Turi-ügy: A bűncselekmény elévül, de a bűn sohasem

2021. november 23. – 19:18

Turi-ügy: A bűncselekmény elévül, de a bűn sohasem
Mérő Vera – Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A Turi György edző miatt kirobbant botrány miatt egyre több sportoló szólalt fel az utóbbi időben. Felmerül a kérdés, hogy csak a kemény edzői módszerek vezetnek a biztos sikerekig, érmekig? Interjú az ügy hátteréről, lehetséges következményeiről Mérő Vera emberi jogvédővel.

A Magyar Úszó Szövetség felállította azt a bizottságot, melynek a Turi György elleni sportolói vádak kivizsgálása a feladata, a grémium saját maga határozza meg munkamenetét és eljárási rendjét. A bizottságban helyet kapott Ugrin Tamás ügyvéd, Danks Emese kommunikációs szakember, Tausz Katalin szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja, Becsky András, a Magyar Úszó Szövetség általános alelnöke és Bohus Richárd világbajnoki ezüstérmes úszó, a MÚSZ sportolói bizottságának elnöke.

Cseh László, miután 36 évesen, közel hetven világeseményen szerzett érem és tizenkilenc évet átölelő, sikeres felnőtt karrier után abbahagyta a pályafutását, több platformon adott interjúkat a karrierjéről és annak árnyoldalairól. Ezt követően

számos kortárs úszó erősítette meg szavait, és festette le egy verbális és fizikai bántalmazáson alapuló képzési rendszer képét, mely évtizedek óta szövi át az egész úszótársadalmat.

Ezek a módszerek az eddig napvilágra került hírek szerint kizárólag a medence partján voltak tapasztalhatóak. De ez az egyetlen út, ami a biztos sikerekig, érmekig vezet?

Számtalan történetet lehetne mesélni más sportágak területéről, az ottani szokásokról, nevelési elvekről, megtörtént esetekről, edzőkről, akik a keményebb módszerekben látták a sikerhez vezető egyetlen utat. Meddig érhetnek el ezek a szálak, meddig lehet visszanyúlni időben, túlnyúlik-e majd az úszósporton is az elindított lavina, mire számíthatnak azok, akikről beigazolódnak a vádak? Bántalmazásról, bántalmazottakról, áldozatokról és a kirobbant Turi-ügy hátteréről, lehetséges következményeiről beszélgettem Mérő Vera emberi jogvédővel, íróval, korábbi színésszel, a Nem tehetsz róla, de tehetsz ellene alapítvány alapítójával és vezetőjével.

Az alapítványuk közösségi oldalán fogalmazták meg, tettek fel számtalan, elgondolkodtató kérdést az esettel kapcsolatosan, melyek önmagukban is megállnának egy teljes cikk tartópilléreként, ha lenne bárki, aki válaszolna rájuk. Az alapítvánnyal kerestek meg olyan sportolót az elmúlt időszakban, akinek felajánlva tudásotokat szakmai és lelki hátteret tudnátok biztosítani a megnyilvánuláshoz, és segítenétek a tisztánlátásban is?

Volt próbálkozásunk, egyelőre nincs olyan eredmény, amiről beszámolhatok. Hasonló falakba ütközünk a színház világában is: elképesztő történeteket osztanak meg velünk emberek, azonban odáig a legtöbben nem jutnak el, hogy a belső beszélgetéseken túl lépéseket is tegyenek. Azonban ne becsüljük alá ennek értékét sem. Előbb a saját, kis köreikben kezdenek beszélni, aztán ezek a körök szélesednek, és ha a többször elmondott igaz szavakra sem szakad le az ég, nem omlik össze a világ, akkor lehet továbblépni, nagyobbakat vállalni. Mi azt tudjuk tenni, hogy aki hozzánk fordul, meghallgatjuk, és támogatjuk azon az úton, amin ő képes elindulni. Több tucat áldozatot hallgattunk már meg személyesen, vagy számoltak be mások az ő történeteikről, a legtöbb esetben a végeredmény az, hogy nem akarnak, nem mernek nyilvánosan megszólalni.

