Sally Rooney: A regényformát bizonyos értelemben mindig is a szex és a pénz mozgatta

Bár a társas élet ma kevésbé szorosan szabályozott, mint a 19. században, az igazán jó regények továbbra sem tudják kikerülni a gazdasági vonatkozásokat – véli Sally Rooney, aki a világpremierrel egy időben magyarul is megjelent új regénye, a szerinte életigenlő Intermezzo kapcsán arra is kitért, hogy egy-egy mű megalkotásakor akár több tízezer olyan szót is leír, ami nem kerül be a végleges változatba. A Baráti beszélgetések (2017), a Normális emberek (2018) és a Hová lettél, szép világ (2021) ír szerzőjével Chris Power brit író és kritikus készített interjút. A beszélgetést a felsorolt regényeket lefordító Dudik Annamária Éva tolmácsolásában, a 21. Század Kiadó közreműködésével jelentetjük meg.

A regény azzal kezdődik, hogy egy látszólag magabiztos és sikeres fiatalember, Peter kritizálja különc öccse, Ivan öltözetét az apjuk temetésén. Ön azt nyilatkozta, hogy az írásaiban a romantikus kapcsolatok adják az elsődleges dinamikát, és azok természetesen itt is jelen vannak, a testvérek rivalizálása, a fivérek közötti súrlódás azonban más, mint a szerelmesek konfliktusai. Mit szeretett volna feltárni azzal, hogy ezt a köteléket tette az Intermezzo központi témájává?

Dramaturgiáját tekintve szerintem az Intermezzo sokban hasonlít az előző regényemre, a Hová lettél, szép világ-ra. De csak visszatekintve ébredtem rá arra, hogy egy kicsit ismétlem magamat – ami valószínűleg jó is így. Mindkét regényben jelen van egy felszíni, jól látható lendület, amelyet a romantikus viszonyok táplálnak, és az alatt meghúzódik egy lassabban fejlődő dinamika, amely a könyv központi szervező erejévé válik. Az előző regényben ez két barát közötti kapcsolat volt, ebben a könyvben pedig két testvér viszonya. Nem a testvéri viszonyok feltárásának szándékával ültem le megírni a könyvet. Eleinte nem is képzeltem el testvért Ivannak. Aztán Peter mintegy besétált a képzeletembe, és az eredeti ötlet kapott egy csavart. Nagyon megkedveltem mindkét szereplőt, élmény volt írni róluk és a kapcsolatukról. De nem volt tudatos döntés bemutatni a családi dinamikát vagy a testvéri köteléket – egyszerűen csak írtam a szereplőkről úgy, ahogy ők megjelentek előttem.

Ivan Koubeket csodálatos szereplőnek találom, egészen egyedi hangnak. Ivan nehezen tudja dekódolni a hétköznapi történéseket, megérteni a személyközi viszonyokat, mindez azonban lehetővé teszi, hogy szokatlanul közvetlen módon szóljon másokhoz. Ebből időnként vicces és nagyon megható helyzetek alakulnak ki, és talán az is ebből fakad, hogy Ivan átlát a konvenciókon, és észleli az alapvető igazságokat. Milyen érzés volt az ő nézőpontjából írni?

Nagyon jó volt Ivan perspektívájából írni. Talán ki lehet jelenteni, hogy bár a regény minden eseménye fikció, a szereplőknek sok közös vonásuk van az alkotójukkal, akár tetszik ez nekem, akár nem. Ivan nagyon szigorúan ítéli meg saját társas készségeit, pedig vitathatatlanul jól olvas más embereket. Az egész regény során gyakran látjuk olyan helyzetekben, amikor megért másokat, amikor ösztönösen megérzi mások érzéseit és motivációit. Ő ennek ellenére magányosnak érzi magát, néha kifejezetten nehezére esik követni a társas élet konvencióit. Ezt nem volt nehéz elképzelnem. Egészen sokáig, nagyjából húszéves koromig magam is teljes mértékben érthetetlennek találtam a társas kapcsolatokat. Én valószínűleg a könyvekben találtam menedéket, Ivan pedig a sakkba menekül, de nem hiszem, hogy a kettő között olyan nagy a különbség. Kivéve persze, hogy Ivan férfi. De jó volt elképzelni ezt a nézőpontot.

