Pozdorjává verték, utána 10 másodperc alatt eldöntötte a UFC bajnoki döntőjét

A világ vezető MMA-szervezetét hidegzuhanyként érte, amikor legerősebb súlycsoportjának veretlen világbajnoka, a dagesztáni Habib Nurmagomedov tavaly október végén Justin Gaethje leiskolázását követően bejelentette visszavonulását. A UFC hiperagresszív menedzsmentjének csaknem fél évébe telt elfogadni, hogy a könnyűsúly királyát nem lehet néhány millió dollárral kivásárolni anyjának tett ígéretéből. Ezután végre elkezdtek azon gondolkozni, hogyan találják meg az új világbajnokot.

A bunyósbőség zavara

Méltó jelöltből rengeteg akadt, hiszen a 70 kilósok súlycsoportja hemzseg a klasszisoktól. A legméltóbbnak az a Dustin Poirier tűnt, aki az elmúlt években óriási csatákat vívott – és nyert meg – a súlycsoport elit harcosai ellen, trónigényét pedig januárban a UFC nagy kedvence, Conor McGregor kiütésével nyomatékosította. Azonban az amerikai klasszis a címmeccs helyett inkább az ír szupersztár elleni trilógia lezárását választotta – úgy spekulálva, hogy előbb bezsebeli a sokmilliós gázsit, utána ráér bejelentkezni a címért –, és a ranglistán utána következő Gaethje sem állt rendelkezésre, így a UFC végül egy másik párost jelölt a bajnoki döntőre.

Az egyik jelölt nyolcmeccses győzelmi szériájának köszönhetően kapott lehetőséget. A brazil Charles Oliveira (az MMA-ban fiatalnak számító) 31 éves kora ellenére már 2010 óta bunyózik a UFC-ben. A kiváló földharcos eleinte pehelysúlyban próbálkozott, azonban 65 kilót csak vérrel-verejtékkel tudta hozni (többször el is bukta a mérlegelést), és a súlycsoport legjobbjaival képtelen volt felvenni a versenyt. Amikor végleg úgy döntött, hogy 5 kilóval feljebb folytatja, egy brutális verést leszámítva egyenesbe állt karrierje, és miután 2020-ban előbb lefojtotta Kevin Lee-t, majd földharc-mestermunkát bemutatva kipontozta a fél évtizeden át Habib legnagyobb riválisának számító (és az MMA-végzet fintoraként a dagesztánival végül soha nem meccselő) Tony Fergusont, már senki nem vonta kétségbe azt, hogy megérdemli a címmeccset.

És nem csak amiatt, mert a korábban cingárnak tűnő Oliveira fizikailag is beérett, és a fogyasztással sem kellett sanyargatnia testét, hanem azért is, mert virtuóz, de mindig kaotikusnak tűnő bunyója is összeállt. A brazil továbbra is agresszív állóharcos maradt, de agressziójából eltűnt a kapkodás, kikoptak a védekezési hiányosságai miatt bevetett pánikmegoldások. Oliveira frontális rúgásaival tereli az oktagon (ez a „ketrec” tisztességes neve) falához ellenfeleit, vagy kontrából eleresztett balhorgokból talál stabil fogást, amiből azután keményen megtérdelheti őket. Azonban Oliveirát elképesztő földharc-tudása emelte ki a súlycsoportból: nem csak arról van szó, hogy villámgyorsan el tudja kapni dobással kísérletező ellenfelei nyakát, hanem arról is, hogy ha a hátára kerül, akkor kar- és bokafeszítésekkel fantasztikusan tudja elkerülni a felső pozícióból várható ütészáport.

Oliveira ellenfele egy olyan figura lett, akit ketten is megelőztek a ranglistán, azonban Michael Chandlerben a UFC meglátta az új amerikai MMA-sztárt. Chandler sok riválisához hasonlóan birkózóként kezdte, majd leszerződött a UFC utáni második legnívósabb szervezethez, a Bellatorhoz, ahol óriási meneteléssel elnyerte a könnyűsúlyú bajnoki címet (a címet a későbbi UFC-világbajnok Eddie Alvareztől vette el minden idők egyik legkeményebb meccsén).

