A globalizáció sokkja semmi lesz ahhoz képest, ha az óriásvállalatokra hagyjuk, mit kezdenek az új technológiákkal

Dani Rodrik török–amerikai közgazdász, a Harvard Kennedy School professzora a nemzetközi politikai gazdaságtan egyik legelismertebb kutatója, aki 2000-ben egy ábrán megjósolta azt, hogy milyen politikai és gazdasági problémákhoz vezet majd az egyre felgyorsuló globalizáció, 25 évvel később pedig arról írt könyvet, milyen gazdasági változásokkal lehet csökkenteni a globális szegénységet, megerősíteni a középosztályt és elkerülni a klímaváltozást.

A professzor nemrég Budapesten járt, hogy a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara konferenciáján arról beszéljen, mi kell egy olyan gazdasághoz, ami jó munkahelyeket képes teremteni minél több embernek. A konferencia előtt volt szerencsénk interjút készíteni vele. Arról kérdeztük, miért nem bízik már abban, hogy az ipar képes felemelni országokat, véget ért-e a globalizáció, és mit tanácsolna Magyar Péternek, ha összefutnának Budapesten.

Úgy látom, egy átmeneti helyzetben vagyunk. Magunk mögött hagytuk azt az időszakot, amit én az írásaimban a hiperglobalizáció korszakának neveztem, amikor az országok a nemzetközi gazdasági szempontokat helyezik előtérbe, amikor a globalizációtól nemcsak gazdasági előnyöket vártunk, de azt is, hogy Kínában demokrácia lesz és a nemzetközi harmónia időszaka köszönt be. Az eredmények ennél sokkal vegyesebbek lettek, a hiperglobalizációnak sok nyertese volt, de sok munkást, sok régiót nehéz helyzetbe hozott. Ez az érintett országokban súlyos társadalmi és politikai feszültségeket okozott és vissza is ütött a növekvő populizmus és autoriter tendenciák formájában.

Kína mindeközben a várakozások ellenére sosem vált olyanná, mint a Nyugat, sőt, ahelyett, hogy egyre demokratikusabbá vált volna, a rezsim egyre keményedett, egyre elnyomóbbá vált. Eközben pedig olyan politikákkal támogatta az exportszektorát, amelyek ellentmondtak azoknak a lépéseknek, amelyeket a nyugati országok hirdettek és próbáltak elterjeszteni más országokban. Kína a globalizáción keresztül hatalmasat nőtt és több százmillió embert emelt ki a szegénységből, de egy teljesen más gazdasági és politikai rendszert épített ki, mint a Nyugat, ezért egyre inkább geopolitikai fenyegetésként tekintenek rá.

Az, hogy most merre tartunk, még nem teljesen világos, egy átmeneti helyzetben vagyunk. Nem hiszem, hogy a trumpizmusnak van jövője az Egyesült Államokban, de azt sem hiszem, hogy vissza lehet térni teljesen egy Trump előtti állapothoz. Európa még keresi a saját útját, és kérdés, hogy a világ hogyan tud kiegyezni Kínával. Ahogy az is, Kína hogyan tudja visszafogni a saját ambícióit, hogy kevésbé legyen fenyegető a világ többi része számára. És az is kérdés, hogy milyen gazdasági és geopolitikai rend alakul majd ki mindebből. El tudok képzelni egy jó és egy rossz forgatókönyvet is, hogy mi lehet a vége, de azt gondolom, hogy a trumpizmus és a Kínával folytatott intenzív rivalizálás nem a folyamat vége, ez nem egy egyensúlyi állapot, ez csak az átmenet része.

A nemzeti szuverenitás jelentősen megerősödött az elmúlt években. A hiperglobalizáció időszakában a centrista politikai vezetők nem voltak hajlandók elismerni, hogy a szabadabb kereskedelemért valamit fel kell adni, azt mondták, hogy egyszerre lehet hiperglobalizált a gazdaság, demokratikusan elszámoltatható a politikai rendszer és erős a nemzeti szuverenitás. De mindhárom egyszerre nem lehetséges, viszont minél több ország vezetése követett ilyen hiperglobalizációs stratégiát, az átlagemberek annál inkább úgy érezték, hogy elvesztik a kontrollt az országuk felett. Erről szól a populista ellenreakció, a kontroll visszaszerzéséről. De az alulról jövő nyomás mellett Kína megerősödése is arra késztetett sok országot, hogy komolyabban vegye a nemzeti szuverenitás kérdését. A nemzeti szuverenitás így megerősödik a globalizáció rovására.

