A fejekben kell elindulni változásnak, hogy ki lehessen kényszeríteni a politikából

Segíteni kell, de nem mindegy, hogyan: erről is szól többek között Boross Martin új, Nyersanyag című magyar filmje, amit februárban mutatnak be a mozik. A főszereplője Tamás (Dér Zsolt), egy idealista filmes, aki a barátnőjével (Mészáros Blanka) és operatőrével (Baki Dániel) egy magyar faluba érkezik, hogy egy pályázati projekten dolgozzon.

De a helyi fiatalokról elvonja a figyelmüket a település polgármestere (Pál András), aki vasmarokkal és uzsorákkal irányítja a falut, miközben munkát és lehetőségeket is teremt azoknak, akik megfelelnek az elvárásainak – valahogy úgy, ahogy a való életben Nyírpilis polgármestere tette.

A Nyersanyagban ugyan megtalálhatóak a thrillerek elemei – a főszereplői nyomoznak, megfigyelnek, szembesítenek, a filmben pedig végig húzódik a feszültség –, de Borosst és alkotótársait jobban érdeklik azok a dilemmák, amikkel alkotók szembesülnek, amikor kitörnek a buborékból, és megtapasztalják a világot azon túl.

Boross a Stereo Akt nevű kortárs színházi alkotócsoport művészeti vezetőjeként már évek óta próbál kényelmetlen válaszokat adni még kényelmetlenebb kérdésekre, a Nyersanyag pedig az első játékfilmes rendezése. Teljes mértékben állami támogatás nélkül készült, úgyhogy ebben is akadnak kényelmetlen kérdések bőven, amikre tőle is kerestük a választ egy interjúban.

Remake_Bodony címmel ön készített egy dokumentumfilmet még 2017-ben egy hasonlónak tűnő projektről, mint amilyen a Nyersanyagban szerepel. Az volt a kiindulópont?

Az egy más indíttatásból és más céllal készült projekt volt, de mégis egy fontos inspirációs forrás. Egy bizonyos értelemben az ellentéte volt annak, amit a film történetében feldolgoztunk. Az egy olyan közösségi dokumentumfilm volt, aminek során egy ajánlattal érkeztünk egy apró falu fiataljaihoz: készítsék el a saját rövidfilmjeiket, amiknek ő a rendezői, írói, szereplői, operatőrei, és mi ehhez asszisztenciát, technikát adunk. Forgattunk egy dokumentumfilmet az első találkozástól, az ötletelésen és a filmek elkészítésén át egészen addig, amíg Budapestre nem jönnek, ahol a Trafóban az elkészült alkotásokat levetítettük. Mi ezzel rácsatlakoztunk egy olyan, több éven át tartó közösségi projektre, egy művészeti alapú kutatásra, amit terepen folytattak, és még utánunk is ment tovább. Jó lelkiismerettel mentem bele, és jöttem ki belőle.

Abban az értelemben inspiráció volt, hogy utána kattogtam ezeken az etikai dilemmákon, amikkel szembesül az ember, ha marginalizált csoportokkal dolgozik. Kezdve onnan, hogy mi történik egy zárt közösséggel, ha hirtelen reflektorfénybe kerülnek. Mi történik akkor, ha egy közösségi munkának vége van. Én szerzőként milyen szintig használhatom fel valakinek az autentikus történetét? Mi történik, ha merőben más értékrenddel érkezem egy ilyen helyzetbe, és olyan dolgokat látok, amik nem tetszenek, lehet-e importálni vagy ráerőltetni másra ezt az értékrendet? Annak a veszélyéről gondolkodtam, amikor az alkotó vagy segítő illúziókat kelt a saját munkájának a fontosságáról és céljáról. Milyen ez a gőg, amikor azt hisszük, hogy egy közösség problémáját jobban meg tudjuk oldani kívülről, mint ők maguk belülről? Ezekből a kérdésekből szőttünk Szántó Fannival egy forgatókönyvet.

Ezek a dilemmák a siklósbodonyi projektnél is megvoltak, vagy már amúgy is foglalkoztatták?

