Marci, (nem) én vagyok az apád

A világirodalmat tekintve évek óta az autofikció korszakát éljük, így természetesen ez a trend egy ideje már idehaza is megjelent, ami azt eredményezte, hogy az utóbbi időben nálunk is sorjáznak a kisebb-nagyobb mértékben önéletrajzi hátterű művek. Mielőtt azonban ez a folyamat elindult itthon, már volt legalább egy olyan szerzőnk, aki igyekezett a műveiben feldolgozni saját életét, sorsát, eredetét. Ez a szerző pedig nem más volt, mint Gerlóczy Márton, aki egészen fiatalon robbant be a magyar irodalomba, hogy azóta is úgy írjon, hogy – amennyire csak lehetséges – az autofikció műfajából elhagyhassa a „fikció” tagot.

Aztán nem sokkal azután, hogy megalkotta a családja anyai ágának történetét feltáró nagy sikerű művét (Mikecs Anna: Altató), teljesen logikusan belefogott az apai oldaléba is, ám közben olyan titkokra derült fény, amelyek döntően befolyásolták a szerző egyébként is roppant ingatag identitását. Az idáig háromkötetes Fikció-sorozathoz végzett kutatások során ugyanis elkészült egy DNS-teszt, amely azt bizonyítja, hogy Gerlóczy Márton és az a személy, akit addig az apjának hitt, nem lehetnek rokonok. Egy ilyen információ mindenkit megzavarna, de az alkotót hatványozottan érintette, hiszen ez már a második férfi, akiről kiderül, hogy nem az igazi apja.

Honnan indultunk?

Aki nem lenne tisztában az első két kötetből megismerhető történettel, annak röviden megpróbálom összefoglalni. Márton eredetileg a Váczi családba született, ám egészen fiatalon, hétéves korában krónikus hasnyálmirigy-gyulladás következtében elveszítette az apját. Ez érthetően óriási trauma volt, amelyet aztán (néhány nevelőapával később) egy talán még nagyobb követett: az édesanyja közölte a mindig is problémás kisfiúval, hogy idősebb testvéreivel ellentétben ő nem az elhunyt férfi gyermeke, hanem azé az emberé, akivel rövidesen össze is költöznek. A hír teljesen összezavarta Marcit, akiből éppen ezért évekkel később Váczi helyett Gerlóczy lett, és egy olyan ember, aki sehol nem találja a helyét. Aztán jött az újabb fordulat.

A sorozat első kötete, A katlan (nagyon leegyszerűsítve) a Gerlóczy ősökkel kapcsolatos kutatásokról, valamint az új információ kiderüléséről szól, míg a második, Az örvény arról a lelkiállapotról, amibe ezt követően került a szerző. A most megjelent harmadik, Az út pedig ott folytatja, ahol a második abbahagyta: abban a pillanatban, amikor kiderül a biztonság kedvéért elkészített apasági teszt eredménye.

„Véget ért az az élet. A meg nem történt dolgok megtörténtek, véget értek. A telefon még a kezemben volt, a fülemben még visszhangzott a nő hangja, és a válaszom: ennyi is. Hát akkor ennyi volna, valami ilyesmit akartam mondani, ilyesmit szokás mondani, amikor az ember megtudja, hogy az apja nem az apja, de én azt mondtam: ennyi is. Én ezt mondtam.

Így van, felelte a nő. Ő ezt mondta. Kiálltam az erkélyre, elszívtam még egy cigit, elnéztem a Pozsonyi út csupasz fái fölött, az útra, melynek végén, vagyis az út elején ott várt az apám, hogy közöljem vele a hírt, nem az apám. Mennem kellett. Január vége volt, az életem vége volt.”

A szerző nem árul zsákbamacskát, rögtön az első oldalon bizonyossá válik az, amit már az előző kötetekből is tudhattunk: az a férfi sem az apja, akit az elmúlt két és fél évtizedben annak gondolt. Ilyenkor mit kellene tenni? Hát például közölni ezt az információt ezzel a nem-apával, akivel egyébként sohasem sikerült megtalálni a közös hangot. Mivel egy ilyen hírt csak személyesen lehet elmondani, meg kell tenni azt a közel ezer lépést, ami elválasztja őket ebben az örökösen ismerős újlipótvárosi térben.

Egy szilánkokra hullott élet apró darabjai

Az ezúttal is két, egymást folyamatosan váltogató szálon futó történet egyik fele éppen ezért javarészt ebben a kerületben játszódik, mégpedig úgy, hogy a séta ritmusa szerint elevenednek fel ennek a végérvényesen összetört életnek a darabjai, amelyeket magunkban összerakva megtudhatjuk, hogy milyen volt az az élet, amelyet a szerzőnek tulajdonképpen nem is kellett volna így élnie, ha nem ebben a hazugságban nő fel.

És hogy milyen volt ez az élet? Hát, nagyon nem egyszerű, de mindenképpen olyan, amely egy könyv lapjaira illő.

Ezekből a térben egymáshoz igen közeli, ám időben sokszor nagyon is távoli életdarabkákból aztán összeáll Gerlóczy fiatalkori és felnőtt életének bő két évtizede, amelyben központi szerepet kap a folyamatos kocsmalátogatás, az alkohol- és drogfogyasztás, illetve az ezekhez kapcsolódó önpusztító életmód, a kortárs magyar írói lét minden viszontagsága, a családdal és rokonsággal való igen ambivalens viszony, valamint a „ki vagyok én?” kérdésre való egyértelmű válaszadás lehetetlensége.

Bár, mint említettem, ezek a darabkák egymástól sokszor nagyon is távol esnek, hamar összeállnak, és olyan hangulatosak, hogy közben nehéz megszakítani az olvasást. Ezekben a részekben találhatunk számtalan humoros-szomorú-elgondolkodtató anekdotát, egy megkapó életérzést, egy különös világ leírását, valamint egy életet, amit már félig leéltek, pedig lehet, hogy nem (így) kellett volna.

A másik szálon egyenes vonalon halad előre a történet, és azt az utolsó néhány napot meséli el, amikor a harmincas éveiben járó szerző utolsó erejével a mindent eldöntő teszt eredményét várja. Itt már nem a múlt lesz a legfontosabb (így az előző kötetben fontos szerepet kapó Columbo hadnagy is mindössze egyetlen jelenetet kap, melyben egy olyan ősről mesél, akihez a később elkészült teszt eredménye miatt a szerzőnek köze sem lehet), hanem a jelen és a jövő.

Miként lehet egy másodjára megsemmisülő identitást újra felépíteni, és miként fogja mindez befolyásolni az elbeszélő életét, családjához, valamint újdonsült menyasszonyához való viszonyát?

Összességében az új kötet jóval olvasóbarátabb és befogadhatóbb, mint a korábbi, és talán minőségben még jobb is, így természetesen kíváncsi leszek, hogyan sikerül irodalmi formába önteni a folytatást.

Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út
Scolar, 2024, 6995 Ft