Úgy látom, hogy most nagyon bizonytalan ponton vagyunk ebben a háromszögben: a nemzeti szuverenitás megerősödésével sikerült jobban kontrollálni a hiperglobalizációt, de a politikai elitek nem használták ki ezt a lehetőséget arra, hogy a háromszög harmadik csúcsát jelentő demokráciát megerősítsék. Sok helyen sajnos a demokrácia egyre gyengül; Magyarország most üdítő kivételnek számít. Pedig a demokrácia megerősödése volna a legjobb forgatókönyv az újrarendeződésre, ehhez viszont egészen más közpolitikai lépésekre lenne szükség, mint amiket most látunk.

Úgy mondanám, hogy van egy jó, egy rossz és egy csúf forgatókönyv. A rossz forgatókönyv az, hogy visszatérünk az 1930-as évek világába, ahol a nemzetközi gazdaság összeomlik, a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok leépülnek, kétoldalúvá válnak. Nem hiszem, hogy ez jön majd el – hacsak nem jön valami előre nem látott külső válság –, mert az 1930-as években az országok nem voltak olyan szoros gazdasági összeköttetésben egymással, mint most. Persze kereskedtek egymással, de a globális ellátási láncok nem szőtték át annyira a világgazdaságot, mint most. Ma már elképzelhetetlen, hogy olyan szinten leváljanak egymásról országok, különösen Kínáról nem lehet leválni olyan egyszerűen.

A csúf forgatókönyv az, ha a jövőben a kormányok csak a geopolitika szemüvegén keresztül tekintenek a nemzetközi gazdaságra. A geopolitika ugyanis egy zéró összegű játék, ami jó a Nyugatnak, az rossz Kínának, és fordítva. A világgazdaságnak viszont nagyon rosszat tesz, ha minden kérdésre ilyen zéró összegű játszmaként tekintünk. A nemzetközi együttműködésnek vannak jótékony hatásai, akár a klímaváltozás elleni küzdelemre gondolunk, akár a mesterséges intelligencia szabályozására, hogy a pozitív hatásait kiélvezhessük, de a katasztrofális hatásait, kockázatait elkerülhessük. Ebben a csúnya forgatókönyvben viszont mindez másod-harmadrangú lesz az országoknak a geopolitikai érdekek után, amitől a világgazdaság is alulteljesítene és a háborúk kockázatai is növekednének.

A jó forgatókönyv szerint, ahogy már említettem, a kormányok megtalálják az egyensúlyt a nemzetközi gazdasági integráció szempontjai és a nemzeti szuverenitás között, és ezt arra használják, hogy megerősítsék a demokráciát, megerősítsék a középosztályt, kezeljék az elosztási konfliktusokat, amiket a hiperglobalizáció okozott. Ez a gazdasági fejlődést is segítené, mert egyenlőbben oszlanának meg a növekedés eredményei, és korunk politikai problémáit is kezelné. A populizmus és autoritarianizmus előretörése mögött ugyanis a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése áll, így a középosztály megerősítése ezeket a problémákat is kezelné.

A második világháború utáni 30-40 évben úgy kezeltük a nyugati világban ezeket az elosztási kérdéseket, hogy létrehoztuk a jóléti államokat. Ez egy ideig jól működött, de úgy gondolom, hogy most már túl kell lépnünk a jóléti államokon. A gazdaságok szerkezete megváltozik, az ipar leépülése, a nemzetközi verseny, a technológiai változás, a mesterséges intelligencia mind ehhez járulnak hozzá. Ebben a helyzetben pedig már nem lehet a problémáinkat egyszerű újraelosztással, a jóléti állam helyreállításával megoldani. Ez már nem elég, azon kell inkább gondolkodnunk, hogyan tudunk gazdasági lehetőségeket, jó állásokat teremteni.