Sokan vetik a megszólalók szemére, hogy miért nem a bántalmazás pillanatában emeltek hangot, miért csak idősebb, érettebb fejjel mernek beszélni erről az áldozatok vagy jelen esetben a sportolók. Turi György egy rendkívüli hatalommal megáldott szereplője volt az elmúlt évtizedek úszósportjának, ahol régebben jóval kevesebb pénz is mozgott, minimális összegekből gazdálkodhattak csak a legszerencsésebbek, az odáig eljutók, ráadásul ezen összegek elosztása is elég szubjektív volt. Nem is beszélve edzőtáborozásokról, a hazai vagy nemzetközi eseményeken való részvételre feljogosító helyek kiosztásáról, melyben Turinak ugyancsak döntő szava volt. A tapasztalataik alapján milyen lelki folyamatok húzódnak a nyilvánosság elé lépés hátterében? Hogyan, milyen lépcsőfokokon keresztül jut el egy bántalmazott oda, hogy beszélni merjen az őt ért sérelmekről egy ilyen környezetben?

Ez egy összetett kérdés, nincs uniformizált válasz, mindenki saját, egyéni útvonalon jut el a megszólalásig. Először is ott a tagadás ezer válfaja, az emlékek tudatalattiba száműzésétől a megszépítésig. Az első, legnehezebb állomás annak a beismerése önmagunk előtt, ami történt. Ezek iszonyú fájdalmas szembenézések, amiben benne lehet a bűntudat több szintje is: miért tűrtem, miért hallgattam, miért néztem szótlanul más szenvedését, haragudjak a szüleimre, akiknek a szeme előtt zajlott az egész és nem akarták észrevenni, netán tudtak is róla, ráadásul a következő pofon tőlük érkezett, ha elmeséltem bármit? Mi igaz abból, amit magamról emberi minőségemben gondolok, mi lehet igaz, ha akkor ott, és azóta is hallgatok? Ki vagyok én, ha nem a sikeres sportoló, a sportközösség része? Az, hogy a közegből kikerülve „könnyebb" ezeket a lépéseket megtenni, talán nem igényel különösebb magyarázatot: megszűnik, de legalábbis oldódik valamelyest a közvetlen csoportnyomás, a megfelelési kényszer, a közösséghez tartozás sok mindent felülíró vágya.

Nem utolsó sorban nincs már ott a kézzel fogható vesztenivaló.

Így igaz. Sokaknál például akkor jön el a pillanat, amikor saját családjuk lesz. Másokat más hatások érnek, amik változtatnak az attitűdön, és vannak, akik egyszerűen megérnek az effajta helyzetben való kiállásra. Ők azok, akikben idővel jelentkezik a cselekvés iránti vágy, késztetés. Mindegyik út érvényes, főleg, ha a gondolatot, a késztetést tett követi. Természetesen ezt senkin sem lehet számon kérni. A bántalmazó közeg beszűkült tudatállapotot hív elő, és amíg az ember ebben az állapotban van, olyan, mint az autó reflektorfényében lefagyó őz. Ez önmagában traumatikus, a traumára pedig gyakori válasz a hasítás, a trauma leválasztása a pszichéről, és eltemetése az elme legmélyére. Azonban ezek a temetettnek hitt múltak valójában nagyon is temetetlenek, ketyegő bomba az ember lelkében az ilyen, és bármikor átveheti az irányítást, utat törhet magának, akár emlékbetörések, akár „titokzatos" pszichoszomatikus betegségek formájában.

Sokan bátorodnak fel megszólalásra, jelen esetben is több úszó szólalt fel Cseh László interjúi után, és vannak, akik ezután is csendben maradnak örülve legbelül, hogy nem nekik kellett konfrontálódniuk, megtették azt mások helyettük.

Igen, ami segíthet, az a sorstársak – vagy a mindaddig hallgatásba burkolódzó szemtanúk – megszólalása. Lám, vele is az történt, ami velem, és őt is ugyanúgy érintette, az ő megélése hasonlít az enyémhez, a szenvedésével tudok azonosulni. Esetleg ő is látta, mostanra felfogta, hogy mit éltem át, és most végre kimondja, nem tagadja le, sem nyílt szóval, sem hallgatással. Az biztos, és nem lehet eleget hangsúlyozni: amíg nem tudja az áldozat legalább egyszer, megértő fülekre találva kiadni a sérelmeit, nincs gyógyulás.

Voltak ilyen sorstársak, más sportágból érkezők is az elmúlt napokban.