Chandler útja azonban igen rögös volt, címét háromszor is elvesztette – mondjuk kétszer visszaszerezte –, 2013-2014-ben pedig becsúszott egy hármas vereség-széria. Azonban Bellator-pályafutását egy igen jó szériával zárta, majd tavaly átigazolt a UFC-be. A szervezet 2020 őszén még csak a Nurmagomedov-Gaethje meccsre tartalékolta arra az esetre, ha a párosítás valamelyik tagja kiesne, és igazi debütálása idén januárban volt. Bemutatkozása fantasztikusra sikeredett, hiszen már az első menetben sikerült kiütnie a kőkemény Dan Hookert.

A zömök, csupaizom Chandler legveszélyesebb tulajdonsága a robbanékonysága; akár levitellel, akár jobbcsapottal kísérletezik, sokkal gyorsabb és dinamikusabb riválisainál. Ráadásul a holland Ernesto Hooft keze alatt – a magyar Borics Ádám csapattársaként – az évek alatt sokat finomodott boksztudása, Hooker ellen például már kifinomult kombinációkkal és taktikával indult csatába. Chandler értékét a UFC szemében az is meghatározta, hogy a bunyós retorikai készségei egy motivációs trénérnek is becsületére válnának, amellett meg egy igazi Amerikai Mintaférfit is bele lehet látni, hiszen korrekt, udvarias és családszerető. A UFC törekvését mutatja, hogy a UFC 262 felvezető médiakampányát annak ellenére teljesen rá hegyezték ki, hogy a videókhoz összesen egyetlen meccsből tudtak részleteket bevágni, hiszen a többi mérkőzésének felvételei a rivális Bellator tulajdonát képezik.

A KO után örömében kiszaladt a világból

A legutóbbi amerikai nagygálához hasonlóan már telt ház, 16 ezer houstoni néző előtt megrendezett UFC 262 főmeccsén Oliveira egy kemény lábszár-rúgással köszönt be Chandlernek, amire az amerikai egy még keményebb balhoroggal válaszolt. Oliveira az ütést megérezve azonnal berobbant Chandler csípőjére, azonban az amerikai át tudta karolni fejét, és ugyan alulról, de már ő veszélyeztetett fojtással. A brazil azonban nem esett kétségbe, és higgadtan lefejtette magáról Chandler kezeit, majd olajozott mozdulattal került ellenfele hátára. De az amerikai sem esett pánikba, és ügyesen hárította Oliveira fojtás-próbálkozásait, majd állásból hátravetődve próbálta lazítani a derekán feszülő lábkulcsot. Próbálkozásai végül sikerrel jártak, mert végül sikerült kifordulnia a roppant veszélyes fogásból.

Sőt, amint felálltak, már ismét Chandler lendült támadásba, és egy balhoroggal sikerült is újból megrendítette Oliveirát. A brazil az ütéstől négykézlábra rogyott, és úgy tűnt, innen nincs menekvés. Azonban Oliveira fejét ingatva elkerülte a felette álló Chandler újabb ütéseit, majd hátára fordulva kibekkelte a menet végéig – igaz, közben azért benyelt pár súlyos ütést.

Az egyperces szünetre Oliveira kétszer leütve, meggyűrve, felhasadt szemöldökkel ült le, míg Chandler komoly ütést alig kapva szusszanhatott egyet. Ekkor még senki nem sejtette, hogy a brazil tíz másodpercen belül megfordítja a meccset: a második menet első ütésváltásában ugyanis eleresztett egy halálpontos, szűk balhorgot, amitől az amerikai a rácsnak tántorodott, és Oliveira innen már nem engedte ki kezéből a győzelmet: több jobbcsapottal, majd egy újabb balhoroggal lezárta a küzdelmet. Az MMA-ban klasszikus rivalizálásnak számító brazil-amerikai párharcra felhúzott texasi gála közönsége először elhűlve nézte a kétségbeesett biztonsági őröket lerázva az oktagonból kiszabaduló, a sportcsarnokot körberohanó Oliveirát, de utána sportszerűen megünnepelték minden idők egyik legfordulatosabb világbajnoki címmeccsének győztesét.

