Az Európa-bajnokságon még csak a szikrája látszik a kirúgásforradalomnak

A futballt főleg csak alkalomszerűen, leginkább a nagy tornákon, Európa- és világbajnokságokon követő nézőknek feltűnhetett egy viszonylag új taktikai elem, hogy már nem feltétlen arról szól a kapuskirúgás, hogy a kapus előrevágja a labdát az ismeretlenbe, hanem egyből a kapu elől, rövid passzokkal kezdik meg a támadás felépítését.

A dolog valóban viszonylag új keletű, hiszen egy 2019. június 1-én életbe lépett szabálymódosítás az alapja, ami egyébként eredetileg az időhúzás lehetőségét próbálta csökkenteni, de végül mini taktikai forradalmat indított el.

A szabálymódosítás hivatalosan úgy szól (pdf), hogy a védő csapat javára, a saját büntetőterületükön belül megítélt szabadrúgás és kirúgás esetén, a labda az elrúgás pillanatától játékba kerül (megjátszható, mielőtt elhagyná a büntetőterületet), és kikerült a követelmény, hogy labdának el kell hagynia a büntetőterületet, mielőtt bármelyik játékos megérintheti. A módosítást megelőző kétéves kísérleti időszak lényege viszont az volt, hogy kiderítse, így csökkenthető-e az időhúzás mennyisége.

Pont úgy, ahogy 1992 augusztusában, amikor a hazaadást szüntették meg. Akkoriban elég gyakori taktika volt az időhúzásra, hogy a kapus odaadta a labdát egy mezőnyjátékosának, akitől visszakapta és újra megfogta, és ez így ment a végtelenségig, vagy amíg annyira meg nem támadták, hogy muszáj volt előrébb juttatni a labdát. Az 1992-es Eb-n végül győztes beugró dánok előszeretettel éltek ezzel a lehetőséggel, még úgy is, hogy az azért csak városi legenda, hogy a strandról esetek be a tornára a jugoszlávok helyére.

A dánok volt, hogy 30 méterről adták haza a labdát, hogy minél tovább öljék a játékot. A dologra még a labdákat felkapó Peter Schmeichel – a mostani dán válogatott kapuját védő Kasper Schmeichel apja – is szégyenkezve nézett vissza, és a lehető legjobb szabályváltoztatásnak nevezte az Eb után eltörölt hazaadási lehetőséget.

1992-ben ez persze komoly változást hozott, hiszen a kapusoknak már nem volt ott az a könnyű menekülés, hogy csak úgy felkapják a labdát, ha baj van. Nekik meg kellett tanulni rutinosan lekezelni, irányítani és osztogatni a labdákat, de a védők is technikásabbak lettek, hiszen nekik sem volt ott már az az opció, hogy hazaadják, és minden jó lesz. Mindez oda vezetett, hogy a támadóknak megérte letámadni, ezzel ugyanis zavart lehetett kelteni.

Most ugyanennek a forradalomnak a következő szintjét látjuk, csak valamivel kisebb léptékben.

A 2019-ben eltörölt szabály, miszerint kapuskirúgás után csak akkor avatkozhat bele csapattárs a játékba, ha a labda már elhagyta 16-os területét, elég régről maradt a futballban, és szintén a kapushoz hazaadást engedő időkhöz köthető. Amikor meghozták ezt az apró szigorítást, az volt a cél vele, hogy ne lehessen egy kirúgás után egyetlen apró, teljesen kockázatmentes passzal visszajuttatnia a labdát a kapus kezébe. Mivel már nincs hazaadás, erre sem volt túlzott szükség, mégis csak 2019-ben jött el az idő, hogy ezt kivegyék a futball szabálykönyvéből.

Erre az egyre nagyobb teret nyerő letámadás miatt lett szükség, ha ugyanis a kapus nem akarta vaktában előrevágni a labdát kirúgáskor, akkor egy közepes passzal kellett indítania, ez pedig agresszív letámadás esetén kockázatos volt. Ha nem akart oldalra passzolni a védőnek, sok másodperc ment el azzal, mire kinézte, hova is rúgja előre a labdát – itt jön vissza az, hogy megint az időhúzást próbálták kivenni a játékból.

Főleg úgy, hogy az ilyen patthelyzetekben még több időpazarlást hozott, ha egy védő belépett a tizenhatoson belül a kapus által indított labdára, és ott ért hozzá. Ezután ugyanis meg kellett ismételni a kirúgást, tehát teljesen szabadon lehetett húzni ezzel az időt, ha nem volt ellenszer a letámadásra. Itt például az látszik, ahogy a Manchester City szórakozott ezzel a 2018-19-es szezonban a Tottenham ellen, Aymeric Laporte az, aki a tizenhatoson belül ér labdába a Tottenham-játékosok elégedetlenségére.

Jöhet a taktikai ráncfelvarrás

Ha nem hatalmas kirúgással élt egy csapat, a támadásépítés első passza egészen olyan lett, mint egy sakkjátszma első lépése. Így viszont már egy teljesen szabad passzal indíthat a támadó csapat, nem kell attól félni, hogy már az első labdát kapó ember nyakában is ott liheg egy letámadó ellenfél. Ez a labdát birtokló csapat dolgát könnyítheti, hiszen az ellenfélnek jóval nagyobb területet kell lezárnia.

