A természet igazából magasról tesz ránk

Ahogy egyre inkább érezhetőek a globális klímaváltozás hatásai, úgy egyre több ember figyel oda az egyre aggasztóbb jelekre, és minél inkább központivá válik ez a mindenkit érintő változás, annál inkább bekerül ez a fontos téma a szépirodalomba is. Ennek köszönhetően az utóbbi időkben se szeri, se száma az ezzel kapcsolatos jobb-rosszabb regényeknek, melyek sorát ezúttal egy idehaza teljességgel ismeretlen svéd szerző, Jens Liljestrand folytatta Ha minden véget ér is című alkotásával.

Az 1974-ben született íróról mindenképpen tudni érdemes, hogy bár ez a féltéglányi könyv meglepő módon az első regénye, hazájában már jó ideje elismert és köztiszteletben álló újságírónak és kritikusnak számít, aki az elmúlt évtizedben írt már több novellát és egy August-díjra jelölt életrajzi kötetet is.

Ha valamihez hasonlítanom kellene ezt a pontosan félezer oldalas monstrumot, egyértelműen Karl Ove Knausgård idehaza 2023-ban megjelent nagyregényét, a Hajnalcsillagot hoznám fel mint irodalmi párhuzamot. Ez pedig már azért is nagy szó, mert a norvég sikerszerző könyve vitathatatlanul a tavalyi év egyik legjobbja volt. Liljestrand hasonló módon építi fel művét, mint a neves kolléga, és ugyanúgy váltott nézőpontokból, szereplőnként egy-egy kisregénnyi teret hagyva hőseinek szabadítja rájuk az apokalipszist, ám míg Knausgård-nál ez merőben természetfeletti volt, addig jelen esetben nagyon is természetes.

A Ha minden véget ér is fő témájaként arra keresi a választ, hogy miként boldogulhat az ember az egyre embertelenebbé váló világban, miként kezeljük mind egyéni, mind társadalmi szinten a globális felmelegedés által okozott természeti katasztrófákat és társadalmi változásokat, illetve hogy mit hozhat számunkra a jövő.

„Mert az ember hozzászokik, felelem az újságírók kérdéseire, ez az igazán rettenetes az éghajlatváltozásban, hogy megtanulunk együtt élni az erdőtüzekkel, a hőséggel, azzal, hogy Párizsban, Berlinben, Madridban hajléktalanok főnek meg, milliók halnak meg Indiában, mert kimarad a monszun, a görög társadalom gyakorlatilag összeomlott, az USA nyugati részén az egész mezőgazdaságot tönkreteszi az aszály, az európai esőzések egész közösségeket mosnak el, de mi bekapcsoljuk a légkondicionálót, kint meg begyújtjuk a grillt, az emberiség fennmaradása eddig az egyedülálló alkalmazkodási képességünkön múlt, most pedig ez vezet bennünket a végzetünk felé, pedig csendesen és engedelmesen úszunk az árral, és ha a marhákat kényszervágásra kell küldeni, olcsóbb lesz a biobélszín.”

A mű egyik legnagyobb erénye az okos szereplőválasztás, így Liljestrand egyszerre tudja megszólaltatni a fiatalabb és az idősebb generáció tagjait is, egyszerre tudnak olyanok beszélni, akik szerint az egész téma egy felfújt marhaság, amivel foglalkozni sem érdemes, és olyanok is, akik szinte beleőrülnek az általuk is csak nagy vonalakban elképzelhető fenyegetésbe.

Mert ez bizony bármelyikünkkel megtörténhet

A történet valamikor napjainkban játszódik, amikor egy augusztus végi napon egy jól szituált, felső középosztálybeli svéd család egyszer csak arra ébred, hogy ezúttal tényleg komolyan kellene venniük az amúgy már jól megszokott hatósági figyelmeztetéseket, és ideje lenne elhagyniuk nyaralójukat, amelyet egyre inkább fenyeget minden idők legnagyobb észak-európai erdőtüze. Ahogy azonban lenni szokott, minden akkor romlik el és akkor megy félre, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, ennek következtében pedig szó szerint versenyt kell futniuk a halálos veszéllyel.

Az első elbeszélőnk, Didrik, a negyvenes családapa, akinek első ránézésre mindene megvan: csinos felesége, három gyermeke (két kamasz és egy csecsemő), jó állása és egy majdnem új elektromos BMW-je, valamint egy már előre kifizetett, fél évre tervezett thaiföldi családi vakációja. Ahogy egy férfihoz „illik”, természetesen ő akar irányítani, és a teremtés koronájaként szeretné hősiesen megmenekíteni családját a lángok közül, de hát ugye tényleg minden akkor fuccsol be, amikor nem kellene. Ráadásul Didrik több rossz döntést is hoz, így a klasszikus férfi szerepben történő bukása nemcsak családtagjait hozza nehéz helyzetbe, de a múlt lezártnak tűnő emlékeit is felkavarja. Egy tévéinterjú során elhangzó mondata („Szokj hozzá, bazmeg!”) pedig végigvisszhangzik az egész művön, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez a tűzvész egy olyan eljövendő pokoli világ egyik első hírnöke, amelyet senki sem kerülhet el. Még az olyan burokba zárt influenszerek sem, mint amilyen a következő elbeszélőnk, Melissa.

