Pál András: Szeretném hinni, hogy a szándék alapvetően jó, de a rendszer már a gyökerénél beteg

Pál András, a Radnóti Színház színművésze Veiszer Alinda e heti vendége. A teljes interjút havi díjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni.

A beszélgetés kezdetén felidézik, hogy a 2017-es a Téli rege című előadás próbafolyamata során Pál András úgy nyilatkozott, hogy egy színész számára idegileg rendkívül megterhelő mélyen átélni egy szerepet, és vajon a színművész ezt ma is így érzi-e. Ma már nagyobb felelősséget érez a szerettei iránt, tapasztaltabb, higgadtabb is lett, sőt feladataiban némileg átalakult és a naivitásából is feladott. Azt azonban változatlanul vallja, hogy a legmélyére kell menni a dolgoknak, mert akkor van értelme.

A kaposvári és a pécsi évek után, mikor Budapestre visszakerült, kezdett érezni egy szakmai átalakulást. A kaposvári évek intenzív társas kapcsolatai után nagyon idegennek érezte és érzi máig a közösségi média világát: de azt mondta, nem is szorul rá, hiszen van munkája. A változás azonban másban is megmutatkozott.

Sokan mentek el sorozatokba játszani. Szakmailag megkérdőjelezhető emberek hasonló népszerűséggel, társadalmi megbecsüléssel elkezdtek létezni, akik szerintem nem voltak méltóak rá.

Ő ellenben nem ezt az utat válaszotta, és úgy érzi, jól döntött. Ugyanis problémásnak tartja, hogy olyan emberek vannak előtérben, akinek az ő megítélése szerint a munkája ezt minőségileg nem indokolja. Talán ez is lehet az oka annak a csalódottságnak, amit Alinda lát Pál András szemében, aki ezt meg is erősíti: „Ezt elég jól látod. Nem nagyon látom a jövőt.”

Azt érzi, hogy az egyéneknél az a fajta a gondolkodás költözött be, hogy „ott kell lennem, elöl kell lennem, hogy lássanak”, ami ellentétes azzal a fajta elmélyültséggel, amit ő a szakmájában igazán szeret. Ez tehetetlenné teszi, és azt kérdezi néha magától, hogy fel kellene-e ezzel vennie a versenyt. Bizonyítania kellene valamit? Emellett saját bevallása szerint kisebbségi komplexussal is küzd, miközben olyan színházban játszik, ami teltházas, és olyan előadásokat hozhatnak létre, amelyben teljes mértékben hisznek – és nincs megalkuvás a nézőszám növelésének érdekében, teszi hozzá.

Veiszer Alinda rávilágít, hogy színész néhány korábbi kaposvári osztálytársa egy más típusú karriert épített fel magának és ez nagyon sok esetben egy politikai nézet világossá tételével jár együtt. Pál viszont elkezdett játszani a Radnótiban, amely időközben fővárosi fenntartású színház lett, és itt át kell élnie azt, hogy a politika beleszól a kultúrába. Hogy ezt mennyire érzi a bőrén Pál? Szerencsés, azt mondja, de a színháznak anyagilag ingatag helyzete van, noha a szabadsága megmaradt. A témánál maradva szóba kerül Nyersanyagcímű új filmje, amiről a színész elmondja, egyik főszereplőként polgármestert játszik, aki egy rendkívül hátrányos helyzetű faluban egészen sajátosan vezeti a várost. A település vezetésében gyakoriak a megkérdőjelezhető döntések, miközben ez létrehoz egy függőségi rendszert – de mégsem egyértelmű, hogy a polgármesternek nincs igaza.

Pál Andrásnak a szerephez több minta is rendelkezésére állt a múltból, tapasztalt hasonló dolgokat vidéken, sőt, színészként is került polgármesterekkel kapcsolatba, akiktől hallott ezt-azt. „Nem egyedülálló, hogy olyan összetett karaktert játszom, aki a hatalommal kapcsolatban áll, visszaél vele, és én ezekben a szerepekben a karaktereim igazát próbálom keresni:

Ez pedig nem más, mint az, hogy a hatalom valóban függőséget okoz.”

Hozzáteszi, a polgármester ugyanúgy a felettesei rendszerében él, függ az uniós pályázatoktól, amiket államtitkárokon keresztül lehet megkapni. Tehát őt ugyanúgy présbe szorítják, mint ő a saját faluja kiszolgáltatottjait.

Színészként úgy érzi, az a dolga, hogy mindkét oldal – a hatalommal visszaélők és az őket a korrupció miatt eltávolítók– mellé fel tudjon érveket sorakoztatni. Nem ment fel senkit, de feltérképezi a lehetőségeket, amit egy-egy szerep kínál: a motivációt keresi és azt tapasztalja, hogy a szándék alapvetően jó szokott lenni. Szeretné azt hinni, hogy a nagy országok vezetői is alapvetően jót szeretnének, csak a rendszer a gyökerénél már hibádzik és beteg.

Színészi munkáján túl elmondta azt is, ha rendezne, alapvetően az emberi viszonyok érdekelnék, főként a családi történetek, mert nagyon fontosnak tartja, hogy a következő generációk megismerjék a múlt történeteit, és tanuljanak belőlük.
„Sok olyan sztori van, amiről sokan nem szeretnek beszélni, miközben nagyon fontos lenne az utánuk lévő generációnak identitásilag tudni, nekik min kellett keresztülmenni és ehhez képest nekünk mik az (ál)problémáink.” Hozzátette, magán is, másoknál is tapasztal egyfajta látens elégedetlenséget, amit jó lenne levetkőzni, és nekiállni értékelni, amink van.