Az NBA legsötétebb pillanatait eleveníti fel a Netflix új dokumentumfilmje

A Netflix Untold című dokusorozata négy epizóddal jelentkezik, és az első rögtön a legérdekesebb, hiszen a Michael Jordan utolsó évét bemutató Last Dance megmutatta, mennyi izgalmas történetet nem meséltek még el rendesen az NBA-ből. A produkcióért ráadásul azok feleltek, akik a szintén Netflixen megjelenő, egészen zseniális Wild Wild Countryt is készítették.

A poszt-Jordan időszak

A 2000-es évek átmeneti időszak volt az NBA történetében. Michael Jordan három év szünet után még visszatért veteránként, de a 2001 és 2003 közötti időszaka Washingtonban nem volt egy kimondott diadalmenet, és mindenki arra készült, hogy új fejezet kezdődik a liga életében a legnagyobb szupersztár kiöregedése után. Nyugaton a Los Angeles Lakers és a San Antonio Spurs dominált, keleten a Jordan kiesése után korábbi formáját máig kereső Chicago Bulls helyét pedig olyan csapatok próbálták átvenni, mint a New York Knicks, az egykori New Jersey Nets (ma már Brooklyn Nets), az NBA-ben a hiphop kultúrát meghonosító Allen Iversonnal felálló Philadelphia 76ers, illetve a Detroit Pistons és az Indiana Pacers. Utóbbi kettő a lényeges ebben a történetben.

A Detroit a Jordan-éra előtt a liga legjobbja volt a hírhedt Bad Boys Pistonsnak köszönhetően, akik a piszkos, sokszor kifejezetten durva és alattomos játékuk miatt váltak igazán ismertté. Az Indiana viszont mindig is stabil középcsapatnak számított, akiknek mindössze egyszer sikerült nagydöntőt játszaniuk 2000-ben.

A 2003/2004-es szezonban aztán az Indiana megnyerte a keleti főcsoportot, a Detroit pedig a harmadik helyen végzett, és végül ők ketten játszották a konferenciadöntőt, amelynek győztese bejuthat az NBA nagydöntőjébe. A Pacers akkor egy kifejezetten nagy potenciállal rendelkező gárdával játszott, a már majdnem 40 éves, Jordan kortársaként bajnoki címet sosem nyerő Reggie Miller mellé sikerült olyan harapós, a liga elit védekező játékosaivá váló fiatalokat hozni, mint Jermaine O'Neill vagy Ron Artest. Azonban hiába söpörték be az alapszakaszt, a konferenciadöntőben vereséget szenvedtek a rutinosabb Pistons ellen, ahol olyan játékosok domináltak, mint Chauncey Billups, Elden Campbell, Rip Hamilton, Tayshaun Prince vagy a két Wallace, Rasheed és „Big” Ben.

A vereség azért volt különösen fájó, mert ezután a Pistons megverte a döntőben a Kobe Bryanttel, Gary Paytonnal, Karl Malone-nal és Shaquille O'Neallel felálló Lakerst. Különösen Millernek fájhatott ez, mert ő is abba a generációba tartozott (mint Charles Barkley vagy Karl Malone), akik a Jordan-féle Bulls dominanciája miatt soha nem tudtak bajnoki gyűrűt szerezni, hiába voltak extraklasszis játékosok.

Keleti rosszfiúk egymás ellen

Az Indiana aztán nyáron megszerezte Stephen Jacksont, amivel összeállt egy olyan Pacers, amelynek már valódi esélye volt a végső győzelemre is. Az addigra már többszörös all-star válogatott Jermaine O'Neal a liga legjobb védőjévé nőtte ki magát, Ron Artest pedig 2004-ben volt először (és utoljára) all-star, leginkább a házőrző kutyákra emlékeztető vad védekezésének köszönhetően. Artest közismerten nehéz figura volt, durva hangulatingadozásokkal küzdött, és a Detroit elleni kiesésüket úgy kezelte, hogy egy hónapra eltűnt, mert inkább a rapkarrierjét építgette. Az indulatos, kiszámíthatatlan Artestről később kiderült, hogy mentális zavarokkal küszködik, saját bevallása szerint mániás depressziós és szorongásos epizódjai vannak, és mind a negatív, mind a pozitív élményeket kifejezetten rosszul éli meg. Ez a viselkedése sokszor meglátszott a pályán is. A Detroit elleni meccsen például azért kapott technikai faultot, mert az abban a szezonban kétszer is orrtörést szenvedő Rip Hamiltont egyszerűen lekönyökölte, de a karrierje később fázisaiban is akadtak vállalhatatlan megmozdulásai.