Az agy csak néhány másodperc késéssel jelezte, hogy nincs tovább

Az UFC 262 meccs-felhozatalára összességében nem lehetett panasz. Nagy meglepetést okozott például a korábbi földharc-világbajnok Ronaldo „Jacaré” Souza veresége – mármint nem önmagában a középsúlyból kikopófélben lévő brazil veterán vereségének ténye, hanem az, hogy a földharc-specialistát honfitársa, André Muniz pont egy karfeszítéssel lepte meg. A szorosan befogott karfeszítéstől Jacaré karja egy villanykapcsoló kattanására emlékeztető hang kíséretében tört el:

Sokkal kisebb meglepetést okozott a 2020-at még Habib elsőszámú kihívójaként kezdő, de két csúnya vereségbe belefutó mexikói-amerikai Tony Ferguson újabb kudarca. Ellenfele, az iráni asszír családból származó, Amerikában felnőtt Beneil Dariush csírájában elfojtotta ellenfele kiszámíthatatlan és menetről menetre egyre gyilkosabb tempóra felpörgetett állóharcát, és valósággal összecsomagolta Fergusont. A földre szögezett veterán képtelen volt elegendő teret kialakítani a szabaduláshoz vagy az alulról indított támadásokhoz. Ugyan a második menet elején sikerült egyik kedvenc fojtásvariációjába befognia Dariush nyakát, de az asszír nem maradt adósa, és hamarosan ő veszélyeztetett egy lábfeszítéssel (melyet 100-ból 99 ember lekopogott volna, de az eszement keménységéről ismert Ferguson nem az a fickó, akit egy térdszalag elroppantásával feladásra lehet kényszeríteni). Dariushnak végül nem sikerült végeznie Fergusonnal, azonban precíz, intenzív és kellemetlen birkózással esélyt sem adott a pontozóknál ellenfelének.

A főmeccsen kívül a legnagyobb tűzijátékot az amerikai Shane Burgos és a brazil Edson Barboza összecsapása ígérte (sőt, garantálta). A pehelysúlyú, azaz 65 kilós párosításnál a UFC promóterei kiváló munkát végeztek, ugyanis két olyan állóharcost eresztettek össze, akik pont abban erősek, amiben a másik gyenge, és tényleg nem lehetett megjósolni, hogy vajon Barboza letisztult kombinációi, baseballütő-suhintással felérő rúgásai őrölik e fel a rendszerint nyílt sisakkal (azaz állkapoccsal) rohamozó Burgost, vagy pedig az állandó nyomás alatt korábban több meccsén megroppanó brazil lesz képtelen megvetni a lábát a hiperagresszív, amellett iskolázott balegyenesekkel, az energiacellákat megcsapoló testütésekkel dolgozó amerikaival szemben.

A meccs azután a legvadabb álmokat is felülmúlta: az első menetben Barboza gyilkos combrúgásokkal, jobbhorgokkal dolgozta meg Burgost, aki a másodikban kezdett felzárkózni szép frontális testrúgásaival és lengőbordára becsempészett horogütéseivel. Azonban a harmadik menetre Burgos agya egyszerűen fellázadt, és a sokadik bekapott jobbhorog után lekapcsolta az őt megsanyargató testet. A KO igen bizarr látványt nyújtott: a bekapott ütés az első pillanatban nem tűnt megrendítőnek, az amerikai csak több másodperces késéssel reagált, és omlott össze.