Hiába dolgozik mindenki, mégsem működik a munkapiac

A „munkaalapú társadalom” a NER egyik központi jelszava volt, amely jól kifejezte a rendszer gazdaság- és társadalompolitikai prioritásait. A „segély helyett munkát” elv egyszerre volt szakpolitikai program és morális ítélet, és tagadhatatlanul látványos eredményeket hozott. A foglalkoztatási ráta a munkaképes korú (15–64 éves) népességben a 2000-es 56 százalékról 2024-re az uniós élmezőnybe kerülve 75 százalékra ugrott; a munkanélküliség egy évtizede tartósan 5 százalék alatt van; a reálbérek pedig 2010 óta megduplázódtak. Az aggregált mutatók és kormányzati szlogenek szintjén a magyar munkapiac kiváló állapotban van.

Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a szalagcímek mögötti valóság egészen mást mutat. A munkaalapú modell ugyanis nem támogatta, hanem egyenesen hátráltatta Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődését, az elmúlt években pedig az utolsó tartalékait is felélte. A NER munkagazdasági logikája lényegében a szocialista iparosítás receptjét követte – vagyis a munkapiaci folyamatokat az iparba áramló tömegek, a teljes foglalkoztatottság kényszere és a központi tervirányítás határozta meg. A jövőben ez a stratégia nem folytatható, és a Tisza-kormánynak a munkapiac megújítását radikálisan új célokkal, intézményi megoldásokkal és ösztönzési módszerekkel kell elvégeznie. Az alábbiakban korábbi tanulmányomra alapozva foglalom össze a legsúlyosabb problémákat és lehetséges megoldási stratégiákat.

Az extenzív növekedés elérte a korlátait

A 2010 óta tartó foglalkoztatási fordulat nagyrészt extenzív volt: a munkapiaci átalakulás nem organikus módon, a termelékenyebb vállalatok nagyobb munkaerőigénye révén valósult meg, hanem korábban inaktív vagy korlátozottan munkaképes csoportok – főként idősek, nők, alacsony munkaképességűek – erőltetett bevonásával. A közmunkaprogram csúcsán éves szinten közel 350 ezer ember (a munkaerő 8 százaléka) fordult meg a rendszerben; a nyugdíjkorhatár emelésével és a korai nyugdíjazás eltörlésével az 55–64 évesek munkapiaci részvételi aránya 20-ról 70 százalékra emelkedett; a szociális kedvezmények, a munkához kötött családtámogatások és a bölcsődei bővítések pedig a nők aktivitását ösztönözte eredményesen. A munkakínálati tartalék azonban a 2020-as évek elejére végképp kimerült: a jelenlegi, közel 80 százalékos aktivitási ráta mellett ma már gyakorlatilag alig van honnan több embert bevonni. Aki eddig nem lépett be a munkapiacra, az többnyire valamilyen strukturális okból – alacsony képzettség, rossz egészségi állapot, területi elzártság, társadalmi kirekesztés – marad kívül. A „még több embert munkába” nyers logikája ma már csak művileg fenntartható, például államközi megállapodásokkal kölcsönzött, elszigetelten dolgozóázsiai vendégmunkások segítségével.

Az olcsó bérmunkára épülő modellnek befellegzett

A magyar növekedési modell másik pillére az olcsó munkaerő volt. A szabályozási környezet lazasága és a társaságiadó-kedvezmények mellett a külföldi tőkét jórészt ez vonzotta a feldolgozóiparba. Ez a modell azonban a jövedelmek tartós emelkedésével fokozatosan kifulladt, különösen úgy, hogy a bérköltségek növekedésével a munkatermelékenység nem tartott lépést. A valós termelékenység 2000 óta kumuláltan mindössze 71 százalékkal nőtt – szemben a reálbérek 150 százalékosnövekményével. A magyar pálya emiatt élesen különbözik a többi kelet-közép-európai országban megfigyelt dinamikától, ahol a bérnövekedés üteme sokkal szorosabban követte az egyébként magasabb hatékonyságjavulást. A fajlagos bérköltségek 2015-től gyorsultak fel igazán, amikor a növekvő munkaerőhiány szektorális koncentrációval, gyengülő piaci versennyel és csökkenő az innovációs hajlandósággal párosult. Kiszámítható gazdaságpolitika mellett ezen tényezők némelyike javulhat, egy olcsó bérmunkára berendezkedett gazdaság azonban – különösen az eurócsatlakozás megkívánta ár- és árfolyamstabilitás mellett – csak az erőforrások folyamatos reallokációja és a munkaminőség javulása mellett maradhat tartósan versenyképes.

