Egyszerű az oka, miért nem tudja tartani az Eb-formáját a magyar futballválogatott

Magyarország rúgott gól nélkül játszotta le a két szeptemberi világbajnoki selejtezőjét, és a csoportjában a negyedik helyre csúszott vissza.

Vasárnap este, az Albánia elleni 1–0-s vereség után már Marco Rossi szövetségi kapitány is beállt a magyar kapitányi kánonba, amikor a matematikai esélyről beszélt. Hozzászokhattunk ehhez az előző évtizedekben, és mivel valójában érdemi fejlődés azóta sem történt a magyar futballban, egyetlen edző sem kerülheti el ezt a sorsát.

2019 novemberében, a Wales elleni 2–0-s vereségkor a válogatott játékosa, Sallai Roland arról beszélt, hogy öt jó passzunk nem volt egymáshoz. A játék képe most is eléggé hasonlított ahhoz a meccshez: Szalai Attila két pontos előreívelése után alakult ki a két magyar helyzet, Kleinheisler László hibázott, Szoboszlai Dominik nem találta el a kaput. Rossi mindenért szokta vállalni a felelősséget, ami szimpatikus tulajdonsága, és valóban nem is felmenthető azért, hogy játékban nem léptünk előre.

Bár egyáltalán nem meglepő, hogy így alakult.

A 2016-os Eb-mámor után már sejtettük, hogy kemény meccs lesz Feröeren szeptemberben, nem is sikerült nyerni (0–0), majd októberben, Svájc ellen hazai pályán kaptunk ki (2–3), amivel a vb-álmok már akkor messze kerültek – és hol volt még akkor a 2017-es, Andorra elleni vereség. Az idei Eb úgy váltott ki eufóriát, hogy egy meccset sem sikerült megnyerni, és voltaképpen a németek elleni 2–2-es eredmény és kimagasló játék után gondolhattuk azt, hogy összejött a szintlépés.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni az értékeléskor, hogy 2016-ban több mint 40 napot, idén 35 napot készülhetett együtt a válogatott, a magyar játékosokat igazán nem szívta le a megerőltető klubszezon. A hosszú felkészülésnek és egy kisebb alapozásnak a gyümölcsét láthattuk mindkétszer az Eb-n: a játékosok ismerték egymás gondolatait, ismerték a rendszert, tudták, mit kell csinálniuk, ami felgyorsította a játékukat, átmenetileg versenyképessé tette őket, miközben a riválisokat általában kifacsarta a klubszezon.

Az Eb-n a védekezés feszes és tömör volt, nem maradtak szabad területek, az ellenfelek szenvedtek, és persze egy kicsit le is becsülték a magyar csapatot. A játékunk összeszedett és rendkívül hatékony volt, a franciák ellen bement az első helyzetünk, ahogyan a németek ellen is. Olyan extra helyzetkihasználásra azonban, mint amilyen ezen a két meccsen volt, képtelenség hosszú távon számítani. És azt is tegyük hozzá, a franciák abban a tudatban érkeztek az Eb-meccsre, hogy nekik az 1–1-es döntetlen megfelelő, mert ők a nagy feladaton, a németek legyőzésén már túljutottak.

2016-ban sem értették a játékosok, mi történik velük az Eb-n, idén nyáron sem. Ahogy arra is csak keresgélik a választ, mi történt velük az Eb után.

Ha lesarkítjuk: egy nagyszerűen felépített, jól elvégzett felkészülést követtek szerencsés meccsek, amik meghozták az önbizalmat, és a hátvédektől a csatárokig mindenki, de még a cserejátékosok is elhitték, hogy olyan dolgokra képesek, amiről a lelkük mélyén csak sejtették, hogy bennük van. A csapat kohéziója azonban illékony, és most is gyorsan elpárolgott, szeptemberben már nem lehet megélni a nyári felkészülésből. A valóság pedig ezúttal is könyörtelen volt.

Anglia úgy érkezett a Puskás Arénába, hogy kielemezte a mieink játékát, egy cseppet sem vette félvállról a meccset, és a második félidőben, amikor a magyarok már fáradtak, négy góllal átgázoltak rajtuk.

A szétesés jelei már akkor megmutatkoztak: olyan testbeszédet, azt a megtörtséget, ami a harmadik gól után szinte az egész csapatra telepedett, ijesztő volt látni.

A játékban nem hozott előrelépést az sem, hogy a csúcsformájától még messze lévő Szoboszlai Dominik bekerült a kezdőbe, miután az Eb-t sérülés miatt kihagyta. Gyorsan tegyük hozzá, egy bomba formában játszó Szoboszlaival sem biztos, hogy meglett volna az angolok elleni siker, sőt. Szoboszlainak egészen más a Lipcsében futballozni, mert ott más a társak minősége. Csapattársa, Willi Orbán, ha a Lipcsében előremegy, és netán szerelik, tudja, hogy van valaki, aki villámgyorsan visszazár a helyére, és nem lesz helyzet. A válogatottban ez nem így van.

