Mitől nő a magyar gazdaság?

Legkésőbb 2025 tavaszára világossá vált, hogy a magyar gazdaság a stagfláció csapdájában ragadt,nem növekszik, csak drágul, a beruházások zuhannak, az elmúlt évtizedek növekedési modellje kifulladt. A diagnózist egy évvel később a magyar választók is visszaigazolták. A kétharmaddal győztes új kormánytöbbség mögött legalább annyira ott állt a megélhetési válság és az egzisztenciális bizonytalanság mindennapi tapasztalata, mint egyéb politikai üzenetek.

A választás után a fogyasztói bizalom rekord mértékben, éves alapon közel harminc pontot javult, az inflációs adatoknál két százalék körüli számokat látunk, a hosszú állampapírhozamok a lengyel szint alá süllyedtek, a befagyasztott uniós források pedig teljesen megnyíltak. Ugyan egyéb hajtóerők még inkább csak a reményekben élnek, mint a tényekben – például az üzleti bizalom index keveset mozdult, a beruházások továbbra sem álltak talpra –, a gazdaság növekvő pályára került és rövid távon ez minden valószínűség szerint így is marad. A ciklikus logika dolgozik, a jelentős visszaesés után a kapacitáskihasználás javulást mutat, az érkező uniós transzferek keresletet fognak pumpálni a gazdaságba, a mérsékelt infláció és a nyomában lazuló monetáris politika idővel a hitelezést is élénkíti. Az előrejelzések 2026-ra 2 százalékot közelítő, 2027-re ezt meghaladó GDP-növekedést vetítenek előre, mindezt különösebb állami beavatkozás nélkül.

A ciklikus felívelés természetesen jó hír, de nem ez a legfontosabb kérdés most. A ciklus és a trend iránya ugyanis nem feltétlenül ugyanaz.

Ami most valójában hiányzik, az nem a következő egy-két év konjunktúrája, hanem a növekedési pálya sebességének emelése, amellyel a gazdaság tartósan, makrogazdasági ciklusoktól függetlenül bővülni képes.

A jelenlegi szerkezettel a gazdaság középtávon csak évi 1,5-2 százalékot tud nőni, ennek alapvető okai jól ismertek. Az egy foglalkoztatottra jutó termelékenység 15-20 százalékos rést mutat a régiós éllovasokhoz képest, 2024-ben a fiatalok körében a diplomások aránya 32,3 százalék, szemben a 44,1 százalékos uniós átlaggal, a multinacionális cégek adják a foglalkoztatás 23, ugyanakkor a hozzáadott érték 34 és a bruttó termékexport 81 százalékát, miközben a magyar kis- és középvállalkozások (kkv-k) jelentős termelékenységi hátrányban maradnak. Mivel a foglalkoztatás érdemi bővítésének tere elfogyott, a tartós, évi 3-4 százalékos növekedés csak 2-3 százalékos termelékenységjavulásból jöhet.

Az elsődleges kérdés most tehát az, mik a növekedési pálya tartós emelését támogató beavatkozások, és hogyan lehet őket a csábító, de a trendet nem mozdító gazdaságpolitikai alternatíváktól elválasztani. Ebben segít négy egyszerű, de szigorú stratégiai szűrőkérdés.

• Csökkenti a döntés a koncentrációs kiszolgáltatottságot, vagy inkább néhány ágazatra, üzleti partnerre bízza a növekedést?
• Valóban bővül a gazdasági potenciál az intézkedés által, vagy csak a ciklus kap átmeneti lökést?
• Erősödik a szabályokba vetett bizalom, vagy egy ad hoc lépés éppen a kiszámíthatóságot rontja?
• Van olyan konkrét piaci kudarc, amely az adott állami beavatkozást indokolja, vagy a piaci verseny ugyanezt olcsóbban is hozná?

A négy kérdés valójában összefügg egymással. A sérülékenységet csökkentő diverzifikáció akkor hoz fenntartható gazdasági eredményt a növekedésben, ha a beruházási horizont kellően hosszú. Ehhez kiszámítható szabályok kellenek, amelyek csak akkor érnek valamit, ha az erőforrások elosztását verseny, nem járadékszerzési cél határozza meg.

Mivel az előző időszak gazdaságpolitikája rendre figyelmen kívül hagyta ezeket a stratégiai szűrőket, érdemes megnézni, hová vezetnek, ha komolyan alkalmazzuk őket. Hat tézis és szemléltetésként néhány példa arra, mit jelentenek konkrét intézkedésként.