Nem, ezek kifejezetten ennek a projektnek kapcsán születtek meg. Rendszeresen dolgozom intézményen kívüli terepen, civilekkel, nem professzionális alkotókkal, érintettekkel vagy kiszolgáltatottabb csoportok tagjaival, sokszor színpadon is. Rendszeresen készítek közéleti-közösségi fókuszú előadásokat. Sokszor felmerülnek a fentiekhez hasonló a kérdések, de az egy nagyon sűrű élmény volt, mert a két világ úgy találkozott, ahogy az sokaknak egyáltalán nem mindennapos. Legyen szó a mélyszegénységben élő fiatalokról, vagy a városi privilegizált értelmiségről.

A Stereo Akt munkáit végignézve felmerül a kérdés, hogy ez a társadalmi nyitottság honnan ered?

Biztos, hogy nem egy döntés következménye volt. Nem egy túlzottan kifizetődő vagy szexi alapállás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy volt egy-egy olyan projekt, ami megtalált, és azok kapudrogként funkcionáltak. Minél több olyan ember történetét hallod, akikkel a hétköznapokban nem találkozol, és minél többször látod, hogy ez milyen elementáris erővel hat a nézőkre, annál nehezebb elszakadni ezektől. Az egyik első előadásom, ahol civilek is színpadra kerültek a Cím nélkül című hajléktalan-tematikájú előadásunk volt, abban szerepelt Balog Gyula lakhatási aktivista, aki évtizedeken keresztül saját maga is megtapasztalta a hajléktalanságot. Hasonlóan különleges élmény a Kolónia, amiben egy iráni apa-fiú páros meséli el a meneküléstörténetüket. Egyre jobban elmerültem abban, hogyan lehet ezeket színpadra állítani, stilizálni, hogyan lehet minél többet visszaforgatni annak, aki civilként részt vesz benne – ennek van egy olyan ereje, ami után nekem nehéz volt más típusú, köldöknézős témákhoz nyúlni. Lett egy önbeteljesítő, dominó elv-szerű mintázat is, hogy ezek a projektek aztán egyre-másra megtaláltak, később készítettem közoktatásról szóló előadást, vagy pl. az Örkény Színházban Kiváló dolgozók címmel egy gondoskodási válságról szóló előadást is.

A film mintha azt sugallná, hogy ilyen helyzetben nem feltétlenül érdemes segíteni.

Szerintem olyan pontján zárjuk le a történetet, ahol kérdéses, hogy mi lesz pár hónap múlva. Ha nagyobb léptékben nézzük, akkor a nagy társadalmi változásoknál is van valami világégésszerű, kaotikus állapot. Ha felborítjuk az asztalt egy kapcsolatban, egy közösségben, egy toxikus dinamikában, akkor az átmenetileg nagyon fáj, és lehetnek áldozatai. Miközben erősebben jöhetünk ki belőle. Azt is üzeni a film, hogy jól segíteni nagyon nehéz, de ez nem azt jelenti, hogy nem éri meg megpróbálni, még ha a főhőseink körüli történet reménytelennek is tűnik.

Számomra van ebben egy újkori, gyarmatosító történet, aminek különösen ki vannak téve izolált közösségek.

Csak ebben az esetben a gyarmatosító nem egy agresszív ország vagy egy terjeszkedő, kapitalista cég, hanem egy jóhiszemű művész. De minél hamarabb felismerjük, hogy valaki élősködik a közösségünkön, annál nagyobb a remény, hogy meg tudunk tőlük szabadulni.

A Nyersanyag nem gyarmatosít?