Peter szövegrészei belső monológok, amelyek szintaxisukban és sodrásukban erősen emlékeztetnek Joyce-ra, különösen akkor, amikor Peter Dublin utcáin bolyong, és ugyanolyan érzeteket említ – a telefonkijelző érintését, egy címke szúrását a hátán –, amelyeket Leopold Bloom is megjegyzett volna. Emellett időnként Virginia Woolfra emlékeztető kifejezéseket használ. Miért folyamodott ennyire nyilvánvalóan modernista stílushoz?

A rövid – és valószínűleg legőszintébb! – válasz az, hogy éppen az Ulyssest olvastam, amikor Peterről kezdtem írni. Bizonyos nyelvtani ritmusok teljesen maguktól értetődően és természetesen beleragadtak a fejembe. Bizonyos értelemben úgy gondolom, hogy az egész Intermezzót lehet az Ulysses előtti tisztelgésképpen olvasni, hiszen nagyon szeretem azt a könyvet. És biztos, hogy még egy tisztelgés terhét el tudja viselni! Kétségtelenül nem az enyém lesz az utolsó. Máshol írtam már arról, hogyan módosította az Ulysses a regényforma hagyományát, és én talán az Intermezzóval kísérelek meg kezdeni valamit ezzel az örökséggel. Mindenesetre én nagyon élveztem az írást. És bár Peter nagyon sok mindenben egyáltalán nem hasonlít Leopold Bloomra, akadnak azért közös pontjaik. Az Ulysses egyik mellékszereplője megjegyzi egyszer, hogy „a jó öreg Bloomba szorult valami az igazi művészből”. Szerintem Peter hiúságát legyezgetné, ha valaki ilyet mondana róla.

A tudatfolyam új elem az ön műveiben, de valójában formai megvalósításában eddig mindegyik könyve eltért a korábbiaktól. A regényírás folyamatának van olyan eleme is, amikor nemcsak azt találja ki, miről ír, hanem azt is, hogyan írja meg?

Hogyne, nagyon is. Hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem tartom magam nagy stilisztának, olyan nagyon nem is foglalkoztat a stílus. Amikor felmerül bennem egy új történet vagy regény ötlete, akkor a stílus még eszembe sem jut – csak néhány szereplő adott helyzetekben. Aztán ki kell találnom, hogyan tudnám mindezt megírni is, ekkor vetődik fel, hogy milyen legyen a stílus. A folyamatnak ez a része időnként frusztráló: mint amikor a bejáratot keresve keringünk egy épületet körül. A stílus ugyanakkor természetesen nagyon fontos abban az értelemben, hogy az teszi lehetővé, hogy az olvasó kapcsolódni tudjon a fejemben megfogant ötlethez. De számomra pusztán másodlagos. A stílushoz nem vagyok hű, csak az ötlethez. Úgy írok, ahogy az az adott ötlethez a legjobban illeszkedik.

Talán ezért alkalmaztam más-más formai megoldásokat a regényeimben – nem kísérletezni akartam, egyszerűen csak próbáltam megragadni az adott történet és szereplők sajátosságait. Mivel nincs két egyforma ötlet, így a stílus sem lehet pontosan ugyanolyan.

Nem az a fajta író vagyok, aki azzal kel fel reggel, hogy ma akkor csinálok valami érdekeset egy mondattal. Én azzal kelek fel reggel, hogy a szereplőimmel akarok foglalkozni. És ha kell tennem valami érdekeset egy mondattal ahhoz, hogy a szereplőkhöz közelebb jussak, hogy az olvasót közelebb vigyem hozzájuk, akkor teszek vele egy próbát.

Margaret Kearns 36 évesen kezd viszonyt egy 22 éves fiatalemberrel. A korkülönbség és az abból fakadó kapcsolati dinamika illetve erőviszony visszatérő téma az ön műveiben. A Baráti beszélgetésekben Nick tíz évvel idősebb Francesnél. A Hová lettél, szép világ-ban Simon öt évvel idősebb Eileennél. Mi változik meg attól, hogy ezúttal nem a férfi, hanem a nő az idősebb?

Ez érdekes. Őszintén szólva nem is mondanám, hogy különösebben érdekel a korkülönbség a szerelemben. Nem tudom, miért tér vissza állandóan a műveimben. Gondolom, részben azért, mert társadalmi súrlódásokat hordoz magában. De semmi érdekeset nem tudok mondani erről a jelenségről. Meg kellene fogadnom, hogy soha többé nem írok erről – de ha közben támad egy jó ötletem, akkor úgyis meg fogom írni, akármit is fogadtam meg.