1. A tartós növekedést nem az állam teremti támogatásokkal és kiemelt beruházásokkal, hanem az intézményi keret minősége teszi lehetővé

2023-ban a közvetlen vállalati támogatás a GDP 2,9 százalékát tette ki, az uniós átlag két és félszeresét, a magyar gazdaság mégis 0,9 százalékkal zsugorodott, míg az EU átlagosan 0,4 százalékkal bővült. A pénz tehát önmagában nem hoz növekedést, mert nem a források mennyisége a szűk keresztmetszet, hanem az, hogy hogyan és hová kerülnek ezek. Ezt pedig alapvetően az intézményi keret minősége, a tiszta verseny a közbeszerzésekben, a kiszámítható üzleti szabályozás előzetes hatásvizsgálatokkal, valamint az erős tulajdonjog-védelem határozzák meg. Idetartozik a végrehajtás megszervezése is. Kipróbált formátum erre a perui gazdaságfejlesztés 2014 utáni fordulatában bevált formátum: az ágazatonként vagy vállalatméret szerint működő egyeztetőasztal, ahol a vállalkozások és az érintett hatóságok együtt bontják le a termelékenységi akadályokat. Támogatásról nem esik szó, a feltárt szűk keresztmetszetek ugyanakkor nyilvános problématérképre kerülnek.

2. A beruházási kedvet nem a támogatások nagysága, hanem a kiszámíthatóság határozza meg

A tartós infláció torzít és drágít, a 2021–2022-es keresleti túlfűtést például V4-rekord infláció és visszaesés követte. A szabályozási bizonytalanság, a rendeleti kormányzás ugyanígy hat, csak lassabban, hiszen láttuk, az EU-szinten példátlan léptékű gazdaságfejlesztési támogatások mellett éveken át estek a beruházások. A visszafordíthatatlan, több év alatt megtérülő döntéseknél mindkét bizonytalanság ugyanazt teszi, növeli a kockázati felárat a tényleges tőkeköltségben és lerövidíti a tervezési horizontot. Az állam leghatékonyabb válasza erre a kiszámíthatóság. Az árak oldalán a hiteles euróbevezetési pálya lehorgonyozza az áremelési várakozásokat. A szabályok oldalán pedig néhány konkrét, azonnali lépés érdemben erősíti a hitelességet, például a kiskereskedelmi árrésstop előre meghirdetett kivezetése, átlátható, a kkv-kat is segítő közbeszerzési szabályok konzekvens érvényesítése, a versenyfelügyelet függetlenségének megerősítése és a tervezhető jogalkotási naptár betartása.

3. A növekedés nem a foglalkoztatás további bővítéséből, hanem a meglévő munkaerő minőségének emeléséből jöhet

A 75 százalékos foglalkoztatási rátánál a munkaerő-tartalékok java elfogyott, vendégmunkások behozatala a szerkezeti problémát nem oldja meg, csak elodázza. Valós mozgástér a meglévő munkaerő minőségének emelésében van, és abban, hogy a munkaerő oda kerüljön, ahol a legértékesebb, régiók és ágazatok között egyaránt. Az élethosszig tartó tanulásban ma a felnőttek 8 százaléka vesz részt (az uniós cél 15), amit lehet és kell is emelni, moduláris mikrotanúsítványokkal, rugalmas felnőttoktatással és mentorált kkv-vezető-képzéssel. A mobilitást a meglévő akadályok lebontása segíti, a megfizethető lakhatási kínálat bővítése a célzott régiókban, a munkaerőpiaci szolgáltatások (állásközvetítés, átképzés) helyi kapacitásának erősítése, valamint az ágazatváltást büntető előírások (például képesítési követelmények indokolatlan merevsége) felülvizsgálata.

4. Az olcsó munkaerő nem versenyelőny, hanem a lemaradás konzerválója

A gyenge forintra és alacsony bérekre épülő gazdaságszerkezet fékezi, hogy a hazai cégek feljebb lépjenek az értékláncban, és euróban mérve az EU legalacsonyabbjai közé szorítja a béreket. A felzárkózásnak jellemzően két csatornája van, átvenni, amit máshol már tudnak, és jobb helyre tenni azt, amink van. Mivel a hazai kkv-k termelékenységi lemaradása részben menedzsment és technológia rés, az első csatorna a tudásdiffúzió, a jó gyakorlat eljutása oda is, ahol még nincs meg. Ezt a rést ráadásul olcsóbb és hatékonyabb zárni, mint ugyanabból a forrásból újabb összeszerelő üzemeket támogatni.