Megnéztem Gyurta Dániel interjúját az Egyenes beszédben. Folyamatos ellentmondásokba keveredett önmagával, például szükséges rosszként, és ennek okán megbocsáthatóként aposztrofálja a saját szemével csak szőrmentén látott viselkedéseket, miközben váltig állítja, hogy ő az élő példa arra, hogy lehet erőszakmentesen is klasszist nevelni. Gyurta lehetne együttérzőbb azon túl is, hogy ő nem ért egyet Turi módszereivel, ezért különben nem is ment hozzá edzeni, amikor hívták, magának nem kívánt ilyen bánásmódot. Kiemelte, hogy Turinak voltak eredményei, de azonnal hozzátette, hogy édesapja a morzsáját sem hagyta volna annak, amit a „Cár” tett, majd a felelősséget egy határozott mozdulattal, általánosítva a szülőkre tolta. Ez is egyfajta áldozathibáztatás.

Turi György úszóedző, Cseh László és Gyurta Dániel repülőgéppel utaznak a londoni olimpiára 2012. július 24-én – Fotó: Kollányi Péter / MTI
Turi György úszóedző, Cseh László és Gyurta Dániel repülőgéppel utaznak a londoni olimpiára 2012. július 24-én – Fotó: Kollányi Péter / MTI


Hol van az a pont, ami még megéri? Mennyit ér egy olimpiai aranyérem, ha közben emberek sokaságát tesszük tönkre? A szigor, a fenyítés, a megfélemlítés, a sportolók megtörése az egyetlen út a sikerekig?

Ezek rövid távú hasznok, ha egy emberélet a mérce. Előbb-utóbb ezek a dolgok utolérnek, kit így, kit úgy. Az emberi lélek, az egyszeri és megismételhetetlen emberélet olyan súllyal esik a latba, hogy hosszú távon nem érheti meg elárulni. És ne feledjük: ha mást elárulok, azzal is magamat árulom el.

A legfájdalmasabb, mégis tipikusnak mondható Magyar Zoltán, kétszeres olimpiai bajnok avíttnak és áporodottnak ható nyilatkozata volt, amiben azt állította, hogy a bántalmazás az érmek, a teljesítmény, a hazának szerzett dicsőség ára. Amit én ebben látok, az a vegytiszta kognitív disszonancia redukció egy egykor bántalmazott gyerek részéről. Örökzöld klasszikus: „engem is vertek, mégis ember lett belőlem, ha nem, éppen azért”. Aztán mintakövetően sokan maguk is átadják ezt a következő generációnak, mitől is ne tennék, ha sohasem kérdőjelezték meg annak a jogosságát, ami velük történt. Szerintem aki csak érmekben és eredményekben gondolkodik, amiért cserébe a bántalmazás, a lélek megtörése, az emberi árulás és akár az (ön)hazugság sem megfizethetetlen ár, az egyszerűen nem érti az emberélet értékét és célját. Nem azért vagyunk itt a földön, hogy sebeket kapjunk és adjunk, ez nem valami magasztos cél, de nem is járulékos veszteség. A bántalmazás, a másik ember lelkének megsebzése sohasem lehet magasztos. A hatalom, a kegyetlenség nem tesz halhatatlanná senkit. Sportnyelven: nézzük meg, kik kapják a fair play díjakat, és miért. Mennyivel többen és jobb szívvel őrizzük őket az emlékeinkben, mint azokat, akikről azt hisszük, bárkin átgázoltak a sikerért vagy azért, amit ők annak tartottak.

Ha Magyar Zoltán nyilatkozata volt a legfájdalmasabb, akkor Gyarmati Andrea legfrissebb véleménycikke hova sorolható?

Csak bízni tudok benne, hogy nem lesz tömegjelenség az a hozzáállás, amit Gyarmati Andrea tanúsított a megjelent véleménycikkében. Persze örülök, hogy a tavaly elhunyt Székely Éva és férje nem ismételték a gyerekükkel azt a mintát, amit Székely láthatott a saját edzőjétől, Sárosi Imrétől, aki arról volt legendás, hogy papuccsal verte a növendékeit. Azonban Gyarmati – és a többi, a megszólalást még csak fontolgató érintett – figyelmébe ajánlanám, hogy mások, akiket nem a saját szüleik edzettek, vagy nem rendelkeztek biztos, védelmező családi háttérrel, esetleg nem jártak ilyen jól. Talán az általa előszeretettel csak mint „Lacika" emlegetett Cseh László sem. Attól, hogy valami velünk nem történt meg, lehetünk szolidárisak azokkal, akikkel igen.

Eljutottunk már oda, hogy ne a titkok, a tabuk, a hallgatás kultúrája legyen a meghatározó az élsportban vagy az élet bármely más területén, ahol bántalmazás történik?

