Könyvmonstrum, ami megdolgoztat, de cserébe rengeteget ad

Bár az orosz történelem az egyik leghányatatottabb az európaiak közül (és ez bizony hatványozottan igaz az elmúlt évszázadára), valahogy mindig kitermelte a jobbnál jobb íróit, akik műveikkel irányt tudtak mutatni. A 19. században ott volt Dosztojevszkij és Tolsztoj, a 20.-ban Bulgakov és Szolzsenyicin, a kortársak közül pedig a Magyarországon is népszerű Viktor Pelevin és Vlagyimir Szorokin mellett ide sorolható az a Marija Sztyepanova is, akiről idehaza még nem igazán hallhattunk.

Az 1972-ben született írónő az elmúlt években vitathatatlanul eljutott a csúcsra, hiszen összegyűjtött verseivel nemrég elnyerte a Lipcsei Könyvdíjat, a jelen recenzió alapjául szolgáló kötetével az orosz Nagy Könyv díjat, valamint odafért a Nemzetközi Booker-díj rövidlistájára is.

Már rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy az Emlékeim emlékére egy igazi monstrum (bő félezer, nagy méretű és sűrűn szedett oldal), amely garantáltan meg fogja dolgoztatni az olvasóit, de cserébe rengeteg mindent tud adni.

A könyv felütése meglehetősen egyszerű: az írónő egy idős rokon halálakor megörököl rengeteg régi tárgyat és jó pár naplót is, amelyeket kézbe véve megpróbálja elképzelni, milyen is lehetett ennek az idős nőnek élete, akivel egyébként az elmúlt évtizedekben csak minimális kapcsolatot tartottak. A tárgyakból sok minden nem deríthető ki (Oroszország-szerte millió és millió ilyen lehet), a naplók pedig elképesztően furcsa stílusban íródtak, ugyanis hiába van belőlük többtucatnyi, semmi nincs bennük feljegyezve a leghétköznapibb teendőkön (bevásárlás, mosás, takarítás stb.) kívül, és semmit nem árulnak el az írójuk életéről. A legtöbb embert ez a felfedezés lelombozná, de Sztyepanovát nem, hiszen már régóta rájött, hogy hiába vett részt az országa két világháborúban, hiába volt itt egy véres forradalom, majd az azt követő tömeggyilkos diktatúra, a családjával mintha mi sem történt volna, valahogy mindent megúsztak. De mégis, milyen lehetett az életük?

„A lényeg, hogy egyetlen háborút megjárt nagypapát sem tudtam fölmutatni: az én nagyapámnak a családi krónikák szerint az örvényben sodródó fadarab szerepe jutott, és ez sehogy sem illett a háborút és győzelmet harsogó beszámolók kórusába. Általánosságban úgy tudnám megfogalmazni, hogy az orosz történelemben, amelyben mások rokonai alanyi jogon voltak jelen, az enyéim legfeljebb társbérlők lehettek.”

Miért tudományos munka?

Erről is szól a könyv, meg sok egyébről. Sztyepanova ugyanis elképesztő mennyiségű kutatást folytatott, így nemcsak családjának elmúlt közel másfél évszázadát rekonstruálta, de közben elmerült a múlt feltárásával és az emlékezet működésével kapcsolatos szak-, illetve szépirodalomban (rengetegszer utal többek között az ezredforduló talán legfontosabb írójára, a 20. század számos elfeledett eseményét dokumentáló W. G. Sebaldra és az esszék területén is nagyot alkotó Susan Sontagra), és ugyanilyen otthonosan mozog a történelmi és levéltári munkák, a költészet, a pszichológia vagy éppen a filozófia területén is. Ez a számos megidézett terület érdekes irodalmi ötvözetet hozott létre a könyv lapjain. Ennek révén pedig az Emlékeim emlékére sokszor sokkal inkább hasonlít egy óriási esszére, mint akár egy esszéregényre.

