Hétszáz oldalnyi pörgés üresjárat és hullámvölgy nélkül

Talán kicsit közhely, de éppen ezért igaz: az ember sokszor úgy fut bele a legragyogóbb irodalmi művekbe, hogy előzetesen fogalma sem lehetett arról, hogy mekkora kincs akadt a kezébe. Nekem legalábbis a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy egy általam csak névről ismert író az erdélyi Bookart Kiadó által megjelentett alkotása lesz az idei év legemlékezetesebb szépirodalmi műve, pedig valószínűleg ez a helyzet.

Gyanítom, a szerző, Fernando Aramburu neve nem mond túl sokat az olvasóknak, hiszen az 1959-ben született baszk alkotó éppen ezzel a főművével, a sokszorosan díjnyertes Pátriával debütált magyar nyelven. Amikor kézbe vesszük ezt a tekintélyt parancsoló monstrumot (egy kimondottan nagy méretű, közel 700 oldalas könyvről beszélünk), még talán azt hihetnénk, hogy majd rengeteg energiát kell belefektetnünk az olvasásba, ám ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, hiszen ezt a művet olvasni hihetetlenül nagy élvezet. Ennek pedig többek között az az oka, hogy Aramburu gyakorlatilag mindent tud az emberről és a regényírásról.

Virtuóz időkezelés, az olvasó bevonása

A Pátria két egymással elválaszthatatlanul összefonódó család története, akik eleinte a legjobb barátok voltak De Franco halála után az egyre radikálisabbá váló és a Baszkföld függetlenségét tűzzel-vassal kivívni szándékozó terrorszervezet, az ETA ténykedése miatt hirtelen ellentétes oldalra kerülnek, amiből egyikük sem jöhet ki jól.

Aramburu a két család kilenc tagját állítja regénye középpontjába, ám olyan dinamikával, ami egy ekkora terjedelmű alkotásnál egészen szokatlan. Aki már olvasott ilyen hosszúságú nagyregényt, az jól tudja, hogy egy ilyen kötethez rendszerint hozzátartoznak az üresjáratok, a kitérők, azok a szakaszok, amikor leül a történet, ám jelen esetben ilyenről szó sincs, hiszen a Pátria majd 700 oldalnyi pörgés, elejétől a végéig, bármiféle hullámvölgy nélkül. Ez pedig annak köszönhető, hogy a szerző hihetetlenül rövid, többnyire négy-öt oldalas, egy-egy családtagot középpontba állító fejezetekkel dolgozik, mégpedig úgy, hogy egy adott szereplő sohasem kap többet két-három egybefüggő egységnél, majd rögtön jön a következő követendő személy.

Ez már alapvetően megadná a szöveg dinamikáját, de ha még azt is hozzáteszem, hogy Aramburu időkezelése is milyen virtuóz, akkor érthető meg igazán, hogy miért letehetetlen ez a kötet. Ebben a műben ugyanis az idő sem egyenes vonalon halad előre, hiszen folyamatosan ugrálunk az évek között (a történet Franco halálának évében, 1975-ben veszi kezdetét, és az ETA fegyveres harcának beszüntetésével zárul 2011-ben), így a dolgokat folyamatosan más és más oldalról figyelhetjük meg, ami viszont azt eredményezi, hogy minden egyes ugrás elmélyíti a korábban leírtakat.

Ha pedig ez nem lenne elég, Aramburu stílusa is igen egyéni, hiszen bár a szöveg nyelvileg nem túlságosan különleges vagy kimagasló (nincsenek benne különösebb költői képek vagy hosszan idézhető részletek), mégis van benne több olyan vonás, ami igazán egyedivé teszi. Ezek egyike a „/” jel használata, amit az író akkor vesz elő, amikor látszólag nem tudja, hogy melyik jelző lenne számára az ideális, így az olvasó szinte vele együtt gondolkodhat arról, hogy melyik szó, szókapcsolat lenne a legmegfelelőbb az adott helyre.

A másik, még ennél is jobban működő stíluselem az, amikor az alapvetően E/3-ban íródott szöveg egy-egy mondat erejéig átvált E/1-be, hogy az adott szereplő hangja, érzelmei plusztöltést adjanak a történetnek.

További pozitívum, hogy míg más nagyregényekben többnyire van pár fontosabb központi szereplő és rengeteg kevésbé fontos mellékalak, itt szinte mind a kilenc családtag egyformán fontos és egyformán kidolgozott. Ezek a szereplők pedig természetesen az élet más-más oldalát jelenítik meg, így vannak olyanok, akik gondolkodás nélkül megölnének bárkit, aki másként gondolkodik, mint ők, és vannak olyanok is, akik nem vágynak másra, mint a békére.

