Sosem drukkoltunk még ennyire két faarcú ember szerelméért
2023. december 24. – 13:28
A finn munkásosztály legnagyobb filmes pártfogója, Aki Kaurismäki a nyolcvanas évek óta meghatározó alakja az európai filmművészetnek. Azonnal felismerhető szerzői jegyei végigkövetik az életművét, ám ahelyett, hogy négy évtized után elcsépeltté válna a 66 éves rendező sajátosan retro hangulatú tragikomikus világa, legújabb filmje az életmű egyik legjobbja. A Hulló levelek a régi rajongóknak kellemes elmerülés a rendező mániáiban, az újonnan érkezőknek pedig tökéletes belépő „Akiland”-be.
Az idei cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját Kaurismäki 20. játékfilmje nyerte, ami az úgynevezett Proletár-trilógia (Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány) kiegészítő negyedik darabja. De ugyanúgy lehetne a Finnország-trilógia (Gomolygó felhők, A múlt nélküli ember, Külvárosi fények) negyedik filmje is, ugyanis néhány kivételtől eltekintve a rendező nemigen tér el szeretett témájától, a munkásosztály kiszolgáltatottságától és a lehetetlen szituációban valahogy mégis egymásra találó emberektől. Még ha némileg leegyszerűsítő is, egészen helytálló a mondat, hogy „ha egy Kaurismäki filmet láttál, az összeset láttad”, de ha az az egy tetszett, akkor kár lenne nem belevetni magad az életműbe.
A Hulló levelek már a címével is az elmúlást idézi meg, Kaurismäkit mégsem érte el a Woody Allen-effektus: rendezői pályafutásának késői filmje nem halovány árnyéka az egykori csúcskorszaknak, hanem az év egyik legjobb moziélménye.
A film főhősei szegénység küszöbén tengődő emberek: a bolti raktárosként dolgozó, majd az embersége miatt munkanélkülivé váló Ansa (Alma Pöysti) és a gyári munkáit az alkoholizmusa miatt elveszítő Holappa (Jussi Vatanen) egy karaokebárban találkoznak először, de félénk szemezésnél többre nem jutnak. Később sem kapcsol nagyobb sebességre az ismerkedés, amit a bátortalan személyiségük, a találkozásaikat akadályozó kisebb-nagyobb balesetek, és nem utolsó sorban Holeppa függősége nehezítenek. Bár a leírásból pont nem erre számítana az ember, a Hulló levelek kifejezetten léleksimogató film, ami kicsit vissza is adhatja a hitünket abban, hogy történhetnek még jó dolgok, jó emberekkel.
Utoljára talán Jim Jarmusch 2016-os Patersonjánál éreztem ennyire, hogy már-már terápiás tevékenységet végez egy film, és az ember úgy érezheti magát utána, mintha beforrasztottak volna pár törést a lelkén. Nem véletlen, hogy a két rendező nagy barátok, ami a Hulló levelekből is kiderül, amikor Jarmusch legutóbbi, eléggé megosztó filmjét, A holtak nem halnak meg-et választják randifilmként a szereplők – és persze imádják.
Akárcsak a Paterson, a Hulló levelek sem azt a szentimentálisan kedves, gejl hurráoptimizmust képviseli, mint az angolszáz sajtóban „nicecore”-ként becézett Paddington vagy a Ted Lasso. Egy sokkal inkább keserédes, a kelet-európaiak fejében élő kolbászkerítéses Finnország képét jócskán romboló, nagymonológoktól mentes, visszafogottan szép és szociálisan érzékeny alkotás.
Kaurismäki filmjei egy sajátos univerzumban játszódnak, ami egyszerre látványosan stilizált és teljesen életszagú.
Bár a jelenben járunk (sőt, a Hulló levelekben feltűnő naptár szerint már 2024-ben), a környezet inkább emlékeztet az 60-as és 70-es évek szocializmusára, beleértve a zenegépen rock&rollt bömböltető jampecokat és a finn tangóra lelkesen táncoló vagy az érzelmes nemzeti slágereket átszellemülten éneklő figurákat. Nincsenek okostelefonok, internet is alig, a rádióban mégis az orosz-ukrán háborúról számolnak be a hírek.
