Az a punk ötletünk támadt, hogy miért ne lehetne a magyarság ősanyja egy fekete lány

Kárász Emese tinédzser kora óta modellkedik, színészetet először a Pesti Magyar Színiakadémián tanult, majd 2021-ben bekerült a Freeszfe Egyesület első színházcsináló képzésébe. Farkas Dorottya Angliában diplomázott pszichológia szakon, majd a Covid-járvány miatt 2020-ban hazajött, és jelentkezett a Freeszfe-re. Az egyesületben mindketten abba a tizenkét fős osztályba jártak, ahol többek között Kárpáti Péter, Ascher Tamás, Barda Beáta, Tarnóczi Jakab és Rozgonyi-Kulcsár Viktória tanították őket.

Kettejük első közös projektje az Emese álma című előadás, amelynek főhőse egy színes bőrű fiatal lány, akivel a munkatársaitól kezdve a járókelőkön át a galambokig az egész város azt érezteti, hogy idegen itt. Amikor Emese a mitológiai névrokonához hasonlóan váratlanul teherbe esik, elveszíti a kapcsolatát a valósággal, és az ősmagyar mondavilágba menekül. A monodrámát Farkas Dorottya írta és rendezte, Kárász Emese adja elő, de az előadást – Vass Szandi dramaturggal kiegészülve – igazi közös alkotómunkának tartják.

Egy hírcsatorna, madarak, egy fekete lány. Honnan jött az Emese álma előadás ötlete?

Farkas Dorottya: A színházcsináló képzésünk során volt egy vizsgánk, egy zenés-táncos varieté, amiben csináltunk egy közös performanszot, lényegében egy zenés híradóműsort. A híradó onnan jött, hogy ekkoriban tört ki az orosz-ukrán háború, és azt éreztük, hogy miközben mi itt ugrálunk a miniszoknyánkban, a világ egy nem is olyan távoli pontján enyhén szólva drámai a helyzet, ezért megpróbáltunk egy kicsit vészjóslóbb hangulatot csempészni ebbe a könnyed vizsgaelőadásba. Ezek után Emesével úgy döntöttünk, hogy kibővítjük a kis performanszunkat egy egész estés előadássá.

Kárász Emese: Egy ponton pedig bejött valahogy a saját sztorim is. Amikor 2021-ben jelentkeztem az átalakult SZFE-re, a felvételin felmerült egy ilyen bőrszín-probléma. Nekem nem mondták, de visszajutott hozzám, hogy a felvételiztető tanárok arról beszélgettek, hogy vehetnek fel engem úgy, hogy nem tudják, milyen szerepet adhatnak majd nekem itthon.

Egy fekete lány hogy fogja eljátszani Júliát?

Kiderült, hogy végül emiatt utasítottak el. Ez persze a legjobb, ami történhetett, viszont hosszú idő után először szembesítettek azzal, hogy fekete vagyok.

Farkas Dorottya: Mindkettőnkben mocorog valami, jó ideje érezzük, hogy talán máshol jobb lenne nekünk. A performanszunk is egy olyan dalra épült, amit Emese erről a kérdéskörről írt: menni vagy maradni? Időközben pedig bekerültünk a Füge Produkció Titánium pályázatának négy hónapos mentorprogramjába, és én ekkor már azt akartam, hogy ne mindenféle színésszel csináljuk meg ezt, hanem egyszerűen írni kell Emesének egy monodrámát. És ha már Emesének hívják, az a punk ötletem támadt, hogy miért ne lehetne a magyarság ősanyja egy fekete lány?

Ami azáltal válik igazán kísértetiessé, hogy Emese mitikus álmában az a turulmadár jelenik meg, ami évszázadokkal később egy olyan párt szimbóluma lesz, amely magyar polgárokat gyilkoltat meg – olyanokat, akiket a bőrszínük vagy a származásuk miatt nem tart magyarnak.

Farkas Dorottya: Az írás közben erre konkrétan nem gondoltam, de szeretek olyan szimbólumokhoz nyúlni, amiket lehet, hogy eleinte még én sem értek, és csak miközben foglalkozom velük, értem meg szépen lassan, hogy milyen szükségletet elégítenek ki. A mitológia is kreált sztorik halmaza, amivel próbáljuk megmagyarázni, hogy honnan származunk.

Mindketten ugyanazt a színházcsináló képzést végzetétek el. Az hogyan dőlt el, hogy ki milyen szerepet visz a projektben?

