Vojnich Erzsébet: A művészetben a cuki-muki vidámság nem működik

Vojnich Erzsébet festőművész volt ezen a héten Veiszer Alinda beszélgetőtársa. Jó ideje nem festett, mert beteg férjét, Szüts Miklós festőművészt ápolta egészen idén márciusi haláláig. Egymáshoz fűződő munkakapcsolatukról Vojnich Erzsébet azt mondta, „nem volt kérdés, hogy keményen és őszintén megkritizáljuk egymás munkáját”.

Arra a kérdésre, hogy a különböző korszakok beszivárognak-e a motívumai közé, illetve a közéleti vagy az egyéni hangulat tetten érhető-e az alkotásaiban, a festőművész azt válaszolta, nem zárja ki, de ez semmiképpen sem direkt módon történik:

„Ami körülöttem történik, az maximum áttételesen jelenik meg a művészetemben”.

A témákat érzések alapján választja ki, nem pedig azért, hogy a festménynek társadalmi állítása legyen. Nem gondolja, hogy egymásra épülve születnek a képei, de a színviláguk lehet, hogy hasonló egy adott korszakban. Veiszer szerint vannak bizonyos motívumok, amelyek visszatérően megjelennek a képein. Ilyen például

• a lépcső,
• a medence,
• a csap,
• a kád.

Vojnich Erzsébet azt mondta, a lépcső léptéket ad egy képnek, és mivel tudjuk, mekkora, kiderül az is, hogy a tér, amelyet megfest mekkora. A fürdőhöz kapcsolódó elemek megjelenését azok szakrális vonatkozásaival, azaz a megtisztulás megjelenítésével magyarázza. De az, hogy ő a megtisztulásra vágyik, vajon a családtörténetével indokolható-e? A családjában kereshető-e valamiféle magyarázat? Azt felelte, ezen sosem gondolkozott, de elmesélte a festés iránti vonzódásának kezdeteit: náluk ő volt az egyedüli művész, szülei hagyták, hadd fessen, de nem vették komolyan. Amikor kiállították a műveit, akkor látta először apja arcán az elismerést.

Felidézte: másfél éves korában hat hétig volt kórházban tüdő- és mellhártyagyulladás miatt, ahol az anyja sem lehetett vele, és a betegségbe majdnem bele is halt. Majd tizenéves korában egy vízi baleset érte, pár évvel később pedig autóbalesete volt. Mindig azt mondták neki, valamiféle gondviselés vigyázott rá. Elárulta, ennek ellenére istenképe nincs, a túlvilágban sem hisz, de el tudja képzelni, hogy valami befolyásolja az emberek életét.

A kisgyerekként elszenvedett trauma mindenesetre hatással volt a jellemére: kevesebbet nevetett, tanárai is komor gyereknek tartották. Úgy gondolja, az élet végessége, a magány sokkal inkább meghatározza az ember közérzetét, mint a sok jó dolog.

„A művészetben a cuki-muki vidámság nem működik, úgy alapvetően rohadtul nincs minek örülni”

– mondta. Szerinte az ember születésétől fogva magányos: egyedül születünk, egyedül halunk meg, és közben csak olykor nem vagyunk egyedül.

A műtermek témaként is sokszor megjelennek a képein, mert a hatalmas gyárépületek belseje, a nagy tér és a fény mindig is izgatta. Alakjai sokszor úgy jelennek meg, hogy nincs kidolgozva az arcuk, vagy fedi azt valami, vagy szemük nincs, vagy hátulról vannak ábrázolva. Hogy miért? Válaszként egy olyan képét idézte fel, ahol fehér kezeslábasba öltözött, egészségügyben dolgozó figurák vannak, akik egyrészt akkor jelennek meg, ha baj van, másrészt angyalokként is lehet őket értelmezni.

A beszélgetés hátralevő részében az alábbi témákat érintették még:

• táncos képsorozata és az ok, amiért megfestette;
• a Kerényi Imre által megrendelt képek, amelyek az alkotmány illusztrálására készültek;
• az elmúlt ötven évben hogyan alakult a képzőművészet viszonya a politikával;
• a rendszerváltás idején az SZDSZ-ben önkéntesként végzett munkája, a tüntetések, férje közéleti aktivitása.

A teljes beszélgetést havidíjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.