Elsőre itt sem nagy programokra van szükség, hanem kisebb összegű, konkrét termelékenységi hiányosságokat célzó lépésekre, például technológiai utalványra (termelésirányítási rendszer, gépi adatgyűjtés) vagy csoportos vezetőfejlesztésre. A másik csatorna a kilépés és az átrendeződés, vagyis az a kérdés, hogy az erőforrások elosztását a verseny határozza meg, vagy a fennálló szerkezet merevsége. A magyar gazdaságot jellemző duális szerkezet jelentős része méretkülönbségből ered, amiből nem az következik, hogy minden kis céget nagyobbá kell növeszteni, hanem az, hogy a nem hatékony, évek óta veszteséges vállalkozások engedjék tovább a munkaerőt oda, ahol többet ér. A támogatásokat sem a mérethez, hanem a teljesítményhez kell kötni.

Ha egy kedvezmény például csak ötven fő alatt jár, a cégnek megéri negyvenkilencnél megállni, és ott is fog.

5. A külföldi tőke mércéje nem a mennyiség, hanem a hazai hozzáadott érték, a technológiatranszfer és a valódi beszállítói integráció

Ez egyszerre növekedési és diverzifikációs kérdés, mivel a hazai beszállítói bázis szélesítése csökkenti azt a kiszolgáltatottságot, amelyet néhány nagy külföldi szereplő jelenléte teremt. Csehország például 1999-től az autóipari FDI-hullám mellé külön beszállítófejlesztési programot épített. Nem tőketámogatást, hanem minőségirányítási és -tanúsítási felkészítést nyújtott a kkv-knak, és sikeresen kapcsolta őket össze a nagyvállalati beszerzési szervezetekkel, a közvetlen beruházásösztönzés költségének töredékéért. A nemzetközi kutatási eredmények is azt támasztják alá, hogy a tudás jellemzően a vevő-beszállító kapcsolaton át áramlik, azokhoz a cégekhez, amelyek felkészültsége eleve elér egy küszöböt.

Nálunk nem a program hiányzik, beszállítófejlesztés több hullámban is volt, hanem az, hogy ezek a programok a nagy beruházási döntésekkel időben és tartalmilag összehangoltan fussanak. Kézenfekvő például, hogy a beruházási kedvezmények odaítélésénél a beszállítófejlesztési vállalás is számítson, amihez viszont mérni kell a hazai értéktartalmat. Másik akadály a belépési költség: autóipari beszerzésbe például tanúsítvány nélkül nem lehet bejutni, megszerzése viszont egy kisebb cégnek komoly egyszeri költség. Ha ezt az állam átvállalja, a hazai értéktartalom növelését sokkal olcsóbban éri el, mint ha ugyanannyi közpénzt egy nagyberuházás gyártósorába tenne.

6. Az exportot nem elég néhány piacra és ágazatra összpontosítani, a piaci diverzifikáció önálló cél

Az elmúlt évtized beárazta ennek a megközelítésnek a hiányát, ugyanis a német járműiparra és ázsiai akkuiparra épített növekedés konjunktúraérzékeny, sérülékeny a cégek legfontosabb piacait érő sokkokat illetően. Ágazati oldalon jelentős mozgástér van a különféle szolgáltatásokban, a tudásintenzív üzleti, informatikai és turisztikai export nincs kitéve a járműipari ciklusnak. A diverzifikáció itt sem magától jön, az államnak érdemes ezt ösztönöznie. Magas megtérülésű fejlesztéspolitikai eszközök közé tartozhat például egy export inkubátor, amely száz-kétszáz tapasztalt, már exportáló kkv-t céloz meg, és tanácsadással, piacra lépési támogatással, skálázható elemekkel segít nekik új vevőköröket és régiókat elérni. Ez a program igazán értékessé teszi az egyéb termelékenységet javító lépéseket, hiszen ha egy cég ugyanazt kevesebb emberrel állítja elő, attól még nem lesz nagyobb, csak kisebb, hacsak nem talál hozzá új vevőt.

Amiről tehát ma dönteni kell, az nem a kedvező 2026-os vagy 2027-es GDP-növekedés, mert azt jórészt a ciklikus logika és a külső kereslet hozza. A valódi tét az, hogy 2030-ra vagy 2035-re Magyarország felzárkózik-e termelékenységben a régiós élmezőnyhöz, vagy megreked az 1,5-2 százalékos növekedési pályán, egy elhasznált konjunkturális emelkedéssel a háta mögött. Előbbihez nem néhány látványos akció vezet, hanem sok kisebb-nagyobb, nemzetközi tapasztalatok és magyar adatok alapján gondosan kidolgozott, egymást erősítő, rövidebb és hosszabb távon is érvényesülő lépés. Ezek külön-külön talán szerénynek tűnnek, együtt viszont a legjobb esélyt adják a növekedési pálya tartós megemeléséhez, ha van, ami összetartja őket.

A cikluson nem kell most dolgozni. A szerkezeten annál inkább.