A fiatal, csinos, bevándorló hátterű nő, aki korábban a nem is annyira mintaapa Didrik szeretője volt, igazán érdekes karakter, hiszen bár szegény családból származik és korábban bőven kijutott neki a bajból is, a tüzek feldobbanása idején már népszerű influenszer, aki egy-két jobban sikerült képet és némi coelhói bölcsességet posztolva már gyakorlatilag munka nélkül degeszre keresi magát. Paradox módon bár posztjaival szinte mindenkit elér, világa mégis zárt, hermetikus. Így nem is túl meglepő, hogy egyedül lakik egy ingyen a használatára bocsátott tetőtéri luxusapartmanban, ám a katasztrófa elől természetesen ő sem menekülhet.

A harmadik elbeszélőnk, André hozza el számunkra a kötet csúcsát, hiszen a túlsúlyos és erősen önbizalomhiányos kamasz az utóbbi idők egyik legjobban megírt figurája, aki egész életében nem tudott mit kezdeni egykori teniszcsillag apjával, akivel azonban a kialakult helyzet miatt kénytelenek – a szó szoros értelmében – egy csónakban evezni. Andrét pedig már nem is annyira a tűzvész érdekli, hanem inkább az, hogy ennek révén fellázadhat az apja és az általa képviselt fogyasztói társadalom ellen is.

Az utolsó narrátorunk pedig Didrik tizennégy éves lány, Vilja lesz, aki családjától elszakadva kénytelen megismerni az egyre inkább mindennapivá vállaló apokaliptikus világot, amelyben – tetszik, nem tetszik – ezután boldogulnia kell.

Miért jó még?

Liljestrand óriási erénye, hogy mind a négy szál rendkívül olvasmányos, az összes fő- és mellékszereplője precízen és hihetően megrajzolt, ráadásul mindannyian hihetetlenül emberiek. A svéd szerző továbbá úgy képes felvázolni ezt az országos méretű katasztrófát és érzékeltetni annak méreteit (vannak itt a tűz elől menekülő szerencsétlenek, a helyzetet kihasználó és fosztogatásba kezdő bevándorlók, akik elfoglalnak egy-egy várost, illetve a hatóságok és az egész világ ellen tüntető és szintén törő-zúzó fiatalok is), hogy közben mindvégig szem előtt tartja karakterei hétköznapi személyiségét is.

A szerző érezhetően elítéli mind az idősebb, mind a fiatalabb generációk hozzáállását, ahogy a mindent és mindenkit kihasználó turbókapitalistákat és a végletekig radikalizálódó klímafanatikusokat is. Mintha azt érzékeltetné, hogy bár a katasztrófa egyre nyilvánvalóbb, még sincsenek normális emberi reakciók rá, azok ugyanis vagy túlontúl semmilyenek, vagy értelmetlenül eltúlzottak. Kötetében számtalan olyan esemény történik, amely nemcsak a szereplőit, de az olvasóit is megosztja, megoszthatja – így a Ha minden véget ér is a kétségtelenül meglévő irodalmi értékei mellett egy kiváló társadalmi-vitaindító kötet is.

Hiszen, ahogy a könyvében is áll, „a természet igazából szarik ránk”, és a klímaváltozás negatív hatásai mindenkit fognak érinteni: a tagadókat és a környezetvédőket, fiatalokat és öregeket, jókat és rosszakat egyaránt. Ezzel mindenkinek szembe kell néznie.

Bár előzetesen némileg szkeptikus voltam vele kapcsolatban, Liljestrand nagyregénye óriási mélységeket rejt. Az olvasó ennélfogva nemcsak jól megrajzolt, hús-vér és fejlődni is képes karaktereket kap izgalmas történetekkel, de egy provokatív kérdésekkel teli művet is, amely nem rest rákérdezni, hogy milyen válaszokat vagyunk hajlandók adni a klímaváltozás által bekövetkező környezeti és társadalmi kihívásokra, és arra is, hogy miként képzelhetjük el a jövőnket. Őszintén szólva nagyon meglepne, ha a Ha minden véget ér is nem lenne ott a különböző kulturális portálok év végi toplistáin.

Jens Liljestrand: Ha minden véget ér is
Fordította: Patat Bence
Park Könyvkiadó, 2024, 6499 Ft