A veszélyes hegyomlásként játszó O'Neal, és a veszett kutya Artest mellé megérkezett az a Stephen Jackson, akiről egykori edzői és csapattársai mindenhol elismerően beszéltek (Tim Duncan konkrétan élete legjobb csapattársaként hivatkozik rá máig), de a pályán kívül meglehetősen necces élete volt. Rendszeresen keveredett balhékba, verekedésekbe, több rendőrségi ügye is volt, és a netflixes dokumentumfilmben azt is bevallja, hogy akkoriban napi rendszerességgel szívott füvet. Még Donnie Walsh egykori Pacers-edző is úgy beszélt róla, hogy az a játékos, aki annyira beleteszi a szívét, lelkét, mindenét a játékba, hogy természetes, ha emiatt gyakran technikai hibákat kap a bíróktól. Nem mellesleg közeli barátja volt annak a George Floydnak, akinek a meggyilkolása újra beindította később a Black Lives Matter-mozgalmat.

Közben a címvédő Detroit nagyjából változatlan csapattal vágott neki az idénynek úgy, hogy szép lassan kialakult egy erősebb rivalizálás a Pacers és a Pistons között. A rájátszásbeli kiesés után először találkozott egymással a két csapat a Pistons hazai pályájának számító Palace arénában. A média rendesen felfokozta az érdeklődést, egyik oldalról a Bad Boys-éra utáni új detroiti sikertörténetről szólt minden, másik oldalról egy fiatal és rettenetesen kemény Pacersről, ahol Reggie Miller a pályája befejezése előtt végre megnyerheti az első bajnokságát. Ehhez képest a vendég Pacers olyan simán verte a Pistonst, hogy 45 másodperccel a lefújás előtt 15 pontos előnnyel vezettek, vagyis már eldöntötték a mérkőzést. Aztán jött egy teljesen ártalmatlan szituáció, és elszabadult a pokol.

Az ekkora előny a kosárlabdában azt jelenti, hogy az utolsó pár percre a győztes csapat már beküldi a cseresorát, és hagyják letelni az időt, hiszen képtelenség az ellenfélnek behozni a hátrányt. Ehhez képest a Pacers végig a legjobb ötösével volt a pályán, ami – ahogy a pistonsos csapatkapitány, Ben Wallace fogalmazott – nagy tiszteletlenségnek számított, gyakorlatilag megalázták vele a saját pályáján a Detroitot.

Addigra a nézők nagy része ott is hagyta az arénát, így csak kevesen láthatták, ahogy Wallace betör a gyűrű alá, de Ron Artest ahelyett, hogy hagyta volna az ellenfelét pontot szerezni egy rég megnyert összecsapáson, indokolatlanul keményen szállt bele. Abba a Wallace-ba, aki öt év alatt négyszer nyerte meg a legjobb védőjátékosnak járó díjat, minden idők egyik legjobb blokkolója volt, és a hatalmas hajával, fél tucat karpántjával és csuklószorítójával elég ijesztő tudott lenni a pályán. Nem mellesleg úgy lépett pályára, hogy pár nappal korábban kellett eltemetnie a legidősebb bátyját.

A két méternél is magasabb Wallace a fault után felpattant, és nekiment Artestnek, akit hatalmas erővel meglökött. Az aréna felrobbant, a két csapat játékosai és a teljes stáb azon volt, hogy szétválassza a két játékost, mert Wallace agya láthatóan ledobta az ékszíjat. A dulakodás közben Artest felfeküdt a bírák asztalára, ami csak olaj volt a tűzre, hiszen úgy tűnt, hogy ezzel is provokálni próbálja az ellenfelet és a szurkolókat. A filmben Artest egyébként arról beszél, hogy ekkoriban már terapeutához járt, aki azt ajánlotta neki, hogy feszültséggel teli helyzetekben pihenjen le, vegyen sok nagy levegőt, és lassan számoljon el ötig, így ezt tette a bírák asztalán, miközben társai az ellenféllel lökdösődtek.