Célba nyilvánvalóan nem értünk, de talán úton vagyunk. Egyre többen értik, hogy ez egy nem megtérülő játék. Hosszú távon a titok, a tabu és a hallgatás sosem kifizetődő. A szabadság, a tiszta lelkiismeret, az őszinte öröm annál inkább.

Az úszószövetség elnöki székében jó páran megfordultak az elmúlt évtizedekben. 1990-től Hargitay András, 1991-től Kiss László, 1992-től Zemplényi György, ugyanebben az évben még Széchy Tamás, őt 1993-ban Gyárfás Tamás váltotta, aki igen hosszú ideig, 2016-ig volt a pozíciójában, majd egy rövid időre Bienerth Gusztáv vette át az irányítást 2017-ben, azóta pedig a korábbi olimpiai bajnok Wladár Sándor az első ember. Kiss László 2016-ban napvilágra került múltja, Zemplényi elismert és bevallott történetei, a fiatal fiúkhoz való vonzódása, Széchy Tamás minősíthetetlen hangneme, nevelési, edzési és motivációs módszerei, bántalmazásai, tabuként kezelt egyéb történetei, Gyárfás Tamás folyamatban lévő ügyei és folytatható lenne a sor, már régen ismertek. Tisztelet a kivételnek, de a felsoroltak azt a benyomást keltik az emberben, hogy sokszor az úszósport és a törvénytelenségek kézen fogva jártak, a verbális, a fizikai és a szexuális bántalmazás jelen volt a mindennapokban, mégis mindenki hallgatott. Meddig érhetnek majd el a szálak? Meddig érdemes felgöngyölíteni ezeket a szálakat?

Mondok egy merészet: addig, amíg van az egykori bántalmazásoknak vagy visszaéléseknek ma is élő áldozata. Mondok még merészebbet: a háborús bűnök nem évülnek el, láttunk kilencvenes nácikat a vádlottak padján. Erős hasonlat, tudom, de vajon az áldozatnak, aki egy életen át cipelte a terhet, amit gyerekként rátett az érte felelősséggel tartozó személy vagy személyek, mit mondana erről? Itt nem az elkövető bűnhődése a legfontosabb szempont, hanem az áldozatok elégtétele. A 2004-ben elhunyt Széchynek nem fog fájni, ha a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda és Széchy Tamás Uszoda a Margitszigeten csak Hajós Alfréd nevét viseli a jövőben. Az áldozatok, akiket évekig bántalmazott viszont lehet, hogy egy kicsit jobban fogják érezni magukat, talán rosszullét és gyomorgörcs nélkül is be tudják majd tenni újra a lábukat az épületbe. A bűncselekmény elévül, de a bűn sohasem. Főleg az olyan bűn, amiért sohasem kértek bocsánatot, pláne attól, akinek ez járt volna. Az igazság kimondása pedig önmagában elégtétel az áldozatoknak. Ezt nem kéne soha elfelejteni.

Ez ön szerint csak úszássport specifikus?

Nem, ez hierarchikus rendszer specifikus. Nézzük meg bármelyik, éles alá-fölérendelt szerepekre épülő rendszert. Balettintézet, katolikus egyház, színház és az azt megalapozó színészképzés, hosszan sorolhatnánk ezeket. Ahol az engedelmesség, a tűrés és a dolgok elviselése az alapja a működésnek, ott az ilyesmi a rendszerbe van kódolva, és a vakszerencsén múlik csupán, hogy az ember egy humánus, tisztességes mester, pap vagy edző kezébe kerül, vagy egy hatalmával visszaélő szörnyetegnek lesz kiszolgáltatva.

Emlékszem, hogy minket miképp avattak be annak idején a nagyok, vagy hogy tartott rendet az idős edző az öltözőben, számos sportoló ismerősöm, barátom van, akik ugyancsak temérdek történetet tudnának mesélni más sportágakban tapasztaltakról, ki ne hallott volna bambuszpálcákról, repkedő fapapucsokról vagy a medencepartján Jancsi bácsiról és Juliska néniről? Juliska néninek hívták a Széchy Tamás székéből kioperált, hosszúkás, téglatest alakú, fél méter hosszú fadarabot. Akkor most minden sportág edzőit, idősebb felkészítőit, akik valaha keményebb módszereket alkalmaztak, el kell marasztalni, nyilvánosan meg kell hurcolni a régmúlt tetteiért?

