A nácik kedvenc filmesének nem esett nehezére tükörbe nézni

Ha létezik igazán zavarba ejtő példája annak a kérdésnek, hogy el lehet-e választani egy alkotót az alkotástól, illetve el kell-e, akkor azt a példát úgy hívják, hogy Leni Riefenstahl, Adolf Hitler kedvenc filmrendezője, aki mérhetetlen hozzáférést és anyagi forrást kapott a náci birodalomtól a két, megbízásból készített, korszakos filmjére. Ezek megkerülhetetlen, sokszor elmondott tények: Az akarat diadala grandiózus propagandáját a Csillagok háborújában is lemásolták, az Olimpia sportközvetítési innovációit, bevett kameraállásait pedig a mai napig használják.

Riefenstahl sosem volt NSDAP-tag, állítása szerint nem tudott a harmadik birodalom atrocitásairól, a zsidók tömeges irtásáról, az Endlösungról. A két háború között sztár volt, Balázs Bélával is dolgozott, a háború után viszont már nem kapott lehetőségeket, de a német és nemzetközi közvélemény is egyfajta hírességként tekintett rá, aki segíthet megérteni, és segített előidézni az ország Hitler-imádatát. A hatvanas évektől kezdve többször indult afrikai expedícióra a szudáni nuba törzshöz, aktívan sportolt. Ha bárki felvetette, hogy tudott a nácik tetteiről, azt beperelte rágalmazásért. 2003-ban, 101 évesen halt meg úgy, hogy mindvégig tagadott.

Riefenstahl története szól a gonoszságról, de arról is, hogy egy embert képtelenség megismerni: itt vagyunk 2024-ben, és még mindig nem tudunk százszázalékos bizonyítékot találni arra, hogy majdnem száz évvel ezelőtt valaki tudott-e valamit, vagy sem. A Riefenstahl című dokumentumfilm ezt empirikus eszközökkel próbálja feltérképezni, az alapja az a rengeteg hangfelvétel, tévéfelvétel, napló, jegyzet, telefonbeszélgetés és amatőr otthoni filmfelvétel, ami hagyatékként él tovább. A filmrendező népszerű interjúalany volt a második világháború után a német televízióban, készült portréfilm róla a kilencvenes években, de Andres Veiel dokumentumfilmjében az az érdekes, hogy nemcsak a már sokszor látott archív felvételeket látjuk, hanem olyanokat is, amik eddig még nem láttak napvilágot.

Nem mintha az eddig elérhető felvételek és dokumentumok nem lettek volna beszédesek. Riefenstahl mindig is tisztázatlanul hagyta, hogy pontosan milyen kötelékek fűzték a náci párt vezetéséhez, mennyire volt jóban Adolf Hitlerrel vagy éppen Goebbelsszel, aki – mint a visszaemlékezéseiből kiderül – a lakásában legalább egyszer megpróbálta megerőszakolni. Albert Speerrel, a náci birodalom főépítészével egészen biztosan jóban volt, hangfelvételek vannak arról, ahogy Speer húszéves börtönbüntetésének letelte után kedélyesen beszélgetnek telefonon arról, hogy egy-egy tévészereplésért mennyi német márkát kérjenek.

A náci vezetéshez való közelségéről faggatózás az, ami Riefenstahlt leginkább kiborítja. A nemzetközi Emmy-díjas, 1993-ban készült A képek hatalma: Leni Riefenstahl című portréfilm eddig sosem látott forgatási jelenetében pillanatok alatt megszűnik a kedélyes modora, amikor forrásokra hivatkozva a riporter arra kérdez rá, hogy milyen gyakran találkozott a párt felső vezetésével.

