Az orosz-ukrán háború lenne India pillanata?

2022. április 08. – 05:09

Az orosz-ukrán háború lenne India pillanata?
A Crawford piac Mumbaiban – Fotó: Frédéric Soltan / Corbis via Getty Images
Kovács Krisztián
a Concorde Értékpapír Zrt. üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgatója

Másolás

Vágólapra másolva

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.

Az amerikai stratégiai gondolkodás központi problémája volt a hidegháború után, hogy a szükségképpen pillanatszerű hegemón állapot milyen nemzetközi rendnek adja majd át a helyét. Élesebben fogalmazva: milyen mezőnybe süllyed majd bele a relatív értelemben törvényszerűen meggyengülő Egyesült Államok.

Alig két évvel a Szovjetunió szétesése után, 1993-ban James Woolsey, aki éppen beült a CIA igazgatói székébe, úgy fogalmazott, hogy legyőztük a nagy sárkányt, de most mérges kígyók sokaságával kell szembenéznünk. A mérges kígyók ebben az összefüggésben terrorista szervezeteket, és kisebb, de például éppen a terrorizmus támogatása vagy nukleáris fegyverkezési programok miatt veszélyes államokat jelentettek.

Az azóta eltelt közel három évtized egyrészt igazolta a kígyókkal kapcsolatos aggodalmakat, arra is volt példa, hogy az amerikai külpolitika rettenetes hibákkal, szükségtelen háborúval maga segítette a kígyók szaporodását, hogy aztán hosszú háborúkat kelljen vívnia ellenük. Ugyanakkor a sárkányok is visszatértek, lassan kirajzolódik a globális hatalmi játék öttagú első ligája. A hegemón pozíció elveszítésének lassításáért és mederbe terelésért küzdő Egyesült Államok, az első számú kihívó szerepét felvevő Kína, a permanens válságmenedzsment állapotában ragadt európai integrációs architektúra, az európai háborút újra feltaláló, gyengesége miatti frusztrációját nukleáris erejének fitogtatásával kompenzáló Oroszország –

és a sötét ló, India, amelyről méltatlanul keveset beszélünk.

1,4 milliárd lakosával Kínával együtt India külön ligában játszik, ami a népességet, mint a nagyhatalmi erőforrások egyik legfontosabbikát illeti. Ráadásul már nem sokáig lesz „csak” a világ második legnépesebb országa. A jelenlegi demográfiai trendek folytatódása esetén nagyon hamar, várhatóan 2027-ben India lélekszámában meg fogja előzni Kínát, és az első helye fenn fog maradni a XXI. század egészében. Az indiai GDP idén meghaladja majd a 3 ezer milliárd dollárt, az elmúlt 20 évben a hatszorosára nőtt, az éves növekedés ütemét tekintve Indiában normális a 7-9 százalék. A 23 ezer milliárd dolláros amerikai, 16 ezer milliárd dolláros kínai és az ugyanekkora EU GDP mellett (utóbbiba már nem számolódik bele a 3 ezer milliárd dolláros brit GDP, miközben azért sok tekintetben továbbra is helyes ugyanazon gazdasági tér részének tekinteni) eltörpül az indiai gazdaság mérete, de már ezzel is hozzávetőleg a duplája lesz az idei orosznak.

A világgazdaság 3 százaléka önmagában nem jelent sokat, de a növekedési ütem és annak világos demográfiai fundamentumai, India sikeres integrálódása a világgazdaságba, a technológiai transzfer fogadására, az innovációra, sőt már a tőkeexportra való képessége jelzi, hogy viszonylag rövid időn belül gazdaságilag is rendkívül fontos országgá válik. India lassan negyedszázada de facto nukleáris hatalom, a lakossága jelentős részének a globális fogyasztói középosztályba való megérkezése pedig önmagában akkora tétel a klímaváltozás és a környezetkárosítás elleni küzdelemben, hogy ha ezt nem sikerülne új modellek szerint mederbe terelni, akkor csaknem hiábavaló minden erőfeszítés, amit a fejlettnek mondott világ a saját háza táján megtesz vagy megtehet.

Az India iránti érdeklődés meglehetősen hullámzó volt a nagyhatalmak körében, amióta kiszabadult a gyarmati sorból. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen miközben mindig világos volt, hogy a hatalmas népesedési potenciál és a kontinensnyi terület, a sok szempontból érzékeny földrajzi elhelyezkedés egyszer meg fogja alapozni India regionális hatalmi vagy nagyhatalmi státuszát, ez a státusz mindig inkább volt jövőbe vesző várakozás, mintsem aktuálisan kikerülhetetlen realitás.