Értem, hogy ez miért juthat emberek eszébe. Ez nem egy közösségi-részvételi projekt, ez egy játékfilm, és ez nagyon nagy különbség. A játékszabályok nagyon tiszták, és a résztvevők szerepet játszanak, még ha az nagyon is hasonlít sokak valóságához. Pali anyukáját, Irént egy borsodi asszony, Szukonyik Noémi alakítja, aki kétszáz kilométerre lakik attól a környéktől, ahol forgattunk. Őt amúgy egy közösségi színházi előadásból ismerem, amit Romankovics Eda rendezett. A Bikát alakító Radics Tamás Chelios egy Pest megyei srác. A polgármester mostohalányát játszó színésznő egy pesti elitgimnáziumba jár. Akik a faluból lettek castingolva, ők tudták, hogy mi az az pár forgatási nap és nyolc-tíz jelenet, amire vállalkoznak. Nemrég volt a díszbemutatója a filmnek, oda eljött majdnem minden civil szereplő. Hat gyerek Somogyszentpálról jött, ami a forgatás bázisa volt. A polgármester hozta őket egy kisbusszal.

Nagyon büszke erre a filmre, és arra, hogy ők adhattak otthont neki.

Pont az ilyen felmerülő kérdések miatt volt nagyon nehéz helyszínt találni. Az első pillanattól kezdve nagyon transzparensek voltunk a helyszínekkel is, hogy miről szól a film. Elküldtük a forgatókönyvet, sőt, direkt egy tízoldalas változatot is annak, akinek nem volt kapacitása elolvasni. Kristálytisztán jeleztük, hogy ebben a filmben egy kizsákmányoló polgármester az egyik ellenlábas, és ennek ez a falu lenne a díszlete. Tudtuk, hogy sok visszautasítással fog járni, de nekem fontos volt, hogy elkerüljünk mindenféle későbbi szembesülést. De az is fontos volt, hogy a film helyszínét több faluból rakjuk össze, hogy ne tűnjön úgy, hogy valaki exponálva van. Annak ellenére, hogy autentikusságra törekedtünk, ez egy kreált történet.

Azokat a polgármestereket hogyan sikerült meggyőzni, akiknél végül forgattatok?

Ha valakik nem voltak nyitottak, akkor nem próbáltuk őket győzködni. Akik egy környéken voltak – Somogyszentpál, Gadány, Kelevíz, Somogyzsitfa –, ők mind nyitottak voltak a narratíva ellenére, feltételezem azért, mert tiszta a lelkiismeretük.

Nagyon sok felismerhető, politikai töltetű elem van a filmben: az EU-pénzből épített üres játszótér, az akadálymentesített, felújított polgármesteri iroda. De ezek nincsenek az előtérben. Hogyan kellett ezekkel az elemekkel egyensúlyozni?

Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy ez a kontextus, ami a mai Magyarország, amit a leghűebb és legélesebb formájában akarunk bemutatni, de nem ez szervezi a narratívát. Nem a feudalizmust vagy annak működését mutatjuk be, hanem azt a terepasztalt, amin ezek a figurák cselekednek. Egyszerűen alapvetésnek vettük, hogy a falusi mélyszegénységben élő emberek ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a polgármesternek, a közmunka és a segélyek révén, mint a polgármester a területéhez tartozó országgyűlési képviselőnek a fejlesztési pénzek miatt, aki meg nyilván egy gombnyomogató robot.

Miért pont uborkafarm van a filmben?

Egy korábbi változatban gombászat volt. De az uborkára váltottunk, mert azt jobban lehet kisipari mennyiségben termeszteni, gyorsan nő, gyorsan túl lehet rajta adni. A gombát azért vetettük el, mert azzal nincs meló, nincsen vele látványos munka. De mivel kényszermunkáról beszélünk a filmben, kellett, hogy legyen benne erős fizikalitás. Az uborka tövei két és fél méter magasra nőnek, van tömege, látványosabb, már csak az is, hogy az indák között el tudnak tűnni az emberek.

Pál András polgármesteri karaktere szokatlan: fenyegető is, de karizmatikus, és ritkán mutatja erőszak jelét. Hogyan született a karakter?

A polgármester elég ellentmondásos. Miközben uzsorázik, és bántalmazó módon viselkedik a lakossággal, egy prosperáló közösséget épít, munkát ad az embereknek. Pál András egy barátjának mesélt a Nyersanyagról, és pár nappal később kapott egy hívást egy Budapesttől százötven kilométerre lévő falu polgármesterétől.