Kirúgásnál ugyanis nincs automatikus les – ahogy egyébként saját térfélről indulva sem –, tehát a letámadó csapat védősorának legalább a félpályánál, vagy a legtávolabbi csatár közelében kell tartózkodnia, miközben az első sor a tizenhatos környékén igyekszik zavart okozni.

Ez más szituációban szinte soha nem látott módon nyitja szét a védelmet, ami egyből támadhatóvá válik.

Az is logikus, hogy a kirúgást végző csapat szívesebben viszi fel a labdát több rövidebb, de biztosabb passzal, mint rúgja fel előre, ahol lehet, hogy egyből el is veszíti a labdabirtoklást. Ehhez viszont megint csak új képességek kellettek a kapusoknak. „A hátulról építkezés sokkal fontosabb már egy kapus szemszögéből is. Pár éve szó szerint csak annyi volt a munkánk, hogy vágjuk előre a labdát és ne kapjunk gólt. Ez megváltozott, most sokkal inkább játékszerzők is vagyunk” – mondta a változásokról Tim Krul, a Norwich City holland válogatott kapusa az Athleticnek.

A hatás pedig kézzel fogható: a 2019-20-as Premier League-szezon elején, másfél hónap alatt is kitűnt, hogy a csapatok nagyjából fele nagymértékben beépítette a játékába a 16-oson belüli játékindítást. Ugyanabban a szezonban, április közepén a Premier League közölt egy statisztikai összeállítást a rövid passzos labdakihozatal eredményességéről. A szezon akkori állása szerint úgy találták, hogy a rövid passzból induló támadások átlagosan 49 méterig, a hosszú kirúgással kezdők 38 méterig jutnak csak – az élen nem meglepő módon a Manchester City állt, náluk 61,8 méterig jutottak átlagosan a rövid passzal kezdődő támadások.

Szintén innen emelendő ki, hogy a 2020. április 19-i állás szerint öt gólt szereztek közvetlenül rövid kapuskirúgásból induló támadás végén, hosszú kirúgásból viszont egyetlen gól sem született, és a kapura lövési mutató is jobb, ebben 36-21-re vezetett a rövid passzos indulás.

Persze tagadhatatlan, hogy a kapuhoz közelebbi építkezés kockázatosabb, a számok is ezt mutatták. A hosszú kirúgások után 34-szer jutott lövésig és 2-szer gólig az ellenfél, a rövid passzos építkezésnél ezek a mutatók 42 és 9.

Valamivel később, június elején már az is látszott az Opta sportstatisztikai oldal egyik elemzőjének cikkéből, hogy a 2019-20-as szezon végére a Liverpool, a Manchester United, a Brighton, a Leicester City és az Arsenal fogadta be leginkább ezt a taktikai újítást a Premier League-ben, és hogy minden csapat estében átlagban hosszabb támadásokat eredményezett a rövid passzos indítás, mint a hosszabb kirúgás.

(A rövid passzokat 40 méternél rövidebb kirúgásban határozzák meg, a kirúgás utáni gólt, függetlenül attól, hogy kapott vagy rúgott, pedig 30 másodperces időintervallumon belül nézik.)

A 2019-20-as szezon, vagyis az első, a 16-oson belüli kirúgásokat már engedő szezon végével az StatsPerform és az Opta tartott előadást az adatok kielemzésével. Ebből kiderült, hogy a kirúgások a harmadik leggyakoribb rögzített szituációt jelentik a futballban, a top 5 európai bajnokság 2018-19-es és a 2019-20-as idényei alapján bedobásból van a legtöbb (átlagban 42,9), majd a közvetett szabadrúgások (27,5) és a kirúgások (16,2) jönnek – vagyis csapatonként átlagban 8 kirúgás jut egy mérkőzésre. Érdekes persze az is, hogy a ritkább eseményeket, mint a közvetlen szabadrúgásokat vagy a büntetőket többet gyakorolják a csapatok, mint a jóval gyakrabban előforduló más eseményeket edzésen, de ebbe az ürgelyukba most ne ugorjunk bele.

De kiderült az is, hogy természetesen a nagy térhódítás persze nem korlátozódott Angliára, sőt. A szabályváltoztatás előtti és utáni szezonokat összevetve a Serie A-ban 40,1%-ról 58,2%-ra ugrott a rövid kirúgások aránya, a Bundesligában 37,7%-ról 50,7%-ra, a francia első osztályban 35,6%-ról 40,4%-ra, a Premier Leauge-ben 28,3%-ról 40,3%-ra nőtt ez a megoldás, míg a top 5-öt nézve sereghajtó spanyoloknál 26,6%-ról 31,9%-ra emelkedett ez a mutató.