Ráadásul mivel egy ekkora monstrumról van szó, a tempó sem túl sietős, így az első 150 oldal gyakorlatilag egyfajta bevezetőként szolgál, melyben Sztyepanova leginkább arról próbálja meggyőzni az olvasóit, hogy a történelem (legyen az egyéni vagy közösségi) milyen kevéssé ismerhető meg a maga teljes valójában. Ennek kiváló illusztrációjául szolgál az a kis anekdota, melynek során az írónő csak azért fogadott el egy meghívást, mert tudta, hogy abban a városban élt egy felmenője, akit egyébként nem is ismerhetett. Mivel azonban számos részinformációt tudott róla (így a korabeli lakcímét is), meglátogathatta a tökéletes állapotban lévő egykori családi fészket, ahol annak ellenére jöttek elő az emlékek, hogy valaha is járt volna ott. A hely szelleme és a kollektív emlékezet szép példája – gondolta egészen addig, míg meg nem tudta: eltévesztette a címet, így nem is az egykori felmenő házánál járt.

Az egész kötet tele van ilyen eseményekkel, így aki arra vár, hogy majd szép lassan összeáll egy családregény, az csalódni fog, hiszen

a hosszas és számtalan témát kitárgyaló esszébetétek közé ékelődő, különböző dokumentumokon, elsősorban leveleken alapuló családi történetek sokáig szinte semmit nem adnak ki, pusztán megmaradnak zárványként, több élet apró, elszórt darabjaiként.

Sztyepanova ezenkívül is számos érdekes húzással él, hiszen a nagy előd és példakép Sebalddal ellentétben gyakorlatilag egyetlen dokumentumot, egyetlen képet sem ékel be a szövegbe, ezeket is hosszú-hosszú oldalakon keresztül pusztán leírások formájában kapjuk kézhez.

Viszont amilyen méretű információhalmazt közöl az ide-oda ingázó esszéi során, az egészen lélegzetelállító. Így bőségesen olvashatunk az emlékezet torzulásairól, a fényképek mementószerepéről, a zsidók (hiszen ősei nagy része zsidó származású) oroszországi életéről, a korabeli városok felépítéséről, a nyugati és keleti világ közötti különbségekről, a 20. század eleji orvostudomány állapotáról, a kommunizmus pszichológiájáról, és még sorolhatnám. A szerző játszi könnyedséggel kapcsolja egyik témát a másikhoz, így sosem tudhatjuk, hová fogunk kilyukadni legközelebb.

És miért szépirodalom?

Sztyepanova azonban nem lenne vérbeli profi, és a könyve sem lenne ekkora a közönségsiker, ha a záró százötven oldallal nem kedvezne a szépirodalom híveinek is, hogy itt az eddig elszórt morzsákból (levelekből, félinformációkból) aztán többé-kevésbé összeálljon a dédszülei, nagyszülei és szülei élettörténete is, amelyből többnyire hiányzik ugyan az erőszakos halál, a börtön vagy a száműzetés, de attól még bőségesen lekötik az olvasót. Ezekből a sorsokból megtudhatjuk, hogyan élte át az értelmiség az elmúlt bő egy évszázad oroszországi eseményeit, mint például

• a Sorbonne-on végzett dédnagymama, aki Oroszország egyik első női orvosa volt;
• egy dúsgazdag gyáros dédnagypapa, aki mindent elveszített az államosítások során;
• vagy az egyik nagypapa, aki nincstelen árva gyerekből válik hithű kommunistává.

Azt hiszem, jó esély van arra, hogy az Emlékeim emlékére az év egyik nagy dobása lesz, hiszen ilyen méretű és kiterjedésű tudásanyag egészen ritka egyetlen kötetben, ám elsősorban azok fogják értékelni, akik nem egy vérbeli regényt, hanem inkább egy szépirodalomba oltott tudományos munkát keresnek.

Marija Sztyepanova: Emlékeim emlékére
Fordította: Gábor Sámuel
Park Könyvkiadó, 2024, 5999 Ft