Azzal kezdte a hívást, hogy „először is szeretném leszögezni, hogy egy jó ember vagyok,” és reméli, hogy nem lejárató szándékkal készítik ezt a filmet róla.

Természetesen soha az életben még csak nem is hallottunk az illetőről. Inkább a mintázatot akartuk bemutatni, és bár van pár országos sajtóból ismerhető történet, ezeknek maximum elemei fedezhetőek fel a filmben. Ezt az illetőt meg kellett nyugtatni, hogy eddig sem ismertük, és továbbra sem róla szól ez a film.

Az előképek cikkek, beszámolók, tanulmányok, feltárt vagy kevésbé ismert bűnügyek, a konzulenseink által ismertetett esetek, és számos személyes élmény is került bele. Ebből a sok anyagból leszűrtünk egy koherens képet. Az elején megbeszéltük Palival (Pál András), hogy az agressziónak csak leheletnyi nyomai legyenek. Egyszer akkor agresszív, amikor a védelmébe vesz egy bántalmazott lányt, egyszer pedig akkor emeli fel a hangját, amikor erőszakkal vádol valakit. A tekintetében is sok minden ül – erre az aurára próbáltunk építeni.

A főszereplő Dér Zsoltnak nehéz dolga lehetett, egy hős, aki egyáltalán nem hősies. Nála mi volt a kiindulópont?

Iszonyatosan nehéz szerep. Nincsen benne extremitás, nem egyértelmű, apró jelek alapján lehet azonosítani a tépelődést, a komplexusokat, a nárcizmus és a mániákusság jeleit, ahogy azt is, hogy mennyire vágyik rá, hogy valami igazit találjon. Nála is a finom részletekre próbáltunk ügyelni. Annak ellenére, hogy megvolt a véleményünk sok tettéről, azt nem akartuk, hogy Zsolt úgy játssza, hogy ítélkezik felette. Nem egy szar ember, hanem csak szar dolgokat csinál, jó sokat. Egy tapintatlan elefánt a porcelánboltban, akinek vannak jó szándékai, de van benne egó és küldetéstudat is. A közösségfejlesztő munkára sem azért ment el, hogy pénzt keressen, hanem hogy két projekt között valami hasznosat csináljon. Értelemszerűen nem ilyen Zsolt valódi karaktere, de nagyon jól bele tudott állni, mert ismeri ezeket az érzéseket, viselkedésformákat.

Érdekes, hogy az igazán karikatúraszerű vonásokat megkapja az operatőr, akit Baki Dániel játszik. Aki mindig a Club Matét issza.

Én ezeket kíméletlen részleteknek gondolom, amin a nézők értelmiségi, sznob, hipszter vagy alkotó rétege magán tud nevetni. Az eddigi vetítéseken úgy tűnt, hogy vették a lapot. Kíméletlen részletek, de felette sem ítélkezünk. Baki Dániel karaktere az összes komikus elem ellenére egy egyenes ember, akinek néha nehezére esik konfrontálódni, de ha megteszi, akkor mindig morális alapon.

Mi a szándéka ezzel a filmmel? Mit szeretne, mit vigyen magával a néző?

Elég káros lenne, ha nekem lenne egy akaratom arra, hogy mit gondoljanak az emberek. Az sem tenne jót a filmnek, ha egy megfejtése lenne. Beszéltünk már a segítés nehézségéről, a gyarmatosító jellegről, de ez utóbbiról nem lehet eleget. Arról az áthatolhatatlan szakadékról sem, ami a mélyszegénységben élő emberek és a privilegizált felső középosztály között van, kezdve a gazdasági javakhoz való hozzáféréssel, az oktatáshoz, kultúrához való hozzáférésen át a mobilitás lehetőségeiig. Ez egy iszonyatosan kínzó helyzet, amivel ha az ember szembesül, ha lesznek ilyen ismerősei, barátai, nem hagyja nyugodni. Ha megismersz ilyen közösséget, azt onnantól nagyon nehéz kizárni az életedből. Pláne amikor klasszikus felső középosztálybeli életet élsz, vagy ilyen körökben mozogsz.