Ami az egyes bajnokságokat illeti, a legnagyobb arányban az angoloknál a Brighton (75,8%-ra), a franciáknál a Nice (67,9%-ra), a Bundesligában a Dortmund (71,8%-ra), az olaszoknál a Genoa (82%-ra), a spanyoloknál pedig a Barcelona (75%-ra) vezetett, utóbbi nem véletlenül lógott ki a annyira a mezőnyből, hiszen a labdával a lábánál is magabiztos német válogatott, Marc-André ter Stegen a kapusuk, Ernesto Valverde, illetve a szezon közben érkező Quique Setién edző pedig kihasználták a labdabiztosságát. A Genoánál egyébként három edzővel jött össze a 82%-ra ugrás, ez lehetett arrafelé az egyik fő válogatási elv.

Szintén az öt topliga egy szezonja alapján elmondható, hogy amíg a hosszú kirúgásoknál nem volt érdemi változás a kirúgás utáni gyors kapuralövésekben, és hajszálnyi csökkenés volt a kirúgásból indított, lövésig jutó ellentámadásokból, addig a rövid kirúgásoknál nőtt az olyan támadások száma, amik lövésig jutottak a kirúgó csapatnál. Szintén csökkentek az ellentámadások számai.

És mi a helyzet az Eb-n?

A Patrick Schick félpályás gólja miatt emlékezetessé váló skót-cseh meccsen az első cseh kirúgásnál ilyesmi, a kapusra hagyott felülírást láttunk. Eredetileg két védő is a tizenhatoson belül várta a kirúgást, de a közvetlenül a 16-osig érő skót letámadás miatt végül nem akartak kockáztatni, így Tomáš Vaclík egyértelmű karlendítéssel jelezte, húzódjon mindenki előrébb, mert úgyis előrevágja a labdát.

Az angolok példája pedig azt mutatja, hogy egy-egy rontás komolyabb hatással is lehet a mérkőzés lefolyására. A horvátok elleni meccsükön a második félidő első kirúgása rövid volt, de Stonest azonnal letámadta Rebic, és mivel a szélen és középen is volt védő azokra, akiknek potenciálisan passzolhatott volna, inkább előrébb rúgta a labdát Foden felé, de bedobás lett belőle. A próbálkozás után Anglia már egy ilyen kirúgást sem vállalt be a meccs során az egygólos előnyt őrizve.

Ez persze tudatos horvát védekezés eredménye volt, összességében sikerrel ki is vették a hátulról építkezést az angolok játékából a kirúgások esetén, nem ezen múlt a vereségük.

Ausztria hasonló hatékonysággal fojtotta el az ukrán próbálkozásokat, a következő képen például a kirúgással együtt számolva a második passz végeredményét látjuk. Igaz, a hazaadás után a balon megindulva felszabadult az ukrán kapu, de a vége labdavesztés lett, a keresztlabda túl hosszúnak bizonyult a nagy megiramodás közepette.

A különbség az angol-horvát és az ukrán-osztrák meccs között, hogy az ukránok ezután sem adták fel a próbálkozásokat. Más kérdés, hogy eredményt így sem tudtak felmutatni.

Még rosszabb volt a helyzet a spanyolok és a lengyelek meccsén – innen egy szabadrúgás mentette meg a spanyolokat, de látható, hogy a lengyelek mennyire előretolt letámadással próbálták – és tudták – megakadályozni, hogy a labdabirtoklást mindennél jobban szerető spanyolok egész pályán építkezhessenek egy kirúgás után.

Aki egyébként katasztrofálisan összeomló játékokra szomjazik, annak ajánljuk a WPIOOTBGW Twitter-oldalt, ami kizárólag olyan jeleneteket szed össze, ahol a hátulról építkezés atomjaira hullott szét, lehetőleg már az első pár passz után.

Összességében egyébként eddig az Eb-n komoly előnyt inkább a letámadás jelentett, rövid passzos kirúgásból gólt még nem láttunk, de természetesen egy válogatott taktikáját pár nap alatt nehezebb összerakni, így olyan csapat kell hozzá, ahol sokan játszanak ugyanolyan taktikai felfogású csapatban.

Min múlik, hogy rövid vagy hosszú lesz a kirúgás?

Nyilván sok múlik az adott csapat preferált taktikáján, a fentebb már említett Manchester City nagyon szereti tartani a labdát, így a kirúgásnál sem akarja átadni. De függ a kapus meglátásaitól is, mégiscsak ő indítja ugye a labdát, illetve attól, mennyire tud 2-3 lépéssel előrébb gondolkodni, mennyire látja át az ellenfél mozgását, stratégiáját.

Ha nincs egyértelmű út a labda előtt az ellenfél első és második védvonala mögé, akkor még mindig jobban megéri előrerúgni a középpályáig, mint hogy egy gyors labdavesztés után baj legyen. „A főnök mindig azt akarja, hogy a lehető legtöbbet játsszunk így, de feleslegesen nem kockáztatok. Ha mehet, akkor megy, de ha nyomást érzek, inkább a hosszabb kirúgást választom” – összegzett a már idézett Krul arról, mennyire van szabad döntési kapacitása.

Forrás: The Athletic 1 | 2