Peter pedig egy fiatalabb, 23 éves diákkal, Naomival folytat viszonyt. Miközben intenzív és a barátság határait feszegető kapcsolatot tart fenn volt barátnőjével, Sylviával. Ön szerint kijelenthető, hogy idejétmúlt a hagyományos kategóriák szerint gondolkodni a romantikus kapcsolatokról?

Ez érdekes kérdés. Elavult lenne a szókincsünk? Vagy csupán arról van szó, hogy meglévő szavainkkal a társas valóságnak mindössze egy korlátozott szeletét tudjuk leírni? Nem tudom. Úgy vélem, hogy az emberi viszonyok olyan komplexek és sajátosak, hogy még a legtágabb fogalmi kereteket is hajlamosak szétfeszíteni. Végső soron egyetlen kapcsolat sem pontosan olyan, mint bármely másik. A szavak segítenek kategorizálni a viszonyokat, ám a kategóriák esetenként felületes hasonlóságokra épülnek, és elfedik a sokkal mélyebb és jelentősebb különbségeket. Ezt én érdekesnek találom, mert úgy gondolom, minden nyelv ezzel a logikával működik. Ennek a könyvnek a megírása közben sokat gondolkodtam a nyelv természetén, amit próbáltam filozofikusan megközelíteni. És ez visszavisz bennünket az ön kérdéséhez, mert a nyelv természeténél fogva logikus – maga a tény, hogy akár egyetlen nyelvet is beszélünk, már önmagában is bizonyítja az emberi kapcsolataink létezését. És mivel a nyelvhasználat közben gondolkodunk, tulajdonképpen minden egyén tudata bizonyíték arra, hogy az adott egyén kapcsolatokat ápol másokkal.

De igen, úgy vélem, a társas életben hajlamosak vagyunk a bensőséges viszonyainkat olyan szabályozórendszernek alávetni, amely részben a szókincs segítségével tartja fenn magát. Minden kapcsolatot, hacsak nem titkos, végső soron be kell suvasztanunk bizonyos kategóriákba – és a rendelkezésünkre álló kapcsolati kategóriák száma meglehetősen szűkös. A kategorizálásnak ellenálló kapcsolatokat pedig többnyire nehéz, néha egyenesen képtelenség integrálni a hétköznapi társas életbe. Peter szembesül ezzel a problémával, és nagyon fájdalmasnak éli meg. Sőt sok más szereplőmet is érinti ez a probléma így vagy úgy. A titkos viszony is visszatérő téma a műveimben. Úgy gondolom, azért, mert engem mindig is foglalkoztatott, mennyire nehéz az intim viszonyokat integrálni a társas életbe.

Margaret, mondjuk úgy, vidéki, ugyanakkor a clogherkeeni művészeti központban végzett munkája révén van rálátása a kultúrára. Ennek ellenére nem tudja kivonni magát a kisvárosi közeg által keltett félelem és az ott tapasztalt meghurcoltatás alól. Emellett érdekes vallásosság is jellemző rá, amiben mintegy visszaköszön egy régebbi Írország vagy annak maradványa. Az Ivannal folytatott viszony miatti szégyenérzete vajon az értékrendjét tükrözi, vagy inkább arra reakció, amit szerinte mások gondolnának, ha a viszony kiderülne?

Margaretben valóban van a társadalmi elfogadottsághoz kapcsolódó félelem és szégyenérzet. De Peterben is megvan ez, pedig ő Dublinban él, és kifejezetten kozmopolita körökben mozog. Szerintem a közösségi létezés mindig bonyolult ügy, legyen szó akár kisebb, kevésbé rugalmas csoportokról, akár változékonyabb városi környezetről. És nem Margaret az egyetlen szereplő a könyvben, akiben vegyes érzelmek vannak saját vallásosságával kapcsolatban. Természetesen igaz, hogy Írország régen vallásosabb volt, de szerintem ez minden európai országra igaz. A vallásos hit és gyakorlat egészen a közelmúltig az élet és az emberi közösség mélyen beágyazott eleme volt (sok helyen persze még ma is az). Engem foglalkoztat a vallásos hitnek az elmúlt évtizedekben tapasztalható hirtelen és radikális csökkenése – mind konkrétan itt, Írországban és általánosabb értelemben is. De talán valóban igaz, hogy nálunk kézzel tapinthatóbb a történelem.