A mindenkori indiai politikai vezetés ráadásul nem regionális vagy pláne globális nagyhatalmi ambíciókkal foglalja el magát, számukra a nemzetközi politika még sokkal inkább a fenyegetések, mintsem a lehetőségek forrása. A legfontosabb fenyegetés természetesen Kína, amellyel jelenleg is zajlik egy alacsony intenzitású határvillongása, az „ősi” ellenség, Pakisztán pedig bár évtizedek óta képes egyszerre minden nagyhatalom barátja és partnere lenni, Indiából nézve mégis elsősorban Kína veszélyes szövetségeseként tűnik fel.

A lassan ébredő nagyhatalom perspektívája és a veszedelmes szomszédságból következő relatív gyengeség egy irányba, az óvatosság felé mutat. Innen nézve nem meglepő, hogy India nem ítéli el az orosz agressziót, nem csatlakozik a szankciókhoz, nem lép fel vele szemben az ENSZ-ben, fenntartja az oroszokkal a magas szintű diplomáciai párbeszédet.

Új-Delhiben valóságos diplomáciai nagyüzem van a háború kitörése óta

Az elmúlt hetekben a személyesen az indiai fővárosban lobbizó vezetők között ott volt egy amerikai külügyi államtitkár és az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának helyettese, a japán miniszterelnök, a brit, a mexikói, a görög, az osztrák, az ománi külügyminiszter, a német kancellár megbízottja, és a végére hagyva a legérdekesebbeket, a kínai és az orosz külügyminiszter.

A nyilvánosságot elérő információk alapján az intenzív vendégjárásból éppen Szergej Lavrov látogatása lehetett a legkellemesebb és legkönnyebb feladat az indiai vezetők számára, ezt jelzi az is, hogy az orosz külügyminisztert nemcsak saját szintjén fogadták, hanem Modi miniszterelnök személyesen is tárgyalt vele, a fotók alapján kifejezetten szívélyes légkörben, miközben a kínai és a brit külügyminiszter nem kapott időpontot az indiai kormányfőtől.

Az oroszok ugyanis mindenki mással ellentétben nem arra akarják rávenni az indiai vezetést, hogy valamit másképp csináljanak, mint eddig, hanem éppen azért hálásak, hogy az ukrán háború ügyében nem tesznek semmit.

Az üzleti kapcsolatok fenntartása, amelyek az olaj importra és a haditechnikai együttműködésre fókuszálnak, az orosz magatartás elítélésétől való tartózkodás mellett Moszkvának éppen elegendő.

A nyugati országok és az ő álláspontjukat osztó partnereik természetesen ennek az ellenkezőjét várják, az orosz agresszió elítélését szorgalmazzák, viszont ez a törekvés tökéletesen mentes minden olyan fenyegető éltől, ami már inkább megszokott, semmint különös az amerikai-kínai kapcsolatokban. Ez egyáltalán nem meglepő, sőt, ugyanannak a problémának a két oldaláról van szó: Kína feltartóztatásának célja megköveteli az Indiával való baráti együttműködést.

Az igazán érdekes a kínai diplomácia hirtelen és drasztikus irányváltása Indiával kapcsolatban. Az elmúlt években kifejezetten ellenséges viszonyt és Kína részéről egyértelműen agresszív magatartást a háború kitörése után Pekingben elképesztő gyorsasággal váltotta fel a barátkozás szándéka.

Mit akarnak a kínaiak?

Természetesen nem tudhatjuk, az ehhez hasonló helyzetek mindig jó alkalmak arra, hogy emlékeztessük magunkat: az „igazi” politikai diskurzus lényegi sajátosságainál fogva titkos. Ugyanakkor az, hogy szó szerint néhány nappal a háború kitörése után az állami kontroll alatt lévő, kifelé irányított kínai médiában elkezdték az addig derekasan ócsárolt Indiát zajosan dicsérni, majd a nem éppen lágy stílusáról ismert kínai külügyminiszter már-már a megalázkodás határáig ment, hogy kieszközölje az Új-Delhiben való fogadását, azt jelzi, hogy a fordulattól sokat remél a kínai vezetés.