Az szerintem alapvető félreértés, ha az elszámoltatásra és a meghurcolásra egymás szinonimájaként tekintünk. A kettő nem ugyanaz, ha az elsőből adott esetben következhet is a második, akkor sem. De ez ilyen, a társadalomnak joga van ahhoz, hogy bizonyos viselkedéseket a közmegvetés jelentette szankcióval sújtson. Tegyük hozzá, hogy itt nem arról van szó, hogy valakinek egyszer eldurrant az agya, indulatból csinált valami nem okét, aztán soha többet. Ha valaki évekig gyerekek kisgatyájában turkált, ha valaki a masszírozandó gyereklányok nemi szervét érintette, ha valaki egy élet munkája során terrorizálta a rábízott kicsiket és nagyokat, ha valaki évtizedeken keresztül rendszeresen, sőt, napi szinten tiporta sárba a hazánk által elsők között ratifikált ENSZ Gyermekjogi Egyezményt (1989, New York, hazai ratifikálás: 1991), az miért ne volna elszámoltatható? Lehet, hogy már nyugdíjas és évek óta nem csinálja, lehet, hogy már meghalt, de ismétlem: a kérdés nem az ő személye, hanem az, hogy él-e olyan ember, aki az ilyen személy bűneinek az őrá kényszerített következményeivel kénytelen együtt élni? Nem beszélve azokról, akiket ezek a traumatizált emberek neveltek fel: a trauma ugyanis nagyon gyakran öröklődik.

Ha csak a saját példámra gondolok, mennyi kokival, fapálcával mért körmössel, erős tornatanár által adott öklös zsibbasztóval gazdagodhattam a tanulmányaim során. Ha elkanyarodunk más területekre, a vallás, a katonaság, az oktatás, a régi nevelési módszerek irányába, akkor nem hasonló dolgokat tapasztalhattunk?

Dehogynem. Ez minden, szigorú hierarchiára épülő rendszerben felmerülhet, ahol alapvetés, hogy engedelmeskedsz, nem pofázol vissza és nem árulkodsz. Ez is kulcskérdés: tilosnak kellene lenni annak, hogy bárki azt mondja a gyerekeknek, „ne árulkodj". Mert ezzel elvitatjuk a megélését, és leszoktatjuk a segítségkérésről, és onnantól már bizony semmi garancia sincs arra, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő.

Hol van a határ? Mi az, amire még azt lehet mondani, hogy ez az adott kor normarendszerébe belefért – igaz 2021-ben már elítélendő lenne, mi az, amiért nincs bocsánat? Meg lehet egyáltalán húzni ezeket a vonalakat?

Nézze, humánus szemléletű emberek mindig voltak. Az erőszaktól undorodó emberek mindig léteztek. Olyanok is, akik a hierarchikus, tekintélyelvű rendszerekben is emberek tudtak lenni. A bántalmazást, főleg, ha rendszeres és módszeres, nem szépíti meg az idő. Az, hogy „akkoriban ez volt a szokás" gyenge kozmetikázása a tényeknek. Ugyanis nem az univerzális emberi értékek változtak, hanem ezek számonkérhetősége. A gyengébb, a kiszolgáltatott bántalmazása már Jézus szerint vagy Assisi Szent Ferenc idejében is vérlázító dolog volt, jóérzésű ember az ilyesmit már az ezerkétszázas években is megvetette. A hallgatás, a titkok és tabuk, a falazás, a tűrés kultúrája sosem volt az emberi minőség fokmérője, legfeljebb hatalmi szóval szerzett érvényt magának. Bocsánat arra van, amire bocsánatot nyerünk. Hogy kitől, az más kérdés. De a sunnyogás, a lapítás, az egymásnak falazás ritkán váltja ki a közvélemény vagy a sértettek együttérzését. A töredelmes belátás, a jóvátételre tett hiteles kísérlet nélkül minden csak lózung.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Meg lehet bocsátani annak, aki sosem tanúsított megbánást?

Bocsássunk meg Martonnak, aki a „puszild meg” után még be is akarta perelni az áldozatát rágalmazásért? Amíg nem lett tíz megszólaló az egyből? Netalán megbocsátás kiérdemlésére jogosult a Kiss László-féle módszer, a kitartó tagadás után átadott, hatalmas, ízléstelen virágcsokor, a ma is hátborzongató ,,Adhatok egy puszit?" kérdéssel fűszerezve az áldozat, Takács Zsuzsa felé? Jár bocsánat Aczél Endre szavaiért, aki kurvának akarta beállítani az áldozatot, és sohasem kért bocsánatot mindezért?

