pontozással tudott duplázni Covington ellen, aki azonban ezúttal egyáltalán nem reklamált, hanem megölelte (!) ellenfelét, jelezve, hogy kész véget vetni a részéről amúgy is 100 százalékig promóciós célokat szolgáló gyűlöletkampánynak – vagy legalábbis kész új célpont után nézni.
Villám-KO után 25 perc gyűrés
A társ-főmeccs újrajátszását nem az indokolta, hogy a UFC meg akart ismételni egy fantasztikus meccset, hanem az, hogy többet lássunk egy gyorsan rövidre zárt rivalizálásból.
Mondjuk nehéz lenne a női szalmasúly (51 kiló) bajnoka, a litván származású amerikai Rose Namajunas hibájául felróni, hogy első rúgásával a padlóra küldte elődjét Csang Vej-lit, de a rajongók és a UFC úgy érveltek, hogy igazából akkor derül csak ki, ki a jobb bunyós, ha többet látunk Namajunas laza kombinációiból, a UFC első kínai világbajnokaként sporttörténelmet író Csang Vej-li kontrarohamaiból és combrúgásaiból. Hát most 25 percen keresztül nézhettük, ahogy Namajunas taktikus bunyóval kipontozza ellenfelét. A meccs elején valóban jöttek Csang Vej-li kemény combrúgásai, melyeket Namajunas hatékonyan kontrázott meg hármas-négyes kombinációkkal. A kínai bunyós azonban ügyesen vegyítette az állóharcot a földrevitelekkel, és az első három menet mindegyikében képes volt – pontozás szempontjából – értékes dobásokat végrehajtani ellenfelén, azonban a földön már képtelen volt komolyabb károkat okozni benne.
A negyedik menetben azután a földön addig is jól védekező Namajunas szépen fordított ki egy leszorításból, és felső pozícióból hosszú perceken át tartotta sakkban Csang Vej-lit, majd az ötödik menetben már ő maga borította földre ellenfelét, hogy a meccs végéig ne is engedje őt felállni (mondjuk Csang valamiért nem is nagyon csipkedte magát). Az okos finiselésnek köszönhetően Namajunas végül a létező legszűkebb különbséggel, megosztott pontozással tudott diadalmaskodni Csang Vej-li felett. És annak ellenére, hogy a két győzelem után a bajnokra új kihívások várnak, Csang Vej-li elmúlt években bemutatott fejlődését látva (és ismerve a női súlycsoportok sekély merítését), szinte biztos, hogy a kínai bunyósnak lesz még lehetősége a visszavágásra.
Esélyes, hogy megszületett az év meccse
A két címmeccs mellett a UFC 268 óriási állóháborúi miatt is emlékezetes marad. A klasszisoktól hemzsegő könnyűsúly (70 kiló), két amerikai keménylegénye, Justin Gaethje és Michael Chandler egy-egy elbukott bajnoki döntő után ugrottak egymásnak, és kölcsönös intenzitással láttak neki egymás leamortizálásának. Mindketten többször is megreccsentették ellenfelük állát, de a betonállú Gaethje valamivel egyenletesebb teljesítményt nyújtott, combrúgásai és felütései rendszeresebben találtak be, de Chandlernek sem lehet oka a szégyenkezésre – mindketten megkapták a gála legjobb teljesítményéért járó 50 ezer dolláros különdíjat, és meccsük azonnal az év végi szokásos MMA-díjak egyik fő esélyesévé vált.