Hogy a kérdésére is válaszoljak, szerintem nehéz megmondani, hogy Margaret fenntartásai Ivannal kapcsolatban erkölcsi vagy társadalmi eredetűek-e. Hogyan is választhatnánk el az erkölcsi érzékünket vagy értékeinket attól a társas közegtől, amelyben azok kialakultak? Létezik egyáltalán nem társadalmi vagy nem viszonyalapú erkölcsösség? Persze mindenki tudna említeni olyasmit, amit társadalmilag nem elfogadottnak tekintettek vagy tekintenek, mégsem tartunk erkölcsileg rossznak (és talán olyat is, ami erkölcsileg rossz, társadalmilag azonban elfogadott…). Tehát a kettő egymással nem felcserélhető. Ám nagyon szorosan összefügg. Erkölcseink a másokkal fenntartott viszonyainkból fakadnak, és igazából csak a másokhoz fűződő viszonyainkra alkalmazhatók. (Ha egyedül vagyunk egy szobában és nem tudunk kommunikálni a külvilággal, akkor lehetséges-e bármit is tenni, ami erkölcsi értelemben rossz? stb.) Margaret tudja, hogy mások esetleg helytelenítenék a viszonyát, és ez nyugtalanítja. De eltűnődik azon, hogy a helytelenítés talán erkölcsi igazságokon alapszik. Amiben van igazság, szerintem. És számomra nagyon érdekesek az erkölcsi gondolkodás és a társas életünk közötti összefüggések.

A mentális egészség problematikái, az ideg-összeroppanás, a kórházi kezelés a korábbi regényeiben is megjelent. Az Intermezzóban Petert úgy írja le, hogy „nagyon simán halad előre az élet felszínén”, ugyanakkor gyógyszerezi magát és öngyilkosságot fontolgat. Természetesen gyászolja az apját, a válságot azonban előre jelzi, hogy értelmetlennek találja az életét. Ön szerint az ön generációja kifejezetten hajlamosabb a mentális betegségekre, vagy egyszerűen arról van szó, hogy ma már jobban felismerjük ezeket?

Jó kérdés. Az Ulysses mellett más szövegek is fontosak voltak számomra a regény megírása közben: A Karamazov testvérek Dosztojevszkijtől és a Hamlet. És ahogy megpróbálok válaszolni a kérdésére, az jut eszembe, hogy ezekben a szövegekben sok szereplő őrült. Ami azt illeti, az őrültség igen gazdag irodalmi múlttal rendelkezik, nem is csak a regény hagyományában, hanem még az előtt is. Shakespeare gyakran írt az őrültségről (és a megjátszott őrültségről). Dosztojevszkij szereplői egyfolytában megőrültek és gyilkolásztak; az első világháború utáni modernista regényekben ijesztően ábrázolják a „harctéri sokk”-ot, és így tovább. A mentális betegség az irodalmi kánon része. Az én szereplőim még elég visszafogottak ilyen téren. Ennek ellenére önnek igaza van abban, hogy nem épp a lelki jólét mintapéldányai.

Bizonyos mértékig ez az Anna Karenyina-problémából fakad: a boldog szereplők mind egyformák (és nem válnak belőlük túl érdekes főszereplők). A regény dramaturgiájához szükség van konfliktusra, boldogtalanságra, bizonytalanságra és a többire. Realista prózát írok, ami esetemben azt jelenti, hogy a szereplőim kitaláltak ugyan, de a létező világ egy verzióját lakják be. Az életüket a térben és időben elfoglalt helyük, valamint az adott anyagi körülmények alakítják. Ezeknek a körülményeknek a feltárása segít nekem életre kelteni a szereplőket a könyv oldalain. Tehát kétségtelen, hogy elméjük és lelkületük, amennyiben azt egyáltalán sikerült életre keltenem, nem független a tágabb kulturális és történelmi változásoktól. A szereplőim az interneten nőttek fel, a gazdasági válság alatt vagy után értek felnőtté és a többi. Biztosra veszem, hogy mindez a lelkiállapotukban is lecsapódik – ahogy az enyémben is.