Aztán a közönség közül valaki hozzávágott a fekvő Artesthez egy sörös poharat, hogy végleg megállíthatatlanná váljon a balhé.

Artest felpattant az asztaltól, és elindult a nézők közé. A tévében is lehetett látni, hogy a liga egyik sztárjátékosa élő egyenes adásban ököllel veri a nézőket, majd csatlakozik hozzá csapattársa, Stephen Jackson is. Az ezutáni képsorokhoz hasonlót bármilyen sportpályán ritkán látni.

A tömegverekedésbe beszálltak más szurkolók is, akik közül sokan beözönlöttek a pályára. Ez már sok volt Jermaine O'Nealnek, aki leütötte az egyik szurkolót azután, hogy Artest is lekevert egy pofont egy másiknak. Közben a biztonságiak a sérülés miatt nem játszó Reggie Millert fenyegették, hogy lefújják paprikasprével, ha nem húz le a pályáról. A tömegbunyóba egy néző még egy széket is behajított, majd az öltözőbejáróhoz tömörülő szurkolók minden kezük ügyébe kerülő tárggyal megdobálták a szó szerint kimenekített vendégjátékosokat.

Hol van ilyenkor a rendőrség?!

A dokumentumfilmben a négy kulcsszereplő játékos (Wallace, Artest, Jackson és O'Neal) mellett rendőröket, szervezőket és szurkolókat is megszólaltatnak, és kiderül, hogy csak egy maréknyi rendőr vigyázta a rendet az arénában, és amikor a bérletesek otthagyták az alsó sorokat, a kitartóbb (és részegebb) törzsszurkolók leszivárogtak a helyükre, majd beszálltak a játékosok balhéjába. Mivel nem volt semmilyen védelem, és a szurkolók áthágtak több szabályt is (megdobtak egy játékost, bementek a pályára), és a Pacers játékosainak egy része úgy érezte, hogy saját magukat védik azzal, hogy ökölharcba keverednek a renitens nézőkkel. Legalábbis utólag többen is ezt állították.

A balhé tragikus következményekkel járt a bajnokaspiráns Pacersnek. Artestet az egész szezonra eltiltották, Jacksont 30 meccsre, O'Nealt pedig eredetileg 25 meccsre, de ő végül polgári peres úton megtámadta az ítéletet, és 15 meccsesre redukálták az eltiltását. Emellett David Stern, az NBA első embere új szigorításokat is bevezetett. Korlátozták a sportcsarnokokban az alkoholhoz való hozzáférést, kötelezővé tették a biztonságiak jelenlétét a pálya és a nézők között, illetve bevezették egy új öltözködési szabályt is, amellyel a hiphopból az NBA begyűrűző gettós megjelenésnek akartak gátat szabni. Az amerikai sportsajtó ugyanis a balhét az erőszakra épülő hiphop-kultúra térnyerésének tulajdonította, ami megfertőzte a sportolókat is. Ennek köszönhetően sok játékos a média szerint azért volt ennyire kemény arc, mert ez volt a jellemző az akkori hiphopban. Arról viszonylag kevés szó esett akkor, hogy Kobe Bryanttől Shaquille O'Nealen át Chris Webberig fél tucat másik, kevésbé balhés játékos is próbálkozott rapkarrierrel. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A dokuban megszólaló játékosok többször utalnak arra, hogy David Stern rajtuk akarta leverni a balhét, mert attól félt, hogy ha a nézőkre kenik az egészet, az árthat az NBA-nek, elvégre ők adják a jegyvásárlással a bevétel jó részét. Aztán az új dress code-dal tovább nyomasztotta a játékosokat, akiknek kötelező volt szinte minden alkalommal öltönyben és nyakkendőben mutatkozni, ha hivatalos NBA-eseményen vettek részt. A Complex cikke is emlékeztet arra, hogy ez a megkötés gyakorlatilag elvette a jogot a fekete játékosoktól, ahogy a megjelenésük kapcsolódik a kulturális hátterükhöz. Különösen ma egészen nevetséges ez a dress code, amikor az NBA-játékosok a legjobban öltözött, legdivatosabb sportolók, és az elmúlt 10 évben divat lett abból, hogy ki tud minél extravagánsabban megjelenni a sajtó előtt. Csak tessék rákeresni Russell Westbrook outfitjeire.