A rugalmatlanság mélyíti a szerkezeti feszültségeket és egyenlőtlenségeket

Ezzel viszont el is érkeztünk a magyar munkapiac Achilles-sarkához: a munkapiac rugalmatlanságához és gyenge alkalmazkodóképességéhez. Paradox módon a foglalkoztatás és a bérek tartós növekedése ellenére az emberek csak kis számban kerültek jobb munkahelyekre, váltottak könnyebben vagy jutottak előbbre a szakmájukban. Egyrészt kevesen rendelkeznek egyszerre több munkahelyen használható készségekkel, másrészt kevés az olyan állás, amely vonzó karrierutat kínálna. A cégeken belül azért ritka a mozgás, mert a munkakörök nagyon hasonlóak; a cégek között pedig azért, mert a termelékeny, jól fizető vállalatok és a többiek között óriási a szakadék. A rugalmatlanság ráadásul a munkaadók részéről is erősödött: a céges beszámolókalapján a leginkább termelékeny, exportorientált vállalatok foglalkoztatási részaránya visszaesett, a munkahelyi átstrukturálások és átszervezések aránya pedigeurópai összehasonlításban is kifejezetten alacsony.

Ennek egyenes következménye a szerkezeti feszültségek mélyülése: a munkavállalók kompetenciái, összetétele és földrajzi elhelyezkedése egyre kevésbé felel meg a munkaadók igényeinek. A képzettségi vetület közismert: miközben súlyos hiány van szakképzett feldolgozóipari technikusokból és szakmunkásokból, pályakezdő diplomások tízezrei dolgoznak felsőfokú végzettséget nem igénylő adminisztratív vagy szolgáltatói munkakörben. A területi vetületet a keleti és a nyugati országrész tartós foglalkoztatási különbsége, valamint Budapest évtizedek óta 50 százalék körüli bérelőnye mutatja. A szerkezeti merevségek a tágabb társadalmi folyamatok esetében is érzékelhetők: a kereseti egyenlőtlenségek évek óta emelkednek, a diplomás bérkülönbözet és a nemek közötti bérrés kifejezetten magas, a társadalmi mobilitás és esélyegyenlőség pedig az 1970-es évek óta nem volt ilyenalacsony.

A munkaalapú társadalom tehát nem felemelt és lehetőséget teremtett, hanem bebetonozta a gazdasági és társadalmi státuszokat.

Rossz munkaszervezés és egyoldalú munkaügyi kapcsolatok

Van még egy terület, ami a mennyiségi szempontokra fókuszáló munkapiaci elemzésekből rendre kimarad: a munka minőségének kérdése. Pedig a munkaszervezés módja legalább annyira meghatározza a dolgozók életkörülményeit, egészségét és mentális állapotát, mint a fizetésük. Magyarország ezen a téren is gyengén teljesít. A hazai munkavégzés keretei elavultak: a rendszeres távmunkázók aránya csupán 4 százalék, az atipikus – részmunkaidős, rugalmas beosztású vagy határozott idejű – foglalkoztatás mértéke pedig tartósan csökken. Az OECD mérőszámai alapján a magyar kereseti minőség továbbra is az egyik legalacsonyabb a régióban, az Eurofound indikátorai szerint pedig a magyar munkavállalók közel 40 százaléka dolgozik olyan alacsony minőségű állásban, amelyet gyenge készséghasználat, kevés önállóság és rossz előmeneteli kilátások jellemeznek. Mindennek hátterében nem kis részben a munkaügyi kapcsolatok intézményes szabályozóinak gyengesége áll: a NER munkajogi változásai jelentősen növelték a munkáltatók erőfölényét, és szűkítették a munkavállalói érdekérvényesítés lehetőségeit. Az elmúlt évek munkavédelmi és környezetszennyezésibotrányai rávilágítanak a társadalmi párbeszéd és intézményes partnerség hiányára is.

Radikálisan új szemléletre van szükség

A munkaalapú társadalom tehát mára visszafordíthatatlanul zsákutcába jutott. Az előttünk álló időszak fő feladata a munkapiac intézményrendszerének átalakítása lesz, a minőségi, magas hozzáadott értékű és fenntartható tevékenységek irányába terelve a gazdaságot, és lépést tartva a digitalizáció, az éghajlatváltozás és a geopolitikai átrendeződés követelményeivel. Ehhez legalább négy területen összehangolt gazdaságpolitikai fordulatra van szükség:

A munkamennyiség helyett a munka minőségére fókuszálás

Mivel a tartós növekedés motorja a termelékenység, a gazdaságpolitikának a munka mennyisége helyett annak minőségére kell összpontosítania. A hazai szakirodalom bőségesen dokumentálja az állásteremtés gyenge hatékonyságát és az aktív munkaerőpiaci eszköztár mentori elemeinek szinte teljes hiányát. A munkahelyteremtésre fordított forrásokat fokozatosan olyan kimenetorientált programokká kell átalakítani, amelyek nem a meglévő munkahelyeket védik, hanem új munkavállalói kompetenciákat és karrierutakat teremtenek. Ez csak a közoktatás modernizálásával és a felnőttképzés radikális átalakításával együtt működhet: a PISA- és PIAAC-felmérések szerint a magyar fiatalok és felnőttek alapkészségei egyaránt gyengék, ami gátat szab egy tudásalapú munkapiacnak. Az átalakítás kulcskérdése, hogy egyszerre fedje le a digitális és zöld átállásra való felkészítést, erősítse az alapoktatás és a kutatás-fejlesztés vertikumát, és növelje a hagyományos gazdaságélénkítő eszköztár hatékonyságát.