A legtöbb ember egyfajta méltóságra, társadalmi elismerésre, identitásra is vágyik, amit az a munka tud megadni, amivel hozzájárul a társadalomhoz. Az embereknek erre van szükségük, nem egy csekkre a kormánytól, nem munkanélküli-segélyre, nem alap-alapjövedelemre vagy egy kis részesedésre a legnagyobb MI-vállalatokból.

Éppen ezért úgy látom, hogy olyan közpolitikai lépésekre kell helyezni a hangsúlyt, amelyek jó munkahelyeket teremtenek, különösen azokban a szektorokban, amelyek a legtöbb embert foglalkoztatják majd a következő években. Ezek pedig olyan szektorok, amelyek leginkább alacsonyan képzett vagy legfeljebb középfokú végzettségű embereket alkalmaznak, mint a gondoskodás, a kereskedelem és a különböző szolgáltatások. A legtöbb ember ilyen munkahelyeken fog dolgozni a jövőben, így az a modell, hogy hívjunk be multinacionális termelővállalatokat, vonzzuk be a külföldi beruházásokat és termeljünk külpiacokra, már nem fog működni, egyre több embert hagy majd az út szélén. Inkább arra kellene koncentrálni, hogy hogyan tudjuk a technológiai fejlesztésekkel termelékenyebbé tenni a dolgozókat ezekben a szolgáltató szektorokban, hogyan tudjuk megvédeni a dolgozók jogait, hogyan tudjuk biztosítani, hogy a dolgozók hangja is érvényesüljön ezekben a szektorokban.

Ez nem közgazdasági törvényszerűség, azért alakult így, mert ilyen döntéseket hoztunk korábban, de hozhatunk másféle döntéseket. Vannak példák arra, hogy a szolgáltató platformok, alkalmazások új képességekkel ruházzák fel az azokat felhasználó dolgozókat, ezáltal sokkal nagyobb önállóságot tesznek lehetővé.

Most ezeket a platformokat az azokat fejlesztő cégek arra használják, hogy taylorista módon felaprózzák a munkafeladatokat, ezzel lenyomják a béreket és megfosszák a dolgozókat az önállóságuktól, éppen ezért ezek nagyon rossz munkahelyek, ahol nagyon nagy a fluktuáció. Ugyanezért viszont a termelékenység is alacsony. Az ipar fejlődéséből azt tanultuk, hogy amikor a taylorista, intenzív munkamegosztásból a Toyota-féle termelési modell irányába mozdult az ipar, amelyben a munkások sokkal önállóbban dolgozhattak, sokkal nagyobb volt az autonómiájuk, ez egyszerre növelte a termelékenységet és javította a munkahelyek minőségét is.

Éppen ezért azt gondolom, hogy legyen szó akár a gondoskodásról, akár kereskedelemről vagy más szolgáltatásról, azzal, hogy máshogy szervezzük meg a munkafolyamatokat, csökkenteni lehet a fluktuációt, javítani lehet a szolgáltatás minőségét, ezáltal növelni lehet a termelékenységet és növelni lehet a dolgozók fizetését. Vannak erre példák világszerte, ahol a cégek, gyakran társadalmi vállalkozások, helyi önkormányzatok vagy kormányzati szervezetek segítségével meghozzák ezeket a döntéseket, máshogy szervezik a munkát, sokkal több képességgel ruházzák fel a dolgozókat, ezzel javítva a munkahelyek minőségén és növelve a termelékenységet.

A cégek néha maguktól ébrednek rá, hogy ez a fajta változás a hasznukra válik, például hogy csökkenti a költségeiket az, hogy kevesebbszer kell új dolgozókat felvenni. De a legtöbb esetben szükség van a kormányokra, hogy különböző eszközökkel, ösztönzőkkel, szabályozásokkal a megfelelő irányba tereljék a cégeket. Nem kényszeríteni kell a cégeket a változásra, hanem ráébreszteni őket, adott esetben képzésekkel, támogatásokkal, egyéb kormányzati lépésekkel támogatni őket.