A kínai külügyminisztérium által közleményben is kiadott tételmondatok pedig világossá teszik, hogy talán csak taktikai jelleggel, talán hosszabb kitekintéssel, de abban bíznak, hogy a háború vetette hullámokat meglovagolva valahogy összetákolhatnak egy hatalmas eurázsiai blokkot, Oroszországgal és Indiával karöltve. Az Oroszországra ledobott nyugati gazdasági atombombák üzenete egészen biztosan éppúgy célba ért Pekingben, ahogy a hirosimai és a nagaszakii valóságos bombákon sem lehetett nem alaposan elgondolkodni annak idején Moszkvában.

Ha a kínai vezetés bármely okból élesebb konfliktusba kerül az Egyesült Államokkal, adott esetben egyszer elszánja magát Tajvan visszafoglalásának megkísérlésére, szüksége van olyan partnerekre, amelyek az ekkor rá dobott gazdasági atombombák rombolását mérsékelni tudják. Ilyen potenciális partnerből pedig nincs sok. Mindenesetre Wang kínai külügyminiszter udvarlása nem hagyott kétséget a kérő elszántsága felől. „Kína nem törekszik unipoláris ázsiai rendre, és tiszteli India tradicionális szerepét a régióban.” Aztán: „a két ország nem jelenthet fenyegetést egymás számára”, „a megfelelő helyen kell kezelniük a határokkal kapcsolatos nézetkülönbségeket”.

És a legszebb: „a világnak meg kell hallania, ha Kína és India egyazon hangon beszél”.

Ha ez két hónappal ezelőtt jelent volna meg a kínai külügyminisztérium és a Global Times nevű újság weboldalán, biztosak lehettünk volna benne, hogy hekkertámadás áldozataivá váltak.

Indiában még a biztonság az első

Kétségtelen, hogy Kína részéről az Indiával való barátkozás a fenyegetettség állapotának feloldásával kell, hogy kezdődjön. Indiának mind az Egyesült Államokhoz, mind az Oroszországhoz való kapcsolódása elsősorban a kínai fenyegetés ellensúlyozására épül.

Az Egyesült Államok ugyan nem szövetségese Indiának, de ázsiai szövetségesein keresztül szorosan együttműködik a kínai katonai fenyegetés ellensúlyozásában Indiával, komoly haditechnikai együttműködést tesz lehetővé számára, a kínai vagy pakisztáni konfliktusok felizzásának idején pedig következetesen támogatni szokta Indiát. Technikai segítséget nyújtott neki az 1962-es kínai-indiai háborúban, titkos támogatást nyújtott neki az 1965-ös, Pakisztánnal folytatott háborújában, kemény nyomást gyakorolt a pakisztáni vezetésre és visszavonulásra késztette azt az 1999-es kasmíri háborúban.

Az indiai barátság ezzel együtt évtizedeken keresztül nem lehetett túl hangsúlyos az amerikai külpolitikában, hiszen a hetvenes években és azt követően Kínának a Szovjetunióról való leválasztása volt az elsőrendű cél. Az indiai-pakisztáni konfliktusban ennek megfelelően a hidegháborúban inkább a Szovjetunió vált India támaszává, Pakisztán pedig az Egyesült Államok támogatását élvezhette.

Az amerikai külpolitika azóta is minden nehézség ellenére igyekszik óvni a pakisztáni kapcsolatait, több, egyenként is fontos okból, amelyek többsége fennmarad az Afganisztánból való kivonulás után is. A különleges érdekeket és pozíciókat jól demonstrálja az is, hogy az Egyesült Államok nukleáris non-proliferációs törekvései alól Indiai és Pakisztán mentességet élvez, azaz nekik Izraelhez hasonlóan „szabad” volt nukleáris fegyvereket kifejleszteniük, illetve a kifejlesztett fegyvereket büntetlenül megtartaniuk, ellentétben Brazíliával, Argentínával, Dél-Afrikával, Iránnal, Észak-Koreával.

Az orosz-indiai, korábban szovjet indiai kapcsolatokban legalább 60 éve a haditechnikai együttműködés a meghatározó.

A Szovjetunió már az 1960-as évek elején olyan minőségű és léptékű haditechnikai támogatást nyújtott Indiának, amelyet adott esetben Kínának sem, ennek pedig súlyos, máig ható következményei vannak. Olyan nagy a szovjet és orosz eredetű haditechnika aránya az indiai haderőben, hogy ha történetesen holnaptól soha többet nem akarnának orosz fegyverrendszereket vásárolni, akkor is évtizedekig megmaradna az alkatrészellátástól, ipari nagyjavítási, korszerűsítési kapacitástól való indiai függés. De szó sincs arról, hogy ne akarnának tőlük vásárolni, éppen ellenkezőleg.