2013-ban, Szepesi Nikolett könyvének megjelenése után Turi György elismerte, hogy időnként egy-egy pofonnal fenyítette Szepesit, ahogy más úszóit is, többek között Egerszegi Krisztinát is, mégis évekig dolgozhatott még a sportágban, a Nemzeti Sport „Mestermunka” című sorozata például még 2018-ban is felületet biztosított a „Cárnak” egy olyan anyagban, mely a pályafutásuk során mindvégig példaértékű utánpótlás-nevelő munkát végzett szakembereket szólította meg, akikre tanítványaik nemcsak jó szívvel gondolnak, hanem büszkék is rájuk arra, hogy a kezük alatt fejlődhettek élsportolókká. Felsorolni is nehéz lenne, hogy a legnagyobb szaktekintélyként tisztelt szakemberek mennyi elismerésben részesültek, meddig dolgoztak a sportban, többek között gyerekekkel is még azok után, hogy napvilágot láttak bizonyított és elismert dolgaik. Hogyan fordulhat elő a mai világban mindez, hiszen számos díj, elismerés, megbízatás már az elmúlt évtizedben érkezett számukra, hol tart most a bántalmazási ügyek megítélése, felvállalása, szankcionálása Magyarországon?

Jó hír, hogy ugyan van, aki süket az idők szavára, és bizonyára van, aki ebben már nem is igen fog változni, de a világ elég egyértelműen abba az irányba halad, hogy a társadalom minimum megvetéssel szankcionálja a bántalmazást. Egymás történetén keresztül értjük meg, hogy attól még, hogy mással történt rosszabb is, a mi fájdalmunknak is van létjogosultsága. Nem volt oké, amikor harminc éve megvertek a suliudvaron, amikor a tanár megszégyenített mindenki előtt, amikor a szerelmem elhitette velem, hogy semmit sem érek, amikor a szüleim mindennek elhordtak, és nem kaptam vacsorát egy eltört porcelán miatt. Lassan megtörni látszik a generációról generációra öröklődő mintázat, és talán lassan kihalásra ítéljük azt a szemléletet, amely emberek nemzedékeit nyomorította meg.

Elegendő most csak a Turi-ügynek pontot tenni a végére, vagy egy nagyobb, teljes megtisztulást hozó, átfogó vizsgálatra lenne szükség? Létezik ilyen egyáltalán, megvalósítható lenne, vagy elegendő továbbra is egy szövetségi etikai kódex a sportágakban?

Ott kezdődik, hogy minden áldozatnak legyen hova bizalommal fordulnia. Garancia lehet, ha a bizottság teljesen független a szervezettől, amelyet felügyel. A mentális jóllét alapvetés kell, hogy legyen, ráadásul ezt az ENSZ gyerekjogi egyezménye is rögzíti az egészséges mentális és fizikai fejlődéshez való jog fogalmában. De a felnőttek esetében is ott a Magyarország Alaptörvényében foganatosított Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amely pontosan meghatározza, hogy mi az az emberi méltóság, hogy a hozzá való jog elidegeníthetetlen, tehát önként sem lehet lemondani róla. Turi egy tünet, a probléma része, de nem maga a probléma. A cél nem lehet a tűzoltás, csakis a megelőzés. Ha a mostani vizsgálat végeredménye nem lesz kielégítő, a további áldozatok számára biztató, akkor újabb évekre visszavetheti az előrelépést, az etikai kódex pedig mehet a kukába. Ha a jelenlegi áldozatnévsor nem elegendő a bizonyításra és a megfelelő lépések, szankciók megtételére, akkor nem tartunk még sehol!

A vizsgálat végeredményeként esetlegesen elmarasztalásban részesülő szakvezetők, érintett edzők, sportolók díjai, korábbi szakmai sikereik után járó életjáradékuk, különböző címeik megvonásra kerülhetnek, mik a lehetséges szankciók, büntetések egy ilyen esetben, pláne, ha múltbéli, tíz-húsz-harmincéves kihágásokról, bűntettekről beszélünk?

A morális szankciókat ismerjük, a #metoo óta számos esetben láttuk, hogy néz ki a köz ítélete, és milyen következményei lehetnek. A jogi vonatkozással nem vagyok teljesen képben, de azt tudom, hogy olyan előfordulhat, hogy valaki érdemtelenné válik rá, és ezért megvonják tőle az életjáradékot, ehhez viszont bűncselekményben történő bírósági elítélés szükséges. Ilyen jelen esetben nem lehetséges, mert elévültek a felhozott ügyek. Ez pedig annak köszönhető, hogy egzisztenciális és/vagy karriert féltő függésben az áldozatok nem merték időben leleplezni Turi Györgyöt. Ezen a ponton nagy szükség lenne a hatályos sporttörvény módosítására is.