Itt jön be a képbe a kormányzati politika. Ha rajtuk múlt volna, a nagy autógyártó cégek sosem ruháztak volna be az elektromosautó-gyártásba. Ha a piacra hagytuk volna, sosem történt volna meg a megújuló energia forradalma, amiben ma élünk. Ez azért történt meg, mert a kormányok, elsősorban a kínai kormány nagyon erőteljesen beruházott a megújuló technológiákba, és a központi kormányzat a helyi önkormányzatokkal együtt egyfajta nemzeti fejlesztési projekt részeként befolyásolta a technológiai fejlődés irányát. Valami ilyesmire van szükségünk ahhoz, hogy jó munkahelyeket tudjunk létrehozni a szolgáltató szektorban.

Ehhez kell valamiféle párbeszéd a szolgáltató platformcégekkel, és hogy feltegyék a kérdést, hogy én, az állam, mit tehetek azért, hogy, mondjuk, te, egy étel-házhozszállítást szervező cég megoszd a technológiai képességeidet az éttermekkel, hogy kevésbé legyenek kiszolgáltatva az alkalmazásnak, és a többlet nagyobb részét tarthassák meg maguknak. Ez nem fog magától megtörténni, a kormányoknak a sarkukra kell állniuk. De nincs más választásunk, mert különben egy disztópikus társadalomban élünk majd, ahol pár óriáscég felügyeli a technológiai fejlődést, a dolgozók nagy része pedig borzasztó munkákban ragad.

A globalizáció sokkja, amit megtapasztaltunk az elmúlt évtizedekben, semmi lesz ahhoz képest, ha például a mesterséges intelligencia alkalmazását, felhasználásának módját teljesen a technológiai óriásvállalatokra hagyjuk. Ezen pedig az sem segít, ha valahogy növelni tudjuk az újraelosztást, ha mind részvényesekké válunk ezekben a cégekben vagy ha feltétel nélküli alapjövedelmet vezetünk be. Ez egyszerűen nem fog működni.

Ez is csak döntés kérdése, de több okunk van arra, hogy optimistábbak legyünk a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, mint az automatizációval kapcsolatban voltunk. A robotokat arra fejlesztették, hogy kiszorítsák a dolgozókat a gyárakból. A mesterséges intelligencia viszont másmilyen technológia, ez arra is alkalmas, hogy segítse a kevésbé képzett, kevésbé tapasztalt dolgozókat, olyanoknak is elérhetővé tehet hasznos tudásokat, képességeket, akiknek ez elérhetetlen volt.

Vegyük például a gondoskodási szektort, ami egyre több embert foglalkoztat majd a jövőben, ahogy a társadalom egyre öregszik. Az MI ebben a szektorban például lehetővé teheti alacsonyan képzett ápolóknak, hogy alapvető diagnosztikai, orvosi feladatokat ellássanak, amelyekhez amúgy orvosi diplomára vagy specializált képzésekre lenne szükség, így jobb ellátást tudnak biztosítani. Vagy vegyünk például egy kisvállalkozót, mondjuk, egy kisvendéglő tulajdonosát, akinek csak pár beosztottja van. Ő nyilván nem fog egy big four tanácsadó céghez fordulni pénzügyi vagy üzletviteli szolgáltatásokért, az MI segítségével viszont ilyen szintű tanácsokhoz is hozzáférhet, ami korábban csak a nagy cégeknek volt elérhető.

Egyre több adat bizonyítja, hogy az ipar már nem képes annyi munkaerőt felszívni, mint régen. Sőt, minél versenyképesebb az ipar egy országban, annál kevesebb munkaerőt igényel. Az alacsony vagy közepes jövedelmű országok számára a gazdaságpolitika legnagyobb kihívása, hogy hogyan lehet a szegény földművelőket, az informális szektorban dolgozókat termelékeny munkahelyekre terelni. Korábban erre a legalkalmasabb út az iparosodás volt, de ez már nem működik, valami más megoldást kell találniuk a feltörekvő országoknak.