India a világ egyik legnagyobb vevője a haditechnikai piacon, a világ teljes haditechnikai importjának a 11 százalékát tették ki az indiai vásárlások 2017-21 között.

Haditechnika terén India nagyon tudatosan igyekszik mindent venni mindenkitől, ha már egyszer függésre van ítélve ezen a téren, inkább szeretne három szereplőtől függeni, mint egytől vagy kettőtől. Ezért elképesztő mennyiségben és értékben vásárolnak az Egyesült Államoktól, Európából, és Oroszországtól is. Oroszország a világ második legnagyobb haditechnika exportőre az Egyesült Államok után, legalábbis az ukrán háborúig az volt, a legnagyobb vevője pedig történetesen éppen India, a teljes orosz haditechnikai exportnak közel a harmada ment Indiába az elmúlt években.

Ez lenne tehát az a talapzat, amin a kínai fordulat igyekszik összerántani egy orosz-kínai-indiai blokkot. Indiából nézve ez kétségkívül jobban fest, mint egy olyan Moszkva-Peking tengely, amely a téli olimpiai paktummal láthatóan alkalmas a felek más irányú háborúihoz a nyugodt hátország biztosítására. Ahogy Oroszország egyelőre számíthat Kína jóindulatú semlegességére az ukrajnai hadjárat idején, úgy talán Kína is számíthatna az orosz fegyverszállítások akadozására India felé, ha eszkalálódna az indiai-kínai viszony. De ezt a biztonsági problémát Új-Delhiből nézve sokkal egyszerűbb azzal kezelni, hogy egy régi barátságot és üzleti kapcsolatot megőriznek nehéz időkben az oroszokkal, mintsem belemenjenek valami ködös formációba a nagy ellenséggel, amivel ráadásul elveszítik a nyugati barátaikat és a saját térségük kisebb, de együtt nagyon is fontos, Kínától félő államainak jóindulatát és együttműködését.

Az Egyesült Államok és szövetségesei nincsenek abban a helyzetben, hogy India számára olyan biztonsági garanciákat nyújtsanak, amelyek pótolhatnák az olajozott orosz együttműködés kiesésének katonai kockázatait. Ezzel együtt érvényesül az amerikai-kínai versengésből eredő összefüggés is, amely szerint az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a jó szándékú együttműködést Indiával, nem tolhatja Kína felé. Sosem, de főleg akkor nem, amikor Oroszország ilyen közel áll ahhoz, hogy ennek minden jövőbeni ára ellenére hűséget esküdjön a kínai kolosszusnak.

A kényszerhelyzetet belátása nem feltétlenül van távol a nagyhatalmi ébredéstől

Az indiai politikai vezetésnek az ukrajnai háború kapcsán olyan élményben van része, amilyenben talán még sosem. Egyszerre udvarol nekik mindenki, minden játékos akar tőlük valamit, és egyiküknek sem áll szándékában vagy módjában negatív következményekkel szembesíteni Indiát, ha történetesen nem hajlik a szavukra. Hát nem is hajlik.

Felhívnak a békére, emlegetik az emberiességi szempontokat, hangoztatják a diplomáciai megoldások fontosságát, még közvetítő szerepre is kínálják magukat – ebben a háborúban annyi önjelölt potenciális közvetítő van, hogy az egészen fantasztikus, még egy igazán elfér. A maximális „beavatkozásuk” annyi, hogy a fenti kötelező sablonpozíciót kiegészítik az államok szuverenitásának tiszteletben tartására vonatkozó óhajukkal, de ezzel aztán nincsenek kisegítve az Ukrajnában zajló borzalmak áldozatai, ezt még Peking is mondja, sőt, talán még komolyan is gondolja.

Ebből nehezen lesz Moszkvára gyakorolt érdemi nyomás a világ két legnépesebb országának részéről.

De önmagában az, hogy India tiszteletre méltó és fontosnak mutatott tárgyalópartner egy a világ másik végén zajló háború kapcsán, és az a kínálkozó nyugati következtetés, hogy Indiát büntetni nem tudjuk, miközben ezek szerint eddig nem kínáltunk elég előnyt neki ahhoz, hogy számíthassunk rá, megalapozhatja a szintlépést a nemzetközi politikában. A demográfiai, gazdasági, globális ökológiai súlyának törvényszerű és gyors növekedésével párhuzamosan a diplomáciai színtéren talán éppen az emeli fel Indiát a globális aktorok közé, hogy Európába visszatért a háború.

Az Indiai Köztársaság még csak 72 éves. Lassan feltápászkodik, és körülnéz.