Sokak szerint az életjáradék az eredményhez, az érmek számához és rangjához, nem erkölcsi minőséghez szabott.

Ezek érvényes érvek, ha vitatkozni akarnék magammal, pontosan ezt mondanám. Azonban a bizottság és a mindenkori döntéshozó felelőssége kimondani, hogy az érmek csupán egy, korántsem egyedül meghatározó szempontot jelentenek annak a megítélésében, hogy valaki méltó-e a fizetéséből kalkulált nyugdíjon túl egyéb juttatásra. Példaképekről beszélünk, ha jól tudom. Egy bántalmazó pedig nem lehet példakép. Volt olyan olimpiai bajnokunk, akinek egyszeri ittas vezetésért öt évre megvonták az életjáradékának a kifizetését. Ez hol hasonlítható egy évtizedeken át tartó verbális, fizikai, esetlegesen szexuális bántalmazáshoz, bűncselekményhez?

Azok, akikre esetlegesen ennyi év távlatából is terhelő bizonyítékok kerülnek napvilágra, masszőrök, segítők, edzők, akik szexuálisan bántalmazták áldozataikat, a sportolókat, ők milyen büntetésre számíthatnak, számíthatnak egyáltalán bármire?

Jogi értelemben semmire, a legtöbb bűncselekmény elévült, ha a bűn maga nem is évülhet el. A 2015 előtt elkövetett szexuális bűncselekmények kapcsán a régi Btk. szerinti elévülési idők a mérvadóak, 2015 óta a kiskorú sérelmére elkövetett szexuális jellegű cselekmények nem évülnek el. Itt bármennyivel egyszerűbb is volna, elsősorban nem az igazságszolgáltatás fog elégtételt szolgáltatni, hanem az, ha mondunk egy hangos és határozott nemet arra, hogy a jövőben hasonló borzalmak előfordulhassanak.

A napokban felállt a Magyar Úszó Szövetség bizottsága a Turi-ügy kivizsgálására, a grémiumban helyet kapott Ugrin Tamás ügyvéd, Danks Emese kommunikációs szakember, Tausz Katalin szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja, Becsky András, a Magyar Úszó Szövetség általános alelnöke és Bohus Richárd világbajnoki ezüstérmes úszó, a MÚSZ sportolói bizottságának elnöke. Mit szól a bizottság összetételéhez, hiszen talán egyetlen tag nevezhető teljesen függetlennek, egy ilyen volumenű ügy kivizsgálása nem igényelt volna független szakértőket?

Dehogynem, ha komolyan gondolták volna a vizsgálatot, és valódi eredményt akarnának látni. Eleve nonszensz, hogy ilyen súlyos vádak, illetve lássuk be, évtizedeken átívelő jogsértések kapcsán nem egy független, külső szakértői bizottságot állított fel a MÚSZ. Egyetlen, akár közvetetten érintett embernek sincs keresnivalója egy ilyen testületben, senkinek, akinek a leghalványabb érdeke fűződhet az ügy vagy ügyek eltussolásához. Túl ezen, fájdalmasan hiányzik a sportpszichológiai és a gyermekpszichológiai kompetencia, és egy áldozatvédelemben – ne adj' Isten a sportban is – jártas jogász részvétele. Ez, ebben a formában inkább a klasszikus megvizsgáljuk magunkat, és mindent rendben találunk felállásnak tűnik.

Számomra picit megfoghatatlanok az ilyen bizottságok, a múltat idézik meg előttem, és mivel a munkamenetét és eljárási rendjét a testület saját maga határozza meg, így mikorra várható bármilyen állásfoglalás, majd azt követően szövetség általi döntés? Egyáltalán mit tud majd kivizsgálni ez a csapat, mire számíthatunk ettől a vizsgálattól?