A Pistons második, a Pacers hatodik helyen végzett az alapszakaszban, de több balhé nem volt a két csapat között. A rájátszásban ismét összekerültek, azonban Artest nélkül nem tudta a Pacers megállítani a Pistonst, akik egészen a nagydöntőig meneteltek, ahol végül a San Antonio Spurs állította meg őket.

A balhé hagyatéka

A négy leginkább érintett játékos közül érdekes módon leginkább Jermaine O'Neal sínylette meg a balhét. Jackson 2003-ban már bajnokságot nyert a San Antonióval, Wallace 2004-ben a Detroittal, Artest pedig 2010-ben jutott a csúcsra a Lakers játékosaként. O'Neal volt az egyetlen, akinek sosem jött össze a bajnoki gyűrű, és a balhés szezon után nem tudott már a régi önmaga lenni, romlottak a statisztikái, és a Pacerstől való távozása után sohasem találta meg igazán a helyét. Egészen szívbemarkoló, ahogy O'Neal arról beszél a filmben, hogy már Artest rapkarrierje miatt is haragudott a játékosra, de azt sosem bocsátja meg neki, hogy belekeverte a verekedésbe. Pláne úgy, hogy a veterán Reggie Miller a 2004-2005-ös szezon végén visszavonult, így a balhé beárnyékolta az ő pályájának utolsó évét is.

O'Neal különösen azért haragszik Artestre, mert a játékos nem sokkal az eltiltása után cserben hagyta a csapatát. A 2005-2006-os szezon felénél jelezte, hogy ennyi elég volt itt neki, és a visszatérése után mindössze 16 meccsel cserét kért. Sacramentóban, majd Houstonban kötött ki, onnan vitte el a Lakers, ahol fontos kiegészítő ember lett Bryant és Pau Gasol mellett, hogy 2010-ben végre megnyerjék a bajnokságot. Megrendítő, ahogy O'Neal máig fájdalommal teli irigységgel beszél Artestről, aki annak idején saját maga is lenyilatkozta a sajtónak, hogy gyávának tartja magát, amiért cserbenhagyta a Pacerst annak idején. Mindezt az első újságírói kérdésre feleli, pár perccel azután, hogy megnyerte az NBA-t.

A bajnoki címe után egy évvel Artest még egy egészen bizarr dolgot is meghúzott:

hivatalosan is megváltoztatta a nevét Ronald William Artestről Metta World Peace-re.

A Metta egy buddhista kifejezés, olyasmit jelent, hogy kedvesnek és barátságosnak lenni másokkal, a World Peace pedig angolul világbékét jelent. A talán cinikusnak ható váltással Artest azt akarta bizonyítani, hogy megtért és lenyugodott, de ettől függetlenül a pályája végéig egy sor erősen sportszerűtlen jelenet fűződött a nevéhez. Aztán 2020-ban megint váltott, és a felesége nevének felvételével ma már Metta Sandiford-Artest név szerepel a hivatalos papírjain.

A hírhedt 2004-es bunyó a Netflix dokumentumfilmje alapján erősen más megvilágítást kap ma, mint akkoriban. Szó sincs arról, hogy az érintett játékosok ne léptek volna át egy határt, azonban a közvélemény, a média és az NBA vezetése is rajtuk verte el a port, miközben a rendezési hiányosságokról és a szurkolói magatartásról alig esett szó. Arról nem is beszélve, hogy azt a hiphopkultúrát tették felelőssé a játékosok balhés viselkedése miatt, ami ma már az NBA szerves része. A kosárlabda és rapzene kapcsolatát egy nagyon régi aranyköpés írja le legjobban, amit azóta ismételget Lil Wayne-től LeBron Jamesen át a Migosig mindenki:

a kosarasok rapperek akarnak lenni, a rapperek pedig kosarasok.

Hogy a két kultúra találkozására mennyire nem tudott hosszú távon rossz hatással lenni a Pistons-Pacers-verekedés, talán az mutatja meg igazán, hogy a liga egyik legjobb irányítójának, Damien Lillardnek évek óta van rapkarrierje Dame D.O.L.L.A. néven, és az NBA 2K21 videójáték hivatalos soundtrackjén is szerepel az egyik száma, ami Snoop Doggal készített közösen és Kobe Bryantről szól.