Sokat elárul arról, mit gondol rólunk Európa, hogy a magyar játékosok közül még az Eb-teljesítménnyel sem kellett senki topligába, de még nívósabb ligába sem. Egy klubelnököt nehéz arról meggyőzni, hogy egy magyar játékosért érdemes áldozni, pénzt fizetni érte, állni a keresetét, mert még bőven fejlődni tud ahhoz a szinthez képest, amit az Eb-n láttunk tőle. (Bolla Bendegúz ugyan elszerződött Svájcba, ő viszont az Eb-n nem játszott, ott nem hívhatta fel magára a figyelmet.)

Albániába úgy érkezett a válogatott, hogy megpróbál a nagy pofon után felállni, ahogy a portugálok elleni Eb-meccs után tette, és a franciák elleni szervezettséget mutatva igyekszik nem kikapni. Nem sikerült. Ha végignézzük, milyen klubokban játszanak az albánok, nem is lehetett elvárás az, hogy nekünk itt feltétlenül nyerni kellett volna. Ha megnézzük, milyen klubokban játszanak a meccs lefolyására nagy hatást gyakorolt cserék, akkor azt láthatjuk, elég csalóka, hogy ez az ország a 69. helyen áll a világranglistán, mi pedig a 37. helyen. Az albán cserék közül Qazim Laçi a francia másodosztályú Ajaccióban, Endri Çekiçi a török élvonalbeli Konyasporban, a győztes gólt szerző, 19 éves Armando Broja az angol Southampton játékosa. Az Angliában született Broja tehetsége a Chelsea megfigyelőinek is feltűnt, megszerezték két éve, és most adták kölcsön a Premier League-be.

Magyarország tíz éve árasztja el az akadémiákat közpénzmilliárdokkal, olyan géppark van már, amit Európa sok pontján megirigyelnének. De eközben még véletlenül sem jutott az angol első osztály közelébe egyetlen magyar csatár sem. Az albán utánpótlás-nevelés taoforrások nélkül is köszöni szépen, jól van, és folyamatosan kerülnek ki a tehetségek, akik közül sokan már fiatalon az olaszoknál, németeknél teljesednek ki. Ráadásul a vasárnap győztes albán válogatott három topligás játékosa (Keidi Bare, Elseid Hysaj, Rey Manaj) eltiltása miatt a lelátóról nézte a meccset. A Puskás Akadémia ezzel szemben az elmúlt tíz évben egyedül Sallai Rolandot nevelte ki. A műhely erejét jól jellemzi, hogy a felcsútiak a harmadik számú európai kupasorozatban, a lett Rigával szemben kettős vereséggel estek ki, miközben többségében már légiósokkal álltak fel. A szakmai kontrollról elég sokat elárul ez a két eredmény.

Nem lenne törvényszerű, hogy egy magyar futballista nem képes azt a nívót hozni, amit júniusban, de csapatszinten hatványozottan fontos egy viszonylag hosszú, jól felépített felkészülés. Amire most három nap adatott. Ilyen rövid idő alatt a különböző formában, különböző lelkiállapotban érkező játékosokat sokkal nehezebb azonos tudásszintre hozni. Mint látható, Albániának ilyen problémái nincsenek, mert egyénileg képzettebb, nagyobb tempóhoz szokott játékosai vannak, könnyebben tudják a saját maguk játékát adni. Már a lengyelek ellen is lendületesen játszottak múlt csütörtökön, de rendkívül pechesen (4–1-re kaptak ki), ellenünk szerencsésen, és a hajrában megszerezték a játék képe alapján nem érdemtelen, 1–0-s győzelmet.

A vereségek után hangzatosan és örökösen elemző, a valóságban egyről a kettőre még csak véletlenül sem eljutó magyar szakma, MLSZ-vezérkar, politikai elit egyszer tényleg megkövetelhetné az alapos elemzést, hogy a júniusi tudásszint után mi lenne reálisan várható az ilyen kaliberű játékosoktól. Egyenként is, csapatszinten is.

Ehelyett a futballirányítás legfelső szintjeire a júniusi Eb-k kellemes meglepetései elhozták a megnyugvást: mégiscsak rendben van itt minden, minden forint jó helyre került, hiszen a kirakat akkor kedvező képet mutatott.

Az angolok elleni 0–4-es meccs után aztán maradt a kényszeredett szelfizés Orbánnak a stadion előtt, mielőtt beszállt a kisbuszába. Holott ő vágyna a legjobban arra, hogy értékelhető győzelmek után ölelkezzen a drukkerekkel, és mosolyogjon, mielőtt elégedetten elgurul a Puskás Arénából. Igaz, amíg a saját háza táján, Felcsúton sincs számonkérés, addig ez nem adathat meg neki.

Addig el kell ismernünk, hogy egy nálunk kisebb ország, jelesül Albánia folyamatosan képes a világ élmezőnyéhez tartozó játékosokat nevelni, sőt a Fradinak is erősítést adni Myrto Uzunival, mi pedig a Salzburgban, esetleg más külföldi klubokban bízhatunk, hogy nevelnek nekünk, illetve helyettünk. Mert a magyar rendszer még arra is alkalmatlan, hogy az NB I.-ben a Fradit, az Újpestet, a Felcsútot, a Kisvárdát, a Mezőkövesdet ellássa komoly kvalitásokkal rendelkező futballistákkal, ezért ezekben a csapatokban a külföldiek vannak többségben.