De talán a legsúlyosabb a vendégszereplése a Je später der Abend… című nyugatnémet beszélgetős műsorban. Riefenstahl ugyanis nem az egyedüli vendég, ott ül mellette egy müncheni munkás-nyugdíjas, aki kerek perec megmondja a műsorvezetőnek, hogy igenis nem kellett mindenre igent mondani a negyvenes években, és nem kellett kiszolgálni a náci rezsimet. Nem maga az interjú a súlyos, bár az is megéri a pénzét, hogy egy később a sajtóban „Polit-Oma”, azaz politikus nagyi gúnynevet kapó nyugdíjas hogyan hozza nehéz helyzetbe Hitler kedvenc filmrendezőjét, hanem az, amit Riefenstahl kap aztán reakcióként később az otthonában. A rendező ugyanis rögzítette a telefonbeszélgetéseit, és a hetvenes években ezek szerint könnyű volt telefonkönyvben megtalálni Leni Riefenstahl elérhetőségét, ezért több néző is telefonált neki. És ájtatosan kifejezték a támogatásukat. Vagy azt, hogy már kedvelték őt három évtizeddel is korábban.

Veiel dokumentumfilmje ezekben a jelenetekben legerősebb, amikor egyszerűen hagyja Riefenstahlt létezni, és az archív felvételeket magukért beszélni. Az életrajzi elemekben már kevésbé jó: azt nem tudhatjuk meg, filmjének alanya hogyan lett színésznőből rendező, hogyan jutott el odáig egyáltalán, hogy rábízták Az akarat diadalát. Van szó a családi hátteréről is, pár mondat színésznőként nem sikeres édesanyja elvárásairól, apja nagyon keménykezű nevelési módszereiről. Sajnos nem kerül szóba Balázs Béla, aki Riefenstahl színészi áttörésének, a Kék fénynek a forgatókönyvét írta, ami még nem különösebben hiba, de az már igen, hogy a rendező életében jelentős szerepet kapó búvárkodásról egy szó sem esik. Veiel ráadásul többször narrációban magyaráz és értelmez, ami gyakran véleményezi azt is, amit látunk. Amikor a narrátor kimondja, hogy Leni Riefenstahlt valószínűleg senki sem kérdezte Adolf Hitlerről, amikor a szudáni közösségbe ment expedícióra, az olyan, mint egy félmosollyal elmondott vicc.

Miközben a Riefenstahl hangulata kifejezetten álomszerű: Veiel kétszer is elsüti azt a trükköt, hogy Leni Riefenstahl fiatalkori és idősebb korában készült fotóit átúsztatja egymásra, ezzel érzékeltetve, mintha ugyanaz a fiatal elhivatottság megmaradt volna évtizedekkel később is. Az archív felvételek filmszalagjai oda-vissza peregnek a képen, a csellóra szerzett zene komor, a narrátor néha hosszú időkre eltűnik, és egyedül maradunk Leni Riefenstahl szavaival.

Amikről még a Riefenstahl után is nehéz megmondani, hogy mennyire kiszámítottak, és mennyire egy nem létező közönségnek szóltak akkor is, amikor négyszemközt vagy telefonban mondta őket. Mai fejjel nehéz elképzelni egy olyan helyzetet, hogy a propaganda egyik legnagyobb készítője nem volt a legfelsőbb körökbe beavatva, nem ápolt személyesen jó kapcsolatot a Führerrel, nem volt tisztában azzal, hogy mi történik a színfalak mögött, vagy éppen a gettókban. Veiel filmje viszont még ennyi idő múltával, ennyi felvétel átbogarászása után sem tud egyértelmű, kézzelfogható, minden kétely nélkül elfogadható bizonyítékot nyújtani arra, hogy Riefenstahl valóban hazudott volna. A filmjének utolsó perceiben egy olyan interjúból láthatunk részletet, ami akkor készült, amikor Leni Riefenstahl 97 éves volt. Bevezetik a kipárnázott székre, instruálja az operatőrt, hogy honnan derítse meg az arcát, hogy ne látsszon az egyik ránca, leveszi a napszemüvegét, és belenéz egy kézi tükörbe. Annak ellenére, amit a Riefenstahlban láttunk, nem esik neki nehezére.

A Riefenstahl premierje a velencei filmfesztiválon volt, mi a miskolci Cinefesten láttuk. Magyarországi moziforgalmazásba később kerül a Cirko Film jóvoltából.