Amikor megismerjük a Koubek testvéreket, Ivan sakkeredményei évek óta romlanak, Peter pedig – bár sikeres emberjogi ügyvéd – nosztalgiával gondol arra az időszakra, amikor Sylviával egyetemi vitabajnokok voltak. Ivan egy helyen azt gondolja, hogy benne és Peterben egyaránt élt „a vágy, hogy folyton nyerjenek, a naiv, fiatalos hit abban, hogy lehetséges így élni, amit mára megkeserített az élettapasztalat”. Ha meg akarják találni a boldogságot, ahhoz új ént kell teremteniük maguknak, olyat, amely független a sikereiktől?

Úgy gondolom, hogy a sikervágy mindkét fivér esetében szorosan kapcsolódik az életvágyhoz. A vágy néha nyomasztó és pusztító, teljes hiánya azonban talán még ennél is rosszabb. Bizonyos értelemben a regény azt mutatja meg, ahogy Peter és Ivan ugyanazzal a problémával küzd a maga sajátos módján. Peter számára a vágy talán inkább sokrétű, problematikusabb. Ő nemcsak a karrierjében vágyik sikerre, hanem a szerelmi életében, a társas kapcsolataiban, de még az énképében is (hogy „bebizonyosodjon az igaza”). És amikor ez a vágy elillan, akkor nem marad utána semmi – Peter nem látja értelmét az életének. Ivan számára ez egy kicsit másképpen zajlik. Ő már akkor is kezd kételkedni abban, hogy a siker lenne az élete rendezőelve, amikor megismerjük. A versenyzés nem ad már olyan struktúrát az életének, nem biztosít számára olyan identitást, mint régen, ő azonban nem tud kilépni a keretei közül. Az kényszeríti az élete átértékelésére, hogy megtapasztal egy másféle vágyat, amely nem értelmezhető a győzelem és a veszteség fogalmaival.

Ezzel együtt nem tudnám kijelenteni, hogy a fivéreknek fel kellene hagyniuk a siker hajszolásával ahhoz, hogy boldogok legyenek. Nem szeretnék sokat elárulni a regény végéről, de azt elmondhatom, hogy

a siker keresése egészen az utolsó jelenetig fontos eleme a cselekménynek. És nem gondolom, hogy ebből feltétlenül tanulságokat kell levonni. Talán csak annyit, hogy a siker és a kudarc hozzátartozik az élethez – és ez a regény életigenlő.

A fivérek apja szlovák volt. Ivan megjegyzi, hogy Peter kiejtése sokkal inkább hasonlít a dél-dublinira, mint a kildare-ire, és hozzáteszi, hogy „ha O’Donoghue-ra változtathatná a nevét úgy, hogy senkinek se tűnjön fel, száz százalék, hogy megtenné. Ez az anyánk lánykori vezetékneve. Mert utálja, ha bárki külföldinek nézi.” A regényben nem látunk olyan jelenetet, ahol az előítélet megjelent volna, de az azért a háttérben hatott a fivérek életére?

Ahogy mondja, nem vagy csak nagyon kevés helyen jelenik meg az előítélet a regényben. És persze maguk a fivérek nem migránsok – Írországban születtek, ír akcentussal beszélnek. Emellett fehérek, ezáltal látványra nem lógnak ki az ír többségi társadalomból. Sokkal kisebb eséllyel szembesülnek diszkriminációval az etnikai hovatartozásuk miatt, mint mások. Az azonban mindenképpen tény, hogy némiképp másnak érzik magukat.

Ivan számára szerintem ez egy általánosabb elszigeteltséghez adódik hozzá. Az iskolában kirekesztettnek érezte magát, önmagát esetlennek és népszerűtlennek tartja. A társas kirekesztettség részben talán annak tudható be, hogy a kortársai kívülállónak látják; talán nem. Peter a társas viszonyokat kiválóan kezelő embernek tekinti magát, nála a származásbeli különbség más szerepet tölt be. Van valami térítő jelleg Peter mentalitásában, számára rendkívül fontos az igazság és az igazságosság, ugyanakkor ő Ivannál tudatosabban gondolkodik az ideológiákról. Bizonyos mértékben Peter talán éppen azért lép fel oly hevesen az igazságtalansággal szemben, mert társadalmi osztályát és származását tekintve kívülállónak látja magát. De mindez csak utólagos elmélkedés! Igazából nem tudom, „miért” lett a vezetéknevük Koubek – néha a szereplők már teljes névvel érkeznek a fejembe.

Az egész könyvben csendesen, de állhatatosan van jelen a tulajdon, a munka, a pénzkereset kérdése. Ön szerint egy napjainkról szóló regény meg tudja kerülni a gazdasági kérdéseket?