A legfontosabb a vizsgálat metódusa, hogy milyen módszerekkel, milyen kérdésekre keresik a válaszokat, ehhez milyen kompetenciákat vonnak be, mi a vizsgálat tárgya és célja. Felelősségre vonás? Elszámoltatás? Az áldozatoknak nyújtott segítség? A megvádolt személy vagy személyek pozícióinak felülvizsgálata? Esetleg a sportág megtisztítása a visszaélésektől, a bántalmazó magatartásoktól? A gyerekvédelmi, gyerekjogi szempontok érvényesülésének vizsgálata, a biztosításukra irányuló cselekvési terv felállítása? Kiket fognak meghallgatni, és miképpen biztosítják, hogy a megkérdezettek őszintén, nem fenyegetve a következményektől beszélni merjenek? Tervezik-e felgöngyölíteni az elmúlt évtizedek jogsértő magatartásait, főleg a konkrét ügyön túlmutatóan, feltételezve, hogy nem csak Turi követett el visszaéléseket? Történik-e bármilyen lépés abba az irányba, hogy megszüntessék annak okát, hogy az áldozatok nem mernek beszélni, akár még felnőtt világbajnokok sem.

2013-ban, Szepesi Nikolett eseténél is felállítottak egy bizottságot, akkor egy sokak által aláírt levél lett a bizottság munkájának végeredménye, a sportág képviselői összezártak. Nem kellene a szövetségnek most is sokkal erélyesebben elhatárolódnia a történtektől, elegendő egy ilyen esetben egy bizottság felállítása?

Fájdalmas szembenézés lenne ez, mindenki évek, évtizedek óta tud mindent, abszolút kibicként én magam is számtalan olyan, egybehangzó uszodai pletykát, történetet hallottam az évek során, amelyek alapján erősen valószínűsítem, hogy egy valódi átvilágítás nem csak Turi Györgynek fájna. Nem biztos az sem, hogy minden ma üzemelő uszoda arra érdemes személy nevét viseli. Több száz, sok esetben traumatizált, volt és jelenlegi sportolót kellene meghallgatni, köztük akár olyanok is akadhatnak, akik egyszerre áldozatok és elkövetők. Erre ez a bizottság nyilvánvalóan nem alkalmas, hiszen se nem független, se nem kompetens.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Ha már a testületről és a szövetségről beszélgetünk, a MÚSZ jelenlegi elnökségében számos edző, volt sportoló, ikon foglal helyet. Wladár Sándor elnök, Kovács Ottó, Gyurta Dániel, Markovits László, Risztov Éva, Rózsa Norbert, Verrasztó Zoltán, Kalaus Valter, többen közülük áldozatai is lehetnek az elmúlt évtizedek történéseinek. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetésében is találunk olyan előjárót, aki 2011 és 2015 között főtitkára, utána alelnöke volt a szervezetnek. Mennyiben szűkül egy ilyen ügy csak a medence partjára? El tudja képzelni, hogy ez sohasem került szóba ezekben a körökben, nem tudott róla senki úgy, hogy esetlegesen a saját bőrükön tapasztalhatták a visszaéléseket? Mennyiben érintheti ez az ügy azokat, akik estlegesen évekig asszisztáltak a bántalmazásokhoz és szemet hunytak felette?

Ha a felsoroltak közül nem tudott mindenki mindent ezer éve, megeszem a kalapom. Egyértelmű, hogy ki ilyen, ki olyan, akár rendkívül komplex okokból (önérdek, hála, félelem, lojalitás, PTSD, traumahasítás stb.), de összezár a többiekkel, egymás hátát fogja mindenki. Kizárt, hogy a felsoroltak közül bárkit bármi is nagy meglepetésként érjen. Elég csak a 2013-as, Turit védő (Cseh László által is aláírt) nyílt levélre gondolni. A kérdés inkább az, hogy lesz-e, akinek megszólal a lelkiismerete. Előbújnak-e az igazán nagy nevek, akik szemtanúként közvetve, vagy áldozatként közvetlenül elszenvedői voltak a rendszerszintű abúzusnak. Természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy a bántalmazásnak a tanúja is traumatizálódik, így maga is áldozat.

Kikre gondol?

A legfontosabb szereplőkre. Nagy kérdés, hogy Cseh után megszólal-e Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes, Czene Attila, Szabó Joe, az öngyilkossági kísérletet elkövető Rózsa Norbert, vagy hallgatásukkal továbbra is hozzájárulnak a tabuk fenntartásához. Ez sokat elárul majd arról is, hol tart Magyarország 2021-ben, ha áldozatvédelemről, a múlttal és jelennel való szembenézésről van szó. Mert az egy dolog, hogy a közbeszéd sokat fejlődött az elmúlt pár évben, az meg egy másik, hogy ez az alulról szerveződő változás mikor érezteti a hatását ott, ahol emberek döntenek más emberek sorsáról.