A munkaerőpiaci illeszkedés javítása

A készségfejlesztés mellett ugyanilyen fontos, hogy a munkaerő és a termelékeny tevékenységek térben és időben is egymásra találjanak. A regionális különbségeket ma sem a belső vándorlás, sem az ingázás, sem a migráció nem hidalja át, mert útját állja a megfizethető lakhatás hiánya, a gyenge helyközi közlekedés és a helyi beágyazottság. A megoldás kétirányú: ott kell munkahelyet teremteni, ahol emberek vannak, és oda kell eljuttatni az embereket, ahol munka van. Az előbbihez célzott regionális fejlesztés, erős helyi vállalkozások és beszállítói hálózatok kellenek; az utóbbihoz megfizethető bérlakás, mobilitási támogatás, és jobb közlekedés szükséges. Mindkét irány azt szolgálja, hogy az alkalmazkodás terhe csökkenjen a munkavállalók számára. Az illeszkedés javítását mikroszinten is fontos ösztönözni – távmunka, részmunkaidős foglalkoztatás, a rugalmas időbeosztás, vagy a feladatkörök cégen belüli rotálása révén.

A munkapiaci rugalmasság és biztonság egyidejű növelése

Ameddig a foglalkoztatás marad az egyetlen integrációs csatorna, addig az álláskeresők a rossz minőségű munkát is elvállalják, a korlátozottan munkaképes vagy marginalizált csoportok pedig végleg lecsúsznak. A fejlett világ legszűkmarkúbb álláskeresési támogatásának rendszerét tehát úgy kell radikálisan átalakítani, hogy egyszerre segítsen a valóban rászorulókon és ösztönözzön a képzésre és a munkavállalásra. A reform során további kulcskérdés, hogyan lehet a hagyományos keresleti sokkok mellett a munkaerőpiac újfajta megrázkódtatásai – szélsőséges időjárás, mesterséges intelligencia, sérülékeny ellátási láncok – ellen is biztonságot nyújtani, ezek ugyanis a foglalkoztatottak egyre szélesebb körét egyre kiszámíthatatlanabb módon fogják érinteni. Rendszerszintű kockázatot pedig nem lehet pusztán az egyéni felelősségvállalás keretein belül kezelni, csak a társadalmi szolidaritás intézményes csatornáinak a megerősítése révén. Mindez olyan szemléletváltás, amely a ma kirekesztett csoportok – például fogyatékossággal élők vagy roma származásúak – munkapiaci integrációjához is elengedhetetlen.

Modern és hatékony munkaügyi párbeszéd

Munkavállalói érdekképviselet és befolyás nélkül nincs minőségi munka. Magyarországon ma a kollektív szerződések lefedettsége és a szakszervezeti szervezettség egyaránt az EU sereghajtói között van, az országos háromoldalú egyeztetés pedig jórészt biodíszlet. Ki kell építeni a munkavállalói érdekképviselet modern és működőképes csatornáit, meg kell erősíteni az ágazati párbeszédet, és jogszabályi védelemmel kell biztosítani a dolgozók valódi részvételét a munkakörülményeik kialakításában. Ennek elengedhetetlen feltétele a vállalati átláthatóság növelése, többek között a nem pénzügyi adatszolgáltatás bővítésével és a titoktartási megállapodások visszaszorításával. Ha a munkabalesetekre, a bérekre és a környezetterhelésre vonatkozó cégszintű információk nyilvánosak és összehasonlíthatók, az önmagában is felelős működésre és a jobb gyakorlatok átvételére ösztönöz.

Minden szakpolitika alapja az értékválasztás. A munkaalapú társadalom a társadalmi megbecsülés és az anyagi jólét elosztását felülről, rögzült státuszhierarchiák alapján szervezte. A foglalkoztatási adatok látványosan javultak ugyan, de ez nem hozott magával fenntartható növekedést, társadalmi modernizációt és méltó munkakörülményeket. Az új kormánynak radikálisan mást kell választania, ha fejlett és működő munkapiacot szeretne: egy minőségre, innovációra és rugalmas alkalmazkodásra épülő modellt – és annak következetes megvalósítását összehangolt szakpolitikák révén.