Farkas Dorottya: A Freeszfe-s képzésünk tényleg nagyon összetett volt, ami nem választotta el egymástól szigorúan a rendezői és a színészi vagy más képzést, hanem mindenki tanult mindenfélét, közben pedig nagyjából kiderült, kihez milyen szerepkörök állnak közel. De mi jellemzően inkább projektekben gondolkodunk: egyszer én írok és rendezek, és te játszol, a következőben meg én játszom, és te csinálod a dramaturgiát. Nálunk mindent együtt fejleszt színész és rendező, ami tudtommal az idősebb generációkban egyáltalán nem megszokott.

Mivel Emesével szoros barátságban vagyunk, rengeteget beszélgettünk, és azt gondoltam, talán nekem most könnyebb lesz a körülötte lévő problémákat megfogalmazni, miközben azért saját magamból is bőven van ebben a darabban. De az végig egy belső konfliktusforrás volt számomra, hogy

visszaélek-e Emese történetével, és egyáltalán szabad-e nekem megfogalmaznom mindezeket fehér magyarként?

Nagyon igyekeztem a próbafolyamat során folyamatosan csekkolni, hogy oké-e neki, igaznak érzi-e a szöveget.

A darab egyik ötletadója tehát a mondabeli Emesével való névazonosság volt. Annak van története, te miért ezt a nevet kaptad?

Kárász Emese: Annyiban van, hogy anyukám számára nagyon fontos a magyarsága. Én is ezért lettem Emese, és a bátyámat is Attilának hívják, bár ő fehér. Amikor anyukámék fiatalok voltak, még nem volt „gáz”, ha használtad a magyar szimbólumokat, simán lehetett hordani a kokárdát, ez csak később lett problematikus. De anyukám azóta is gyakran hallgat népdalokat, meg Kossuth Rádiót. Szóval masszívan szereti a hazáját, bár mostanában azért benne is bőven van kérdés ezzel kapcsolatban.

„– Maga hova valósi? – Budapest. – De mikor tanult meg ilyen szépen magyarul? – Magyar vagyok”, hangzik el a jellemző párbeszéd az előadásban Emese és egy ismeretlen férfi között. A saját családi hátteredről mit lehet tudni?

Kárász Emese: Akiről az előbb beszéltem, ő az örökbe fogadó anyukám, vagyis a család, ahol felnőttem magyar. De ennél azért kicsit izgalmasabb a sztori, mert az örökbe fogadó apukám apja az első világválságkor kivándorolt Algériába, majd diplomata lett, és a nagymamámmal együtt Párizsba költöztek. A nagymamám, aki amúgy óvónő volt, a Párizsi Divatintézetnél volt újságíró. Majd megszületett az apukám, aki végül hazajött Budapestre – ő fogadott aztán örökbe az anyukámmal. Én egy szexuális erőszakból születtem Magyarországon. Amikor elkezdtem a színházi képzést, felvettem a kapcsolatot az életet adó anyámmal, és kiderült, hogy egy hihetetlenül kedves, aranyos nő, mégis azt éreztem, hogy nem tenne jót nekem, ha jobban elmélyülne a kapcsolatunk, mert nagyon nehéz volt eljutni odáig, hogy ezzel az egésszel mostanra rendben legyek. De az Emese álma előadásra azért majd el fogom hívni egyszer.

Az előadás végén elénekelsz egy népdalt. Ezt is a gyerekkorodban tanultad?

Kárász Emese: Nem. Volt egy időszak, amikor kicsit elvették a kedvem a népdalénekléstől, pedig nagyon szerettem. Amikor az iskolában egy tanárunk azt mondta, milyen érdekes, hogy feketeként így el tudok énekelni egy népdalt, egy ideig nem nagyon vettem elő őket. Jártam néptáncra is, ott meg mindenkinek szép, egyenes hosszú haja volt, amit be lehetett fonni, az én hajamat viszont nem lehetett befonni, ezt sem nagyon szerették az oktatók. Szóval passzívan ez a megkülönböztetés azért végigkísérte a gyerekkoromat. Valamilyen szinten voltak is erről gondolataim, de igazán csak a színház hozta felszínre az ezzel kapcsolatos érzéseimet, illetve elkezdtem összerakni magamban a puzzle-öket.