Bár mint említettem, folyamatosan ugrálunk az időben, a történet középpontja mégis az a pillanat, amikor meggyilkolják az egyik család fejét, a kisvállalkozó Txatót, akinek mindössze annyi a bűne, hogy nem hajlandó tovább fizetni azt a „forradalmi adót” az ETA számára, amely a terrorszervezet működését biztosítja, és amit minden vállalkozónak fizetnie kell, aki életben akar maradni. Érezhetően minden korábbi esemény ide vezet, és minden későbbi történés innen indul ki. Ez a merénylet mindenki életét visszavonhatatlanul megváltoztatja. Legyen az az özvegy Bittori, aki halálos betegen a 2011-es jelenetben már nem vágyik semmi másra, mint hogy megtudja, pontosan mi is történt a férjével, valamint arra, hogy az elkövető bocsánatot kérjen tőle. De ugyanígy nem tudja magát kivonni a történtek alól az asszony egykori legjobb barátnője, a másik család matriarchája, Miren sem, akinek legkedvesebb fia többek között éppen e miatt a gyilkosság miatt börtönben sínylődik, és aki ezért mérhetetlen gyűlöletet érez Bittori és családja iránt.

„A sírok sora hosszan elnyúlik az út mentén. Bittorinak az a szerencséje, hogy mivel a szélük kéttenyérnyire kimagaslik a földből, könnyen le tud ülni a kőre. Persze, ha esik, akkor nem. Mindenesetre a kő elég hideg szokott lenni (a zuzmó is benőtte, meg az évek során óhatatlanul bepiszkolódott), ezért mindig visz magával a táskájában egy műanyag zacskóból kivágott lapot meg egy kendőt, amit maga alá tesz. Ráül, és elmeséli Txatónak, ami el kell mesélnie. Ha mások is vannak a közelben, csak gondolatban mondja el, amit akar; ha senki sincs itt, és többnyire így van, rendes társalgási hangon.

– A lányod már Londonban van. Legalábbis gondolom, mert nem méltóztatott felhívni telefonon. Téged felhívott? Engem nem. A tévében nem mondtak be repülőgép-balesetet, szóval úgy veszem, hogy megérkeztek Londonba, és durr bele, nekiláttak megmenteni a házasságukat.”

De ugyanilyen fontosak az időközben felnőtt gyerekek is: Bittori részéről egy végtelenül magányos és csak az édesanyjáért élő orvos és egy rozoga, nyitott házasságban kínlódó jogász, Miren részéről pedig a már említett, hosszú évek óta börtönben csücsülő terrorista, egy, az agyvérzése következtében jelentős mértékben lebénult kétgyermekes anyuka, valamint egy homoszexuális fiú, aki élete értelmét az irodalomban találta meg. Mindannyiukról elmondható, hogy tökéletesen megrajzolt, élő és lélegző alakok, a maguk vágyaival, álmaival, hibáival és bűneivel.

Nekünk miért lehet fontos ez az alkotás?

A Pátria megszámlálhatatlanul sok fontos témát dolgoz fel, így egyebek között azt, hogy miként működhetett évtizedeken keresztül egy tömeggyilkos terrorszervezet, miként lehetett egy ilyen veszélyes közegben (túl)élni, kivonódni az erőszak alól, hogyan befolyásolta egy-egy gyilkosság a hozzátartozók és az elkövetők életét, és miért olyan fontos a nacionalizmus sokaknak, hogy gondolkodás nélkül ölni képesek érte. Számomra talán ez a kérdés volt a legfontosabb, ugyanis Aramburu elképesztő finomsággal képes bemutatni azt, hogy minél okosabb és tájékozottabb valaki (példának okáért az író Gorka), annál kevésbé fogékony a világot végtelenül leegyszerűsítő szlogenekre, és minél műveletlenebb (például a saját anyanyelvét is csak hibásan beszélő terrorista), annál inkább hiszi el azt, hogy a népe különleges, az egész világ ellenség, és minden összefoglalható pár pofonegyszerű szólammal.

Bár a kiadó eddig semmiféle komolyabb reklámot nem vetett be a kötet népszerűsítése érdekében, ez a regény az egyik legjobb dolog, ami idén történt a magyar irodalomban, így aki teheti, semmiképp ne hagyja ki.

Fernando Aramburu: Pátria
Fordította: Imrei Andrea
Bookart, 2024, 7890 Ft