Úgy gondolom, hogy az angol nyelvű regény története, különösen a realista hagyomány összefonódott a gazdasági és politikai élettel. Ha visszatekintünk az irodalomtörténetre, a 18. században a regényforma a kapitalizmus és a birodalom által előidézett gigantikus társadalmi zavarok egyfajta dokumentálására alakult ki. A regény szerkezete az egész 19. században a házasság és az örökösödés körül forgott, ami a földbirtokos dzsentri és a kapitalista osztályok (és különösen a vagyonos nők) legfontosabb gazdasági ügyei voltak. Úgy vélem, hogy a regényformát bizonyos értelemben mindig is két alapvető téma mozgatta: a szex és a pénz. E kettő persze találkozik a házasság társadalmi intézményében, márpedig a 19. századi regény legfontosabb narratív struktúrája éppen a házasságkötés volt. Napjainkban a társas élet kevésbé szorosan szabályozott, fiktív szereplőink pedig már nem kizárólag a tétlen gazdagok soraiból érkeznek. A két legfontosabb mozgatórugó azonban a regényforma sajátja. Hogy ki tudja-e kerülni egy napjainkról szóló regény a gazdasági vonatkozásokat, azt nem tudom. De nehezen tudom elképzelni, hogy nagyon jó könyv lenne belőle!

A zenében az intermezzo két nagyobb szakasz közötti tétel. Első pillantásra különös választás ez a cím, hiszen eddig ez a leghosszabb regénye. De ha jól tudom, az intermezzo sakklépés is. Ki tudná ezt fejteni – meg azt is, milyen élmény volt elmerülni a versenysakk világában?

Az intermezzo valóban sakklépés, más néven zwischenzug, vagy közbeiktatott lépés. Ilyenkor a játékos nem olyat lép, amire számítanak, általában támadást indít és az ellenfelét védekezésre kényszeríti, mielőtt folytatódna az a játék, amire a másik számított. A zenében pedig, ahogy mondta, az intermezzo közjáték két hosszabb tétel között. Én szívesen gondoltam arra, hogy ez az időszak a szereplőim életében egyfajta szünet. De persze talán maga az élet is egy szünet: nagyon rövid, a jelentősége pedig bizonytalan.

Nagyon élveztem a regény sakkal kapcsolatos részét. Sokakhoz hasonlóan engem is a karantén alatt kezdett el érdekelni a sakk. Aztán 2021-ben arra gondoltam, lehetne írni egy novellát egy kisvárosi kultúrházban tartott szimultán bemutatóról. Akkor már egy ideje érdekelt a sakk, és pusztán kíváncsiságból utána is olvastam egy kicsit, így eleinte sok utánajárásra nem volt szükségem. Persze ahogy az ötlet novellából regénnyé bővült, többet kellett megtudnom a jelenlegi versenysakkról, mert azt akartam, hogy stimmeljenek a részletek. De számomra ismerős ez a helyzet, hogy először elkezd érdekelni valami, aztán az alapján ötletem támad egy történethez. Mivel a saját életem eseményeit sosem voltam képes felhasználni az írásaimban, nekem mindig figyelnem kell a világra, mindig új érdeklődési területeket kell találnom. Onnan jönnek az ötletek a maguk titokzatos, de legalábbis megfejthetetlen módján.

A Normális emberek vége felé Connell elmegy egy felolvasóestre, és azt gondolja magában, hogy „még ha az író maga jó ember is, ha a könyv maga jó meglátásokat tartalmaz is, végső soron minden könyvet státuszszimbólumként dobnak piacra, és a marketingben valamilyen mértékig minden író részt vesz.” Egy új Sally Rooney-regény tagadhatatlanul esemény. Ön tudja örömét lelni a könyvnek nem a megírásában, hanem a megjelenésében?

Haha! Azt is lehetne mondani, hogy épp most is ebben a marketingben veszek részt! De remélem, nem így van. Nem érdekel a könyveim marketingje. És az biztos, hogy nem olyan céllal válaszolok az interjúkérdésekre, hogy így majd több könyvet tudok eladni. Amikor megjelenik egy regényem, egyszerűen csak kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak a felmerülő kérdésekre – mintha szegényes jellemre vallana, ha nem így tennék. Úgy tűnik, sokan akarnak kérdezni tőlem, és ha nem lennék hajlandó egyetlen kérdésre sem válaszolni, úgy érzem, olyan lennék, mint egy politikus, aki nem hajlandó sajtótájékoztatót tartani. Ami nyilvánvalóan butaság. Talán egyetlen kérdésre sem kellene válaszolnom. De én úgy érzem, így tudok hű maradni a munkámhoz, és nem elhúzódni tőle.