Farkas Dorottya: És miközben ezt próbálja visszatükrözni az előadás is, a nők elleni általános abúzusra is reflektál. A darabbeli Emese teherbe esik, de ő sem tudja, hogyan és mikor történhetett ez. Ehhez pedig én is tudok kapcsolódni, nekem is volt egy olyan incidensem, amiről csak évekkel később jöttem rá, hogy igazából az erőszak kategóriába tartozik. Szerintem fontos, hogy erről is beszéljünk. De a folytonos identitáskeresés is erős közös pont nálunk.

Ha már a magyarság ősi gyökereihez nyúltatok vissza: a 21. században mit jelent nektek a saját magyarságotok?

Farkas Dorottya: Erről az jut eszembe, hogy amikor Angliában éltem, megpróbáltam minél jobban besimulni a környezetembe, tökéletes angollal beszélni, megtanulni, magamévá tenni a milyenségüket. Ekkor éreztem magam a legmagyarabbnak. Amit viszont én hoztam, abból ők semmit nem értettek. Szerintem akkor érzed a leginkább a saját kultúrád fontosságát, ha kikerülsz a megszokott közegedből. Magyarnak lenni egy veled született valami, egy kapott csomag, amiben nagyon sok minden van, amiből turkálhatsz, de nem mindent találsz majd meg a csomagban – ezeket majd megtalálod máshol. Nekem itthon többek között abból lett elegem, mennyire átpolitizált a magyar szó jelentése, és mintha csak akkor lehetnél igazán magyar, ha egy bizonyos politikai ideológiában hiszel, hogyha egy bizonyos pártra szavazol.

Az, hogy a régi történeteinket, a kulturális gyökereinket eltulajdonítja egy politikai narratíva pusztán érdekhajhászatból, szerintem disznóság.

Nemcsak a matyó hímzés fejezi ki a magyarságunkat.

Kárász Emese: Emlékszem, amikor egy német projekt részeként az egyetemfoglaláshoz való viszonyunkról kellett volna beszélni, mondtam, hogy abban nem voltam benne, ahhoz nincs viszonyom, de a Föl-földobott kő című verset szívesen elmondom. Azt még sosem bírtam bőgés nélkül elmondani. És ha most kurvára haragszom is Magyarországra, mégis nagyon szeretem. Ezért rohadt dühös vagyok arra, ahogyan lepusztítják. Soha nem is az egyes emberekre haragszom, de még a rasszistákra sem, mert néha én is rasszista vagyok, én is rajtakapom magam, hogy elfog valami furcsán rossz érzés, amikor egy sötétebb bőrű férfi ül le mellém a metrón. Mert amivel évek óta etetnek minket, azt szinte lehetetlen kizárni.

A menni vagy maradni, a föl-földobott kő dilemmájával jelenleg hogy álltok? Egyáltalán mennyi perspektívát láttok itthon a független előadói létben?

Kárász Emese: Mivel még mindig modellkedem, ebből tudok rendesebb összegeket is keresni, de tavaly azért velem is előfordult, hogy még egy kávéra valót is alig tudtam néha összekaparni. Az meg, hogy a független színházi projektekre mennyire kevés pénz jut itthon, nagyon frusztráló. Ha minden jól alakul, akkor én jövőre elmegyek Ausztriába tanulni. De nem tervezem azt, hogy végleg kint maradok. Ma már nagyon jó példák vannak arra, hogyan lehet alkotóként egyik lábbal itt, a másikkal külföldön lenni. Amikor épp elkezd az egyik hiányozni, visszatérsz a másikba. A teljes elhagyással viszont azt érzem, hogy aki elmegy, az elveszíti a jogot arra, hogy kritizálja a saját országát. Feltetted a kezed, és azt mondtad, hogy kilépsz innen, ami tök jogos, de akkor ne kritizáld, mert mostantól nem teszel semmit azért, hogy itt egy nap valami jobb legyen. Én nem szeretném ezt a jogot és a reményt feladni.

Farkas Dorottya: Én egy önkormányzatnál dolgozom kommunikációs munkatársként, és azt próbálom összeegyeztetni a színházi tevékenységeimmel. Ez például a főpróbahéten, amikor napi 10 órát próbáltunk, nem volt a legegyszerűbb feladat. Az országból való kicsekkolást pedig nagyon hasonlóan látom, mint Emese. Magyarország és én jelenleg egy nem túl egészséges párkapcsolatban élünk, amiből ki szeretnék lépni, egyelőre mégsem tudok, mert fontos nekem a másik fél. Azt nem tudom, hogy végül itt fogok-e maradni, de most azt érzem, hogy itt tudok még értékes dolgokat csinálni.

Az Emese álma ősztől látható újra a Trafóban.