Magyarországon ez a stratégia egész jól működött, mert ki tudta használni, hogy közel van az európai piacokhoz. Ha viszont az emberek, a dolgozók szemszögéből nézzük, a munkahelyek a jövőben nem az iparban lesznek. Az ipar nagyon fontos a nemzetbiztonság szempontjából, az innováció miatt, nagyon fontos szerepe lesz a zöld átállásban is, így sok lehetőség van az iparban. De tévúton jár bármilyen gazdaságpolitikai stratégia, amely nem képes szembenézni a ténnyel, hogy a munkahelyek 80 százaléka a jövőben nem az iparban lesz, és hogy ezek a munkahelyek ma elég rossz munkahelyek.

Az ipar azért volt képes felemelni gazdaságokat az ipari forradalom óta, mert ez egy olyan szektor, amelynek a termelékenysége folyamatosan nőtt, de közben nem követelt túl nagy képzettséget a munkásoktól. Egy paraszt az 1800-as évek Nagy-Britanniájában, az 1900-as évek Németországában vagy az 1990-es évek Kínájában is viszonylag kis befektetéssel produktív ipari dolgozóvá válhatott. Az iparosítás korábban egy remek egérút volt a fejletlenebb országoknak, amelyeknek nem volt sok erőforrásuk a képzetlen munkaerőt leszámítva. Mára viszont ez már nincs így, a korszerű ipari technológia sok tudást és sok tőkét igényel, a termelés kevésbé munkaintenzív, a globális értékláncok pedig sokkal több szabályozást, infrastrukturális beruházást és jobb képzési rendszert igényelnek a kormányoktól is, ezért sokkal nehezebb és sokkal költségesebb a semmiből felépíteni egy versenyképes feldolgozóipari szektort. Így ez az egérút bezárult.

Abból a szempontból Magyarország számára is probléma, hogy a korábban iparosodó országokban, mint Nagy-Britannia, Németország, az Egyesült Államok vagy Japán, az iparosítás csúcsán a munkaerő 35-40 százaléka gyárakban dolgozott, Magyarország viszont ezt sosem fogja már elérni. A később iparosodó országok hamarabb elérik az ipari foglalkoztatás csúcspontját, és ez a csúcspont sokkal alacsonyabb. Ezekben az említett országokban az ipar hosszabb ideig is lehetett a növekedés motorja, így több idejük volt arra, hogy az ipar kialakítson egy erős középosztályt. Ha viszont legfeljebb a munkaerő 20 százaléka dolgozik az iparban, akkor ez a szektor nem képes megalapozni egy erős középosztályt.

Az a fő kérdés, hogy egy ország mit kezd azzal a helyzettel, hogy a gazdaságot a jövőben a szolgáltató szektor dominálja majd. Egy olyan szektor, amely nem exportképes, amihez nem kell magas szintű képzettség, így az oktatási rendszer fejlesztése és a külföldi befektetők bevonzása már nem lesz annyira működőképes stratégia, mint korábban. Azon kell a kormánynak gondolkodnia, hogy milyen „iparpolitikát” lehet kialakítani a szolgáltató szektor számára, milyen kormányzati lépésekkel lehet a cégeket a kkv-któl a nagy platformcégekig rávenni, hogy valóban jó munkahelyeket alakítsanak ki ebben a szektorban. Ehhez viszont nagyon másfajta politika kell, mint amit eddig követtek a kormányok.

Viszont az európai kormányok nehezen néznek szembe ezzel a ténnyel, különösen úgy, hogy Kínával szemben kiéleződött az ipari verseny. Magyarország ebből a szempontból ugyanazzal a problémával néz szembe, mint, mondjuk Németország, mindenki azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan lehet az ipart újraéleszteni, hogyan lehet versenyezni Kínával. Emiatt pedig nem foglalkoznak a gazdaságnak azzal a részével, ami a legfontosabb lesz a jövőben.

Azt, hogy tartsák észben, hogy egy egészséges és virágzó gazdasághoz arra van szükség, hogy minden dolgozó számára elérhetők legyenek jó, termelékeny munkahelyek, és ha utánaszámolunk, akkor ez sokkal több munkahelyet jelent, mint amennyit a nagy külföldi befektetők létre tudnak hozni, ezért új megközelítésre, új stratégiára van szükség.