Nem mondhatnám, hogy élvezem a könyveim megjelenését. Az írást élvezem. Tudom, hogy szerencsés vagyok, amiért a könyveim megjelennek, és ez lehetővé teszi, hogy ebből éljek. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, mekkora áldás, hogy megtehetem, hogy éveken át dolgozom egyetlen könyvön anélkül, hogy bárki is azzal nyaggatna, hogy mikor lesz kész.

Ugyanakkor a megjelenés számomra stressz. Úgy hiszem, azért, mert nem érzem jól magam a nagyközönség előtt, és félek, hogy nem vagyok jó követe a műveimnek. Ha visszaolvasok egy interjúmat, mindig azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld. Ha viszont az írásaimat olvasom újra, akkor úgy érzem, hogy azok megállják a helyüket. Szeretem a könyveimet. Csak azt az énemet nem szeretem, amelyik három-négy évente megjelenik az újságokban, hogy a könyveimről beszéljen. De ha ezt nem tenném, lelkiismeret-furdalásom lenne, mintha egyedül küldeném ki a könyveimet a világba. Mint egy rossz szülő! Tudom, hogy ennek nem sok értelme van. De én ezzel a faramuci helyzettel küzdök, amikor ideje megjelennie egy könyvemnek. Ami viszonylag ritkán fordul elő. A munkám legnagyobb részét az írás teszi ki – és ezért őszintén hálás vagyok.

Hét év alatt négy regénye jelent meg, emellett dolgozott a Normális emberek tévés adaptációján is. Tud lazítani két könyv között, vagy általában azonnal hozzáfog valami újhoz?

A könyvkiadásban szerintem engem viszonylag termékeny írónak tartanak. A laikusok azonban gyakran megdöbbennek azon, hogy csak körülbelül háromévente sikerül kiadnom egy könyvet. Három évig tart megírni egyetlen könyvet?? Ha belegondolunk, akkor ez tényleg elég lassú tempó, alig 100-150 szavas átlag munkanaponként. Ami semmi! Ez a bekezdés is hosszabb lesz annál. Ez számomra a gyakorlatban azt jelenti, hogy több tízezer olyan szót is leírok, ami nem kerül be a végleges változatba. És akadnak olyan időszakok, amikor nem tudom folytatni a munkát, és kénytelen vagyok egész nap feküdni és arról panaszkodni, milyen nehéz megírni egy könyvet stb. Én magam nem látom a saját munkatempómat se nem kifejezetten gyorsnak, se nem kifejezetten lassúnak. Olyan, amilyen. Egyes írók nyolc hét alatt írnak meg egy könyvet, mások tizennyolc év alatt. A lényeg a kész mű.

Nálam általában van üresjárat két mű között. Miután leadom egy regény első változatát, eltelik néhány hónap a szerkesztéssel, és az idő alatt mentálisan végig annak a könyvnek a világában élek. Azután van talán pár hónap, amikor egyáltalán nem írok és nem szerkesztek, aztán remélhetőleg érkezik egy új ötlet. Nem szeretem azt, amikor sokáig nem dolgozom. Ha másféle ember lennék, akkor valószínűleg kihasználnám ezeket az időszakokat, és belefognék mindenféle izgalmas dologba. De mindig úgy érzem, hogy annak semmi értelme, hiszen ha jön az ihlet az új könyvhöz, akkor nem szeretném, ha bármi más elrabolná tőle az időmet. Szóval ilyenkor sokszor csak jövök-megyek, olvasok, emailekre válaszolok, várom az ihletet. Hallottam már olyat, hogy az ihletet nem szabad várni, hanem egyszerűen csak el kell kezdeni írni. Számomra ez teljesen megfoghatatlan. Mit írjak?? Bevásárlólistát? Ez is csak azt mutatja, hogy minden író más. Képtelen lennék ötlet híján elkezdeni írni. Az ötlet van minden más előtt. Szóval remélem, az érkezik majd ezután is. Különben kénytelen lennék rendes állást keresni.