A filmek élénk színvilága kontrasztot alkot a súlyos témákkal: Kaurismäki hőseit még az ág is húzza, szinte mindig kihasználják vagy igazságtalanul kirúgják, emellett rendszeresen meg- és átverik őket. Mindezt egyébként olyan nyugodt beletörődéssel tűrik, mint kevesen: itt érdemes megjegyezni, hogy ha valaki már Wes Andersonnál is soknak érzi a faarccal elmondott dialógusokat, nem biztos, hogy kompatibilis Kaurismäkival.
A Hulló levelek hősei szinte teljesen érzelemmentesen adják elő az összes mondatukat, nem számít, hogy szomorúak, izgatottak vagy dühösek.
Ezzel biztos sokakat ki lehet kergetni a világból, de önmagában is szórakoztató az a rezignáltság, ahogy ezek az emberek viselik az élet ütéseit és mondják el a film legviccesebb mondatait. És vicces mondatból nincs hiány: a Hulló levelek távol áll a harsány komédiától, de simán ott van az év vígjátékai között. Bár a szereplőink kevés érzelmet mutatnak meg, ettől még a filmnek hatalmas a szíve, és amikor valakinek mosolyra rándul a szája sarka egy jól sikerült randi után, az felér egy Jane Austen-i szerelmi vallomással.
Az ironikus humor és az érzelemmentes színészi játék elidegenítőnek hathat, de a Hulló levelek mélyen empatikus alkotás, középpontjában egy egyszerű, de nagyszerű történettel. Ansa és Holappa egyáltalán nem felelnek meg a klasszikus romkomok párosainak, és az egész film alatt körülbelül 20 mondatot váltanak egymással, amiknek a fele elég kínosan jön ki, mégis kétségünk sincs afelől, hogy egymásnak lettek teremtve.
A nehéz élethelyzete ellenére törődő és a kihívásokat könnyed iróniával kezelő Ansát alakító Alma Pöystinek nagyon könnyű drukkolni, az alkohol rabságában tengődő Holappa szerepében pedig Jussi Vatanen egy olyan arcát mutatja ennek a betegségnek, amivel ritkán találkozunk a filmen. Nem egy tomboló, erőszakos vagy vállalhatatlanul viselkedő alkoholista, hanem egy kifejezetten szelíd figura, aki nem tudja máshogy kezelni mélységes magányát.
Lehetne azzal vádolni Kaurismäkit, hogy bár nagyon nehéz élethelyzetben lévő embereket ábrázol, nem mutatja meg ennek az igazán sötét valóságát és az alkoholizmus súlyosságát, ezzel elbagatellizálva a problémát, de ezek a filmek nem a való világban játszódnak, hanem a rendező univerzumában, ami más szabályok szerint működik.
Kaurismäki-filmeket már csak a szuper zenehasználat miatt is érdemes nézni. A Hulló levelek a címét is egy francia sanzon finn verziójáról kapta, ami el is hangzik a filmben, de megajándékoz minket a rendező egy csodálatos karaoke-jelenettel, illetve egy finn lányduó előadásával, akik a depresszív dalszövegeiket szintipopba ágyazva és érzelemmentes arckifejezéssel előadva olyanok, mintha csak a rendező fejéből pattantak volna elő.
A Hulló levelek tökéletes életmű-összegzés – Kaurismäki párszor fenyegetőzött már a nyugdíjba vonulással –, de abszolút nem zárja ki azokat, akik úgy ülnek be rá, hogy soha nem hallottak a rendezőről. Már csak azért is megéri próbát tenni vele, mert ha nem jön be a stílus, nem kell sokáig kibírni: a rendező leginkább old-school tulajdonsága, hogy filmjeinek játékideje rendszerint nem éri el a másfél órát sem: a Hulló levelek mindössze 80 percével már-már egyedülállónak számít napjaink filmfelhozatalában.
A Hulló levelek december 21-től látható a mozikban.