Elsősorban a gyerekek látványa a legkínzóbb, mert azt látom, mennyi kreativitás, érzékenység, tehetség, élet van, ami kicsit optimistábban mondva fenyegetve van, kicsit pesszimistábban mondva elpazarolva a születés pillanatában. Az ezzel kapcsolatos tudatosság erősítését morális felelősségnek és feladatomnak érzem. Nem szakértő vagyok, hanem egy tudatosabb, aktív állampolgár, és volt egy történetem, amiről azt gondoltam, hogy mozgókép segítségével lehet a legjobban elmondani, erre tereli a figyelmet, és a nézőt pedig arra a kérdésre, hogy hol van ebben a felelőssége.

Ennek a másik része, hogy egy-egy művészeti projekttel, gesztussal, adománnyal, felajánlással, emberi kapcsolattal nem oldódhatnak meg rendszerszintű problémák. Enyhülést tud adni egy-egy ember vagy család számára, de olyan, mint a lakhatási válság. Ha van valakinek pár hajléktalan ismerőse, akinek rendszeresen főz vagy adományokat ad, az is tüneti kezelés lehet csak. Rendszerszintű változás csak felülről, politikával lehet elérni. Én örülök, ha mindenki egészséges önvizsgálatot tart, de ez nem egy önostorozós, hanem önreflexiós üzenet.

Akkor mi erre a megoldás?

Egyértelmű, hogy ami nagy segítség lenne, az nagyon sokba kerül, és nagy elszántság, politikai akarat és szemléletformálás kell mögé, aminek már az oktatásnál el kellene kezdődnie. A szegregáció minél drasztikusabb felszámolására, a mobilitás elősegítésére lenne szükség. Itt tényleg az ország több mint feléről beszélünk. Ezen állampolgár egymaga senki nem tud változtatni. A fejekben kell elindulni egy változásnak, hogy aztán ki lehessen kényszeríteni a politikából. Már ha elméleti szinten egy olyan politikai rendszerben élnénk. Nem áll jól a szénánk.

Ez volt az első játékfilmje. Milyen élmény volt?

Nagyon élveztem a munka összes fázisát. Nagyon jó flow volt, kihívás is volt emberileg és szakmailag is, és közben nagyon önazonosnak is éreztem.. A végeredménynek is olyan visszaigazolása van, ami ritkán van az ember életében. Büszke vagyok rá. Függetlenül attól, hogy ennek lesz-e sikere vagy sem, sokan látják vagy sem, lesznek-e díjai vagy sem, tudom, hogy semmit, de semmit nem jelent az én magyarországi karrieremet illetően. Tehát ha sikeres lesz a Nyersanyag, félő, hogy attól még nem fogok nagyobb eséllyel pályázni az NFI-nél bármi másra. Én nagyon károsnak tartom, ha ez válik normává, hogy emberek így hoznak létre filmeket. Ebben semmi heroikus, semmi romantikus nincsen. Csomó kellemetlen szívesség és kompromisszum is van benne. A stáblista első húsz helyén szereplők számára ez egy felszabadító állapot, ők az elején eldönthetik, hogy megtehetik-e ezt most, hogy ezt a pár hónapot erre áldozzák. Ez mindenkinek a saját felnőtt döntése. A forgatási időszakban viszont nagyon kell vigyázni arra, hogy ne legyen visszaélés ezzel a helyzettel, ne legyenek túlterhelve, ne éljünk vissza ezzel a szituációval. Jól kell kezelni a lemondásokat is.

Van már tervben következő?

Most elővettem párat a fiókból. Szondáztatom őket néhány barátomon, hogy minek van legalább ilyen létjogosultsága, mint a Nyersanyagnak. Elsőként Szántó Fanninak meséltem róluk, nagyon szeretnék újra együtt dolgozni vele. De lehet, hogy évek múlva lesz hírértéke majd a projektnek. De nem bánom, a Nyersanyagnak is jót tett, hogy négy évig érlelődött.

A Nyersanyag február 15-től látható a magyar mozikban.