Hol kezdődik a vallási túlbuzgóság, és lehet-e egy szent szexuálisan vonzó?

„Ezeknek az úgynevezett szexuális kisebbségeknek az aktivistái a család identitását támadják meg. De nekünk a keresztény családra kell szavaznunk, hogy házasság csak férfi és nő között legyen.”

Az idei Verzió egyik egyháztémájú filmje, az Arsenie kapásból azzal kezdődik, hogy egy ortodox pap a hívek előtt beszédet mond a 2018-as, melegellenes romániai népszavazásról: aki a vallással van, az szerinte megvédi a családot „a homoszexuális deviánsok támadásától”. A pap LMBTQ-támadásokat említ, aztán azt, hogy meg kell védeni ettől Romániát. Klasszikus iskolapélda arra, amikor az egyház a hívek félelmét használja ki arra, hogy „vallási harcra” hivatkozva politizáljon. Nem ismeretlen ez a stratégia egyébként sem az ortodox Oroszországban (ahol háborús propagandát tol az ortodox egyház), de itthon sem.

Az egyház feladata alapból az egység kovácsolása lenne, de a woke-meleg-liberális „támadástól” rettegő egyház csak két pólust generál. Rásüti a hitetlenség bélyegét arra, aki nem ért egyet a támadó politikával, és vallásharcosnak mutatja, aki elhiszi azt. Nehéz témába nyúlt bele tehát az Arsenie rendezője, Alexandru Solomon, aki az ortodox egyház szemében esélyesen a hitetlen kategóriába tartozik. Solomon volt ugyanis az, aki 2017-ben Romániában performansszal tiltakozott a putyinista Kirill pátriárka bukaresti látogatása ellen.

A játék

Solomon témaválasztása önmagában is elképesztően ügyes: mi sem tudná jobban megmutatni a kétpólusú működést, mint a román ortodox egyház egyik legmegosztóbb karaktere, Arsenie Boca szerzetes. Boca 1989 őszén halt meg, a kommunizmus egyházi áldozataként pedig hatalmas kultusz épült köré az elmúlt években. Sírjához tömegek zarándokolnak, Romániában Arsenie Boca lényegében egy brand: ezt mutatja meg a film is, amikor Boca-tetoválásokat, gyertyától bögréig mindenféle szuveníreket látunk róla. Boca sírja Felsőszilvánoson a 2000-es években még ismeretlen volt, a 2010-es évek közepére már 50 ezer zarándok látogatta.

Boca a Ceausescu-rezsim alatt vált híressé „varázsereje” miatt. A szerzetest a kommunizmussal szembeni ellenállása és konzervativizmusa olyan jelentős hatást ért el, hogy „Erdély szentjének” is hívják. A román ortodox egyház eredetileg ódzkodott a Boca-kultusztól, de az olyan erőssé vált, hogy 2015-ben megkezdték Boca szentté avatását is.

A forradalom előtt elhunyt Boca körül rengeteg kérdés van, Solomon pedig ezeket piszkálja meg filmjében: mi az alapja Boca úgynevezett isteni csodatételeinek? Mit gondolnak a hívek az antikommunista, de az ultranacionalista Legionárius Mozgalom iránt érdeklődő szerzetesről? Milyen emberi félelmek, fájdalmak állnak egy ilyen kultusz mögött?

A film elején láthatjuk, hogy Solomon klasszikus dokumentumfilmben tervezhette a kérdéseket eredetileg körbejárni, de akadályokba ütközött. A rendező a film elején egy ortodox pappal beszél, aki azt veti oda Solomonnak, hogy mivel ő zsidó, ezért nem értheti igazán, mi folyik itt a Boca-kultuszban. A pap szerint ugyanis ezt csak az tudja megérteni, „aki játszik is benne”, hiába „szólhat Isten egy zsidón keresztül is”. Solomon szó szerint veszi a játék ötletét: úgy dönt, Bocáról készít egy játékfilmet, de olyanokat kér fel a szerepek eljátszására, akik maguk is érintettek a Boca-kultuszban. Solomon filmje viszont nem a játékfilmről, hanem a szereplőkről szól: ez a hibrid technika pedig végül akkorát üt, hogy teljesen beszippantja az embert a Boca-univerzum megfejtésébe.

Arsenie Boca: Házi áldás

Solomon azt is megmutatja az elején, hogy csak kiskapuzással (egy reklámügynökségen keresztül) lehetett a Boca-filmhez színészeket felkérni Romániában. Pár bevágott felvételből látszik, hogy az ortodox egyház maga nem igazán nyitott a filmre. Az egyik jelenetben a stáb és a színészek Felvácára mennek egy Arsenie-emlékhelyre. De kiderül, hogy az ottani pap megtudta, hogy az egyik szereplő a film kedvéért Bocának öltözött: ki is tiltja őket gyorsan a templomból. A Boca-rajongó színészek persze felháborodnak, egyikük úgy fogalmaz: „nincs ezeknek lelkük, csak a pénz érdekli őket”.

Solomon gyönyörűen választja le az egyházról a hívőket, az emberek, a kérdések érdeklik. Miközben jól bemutatja azt is, milyen félelmetes egy szekta.

A film elképesztően figyel arra, hogy semmit ne egyoldalúan mutasson meg, még a színészek maguk is kettős érzést váltanak ki. Egyszerre irtózunk őket látva attól, hogy hogy képes valaki egy kultuszt vakon követni, de közben látjuk, hogy a félelmek, problémák, kapaszkodási lehetőségek mentén. Maga a néző sem tudja már hirtelen eldönteni, mit érez velük kapcsolatban: szánja őket? Mérges, amiért így gondolkoznak? Csodálja, hogy ők büszkék mégis arra, hogy ebben játszanak? Szomorú, mert ezeket a kapaszkodó embereket használja ki a kultusz, az egyházuk?

Az Arsenie elképesztő megszállottságot mutat be a szereplőkön keresztül. Félelmetes ez a fajta elvakult vallásosság, amit szintén jól megfogott apróságokban mutat be a film. Például amikor a szereplők a házi áldásra azt mondják, hogy az egy idézet Arsenie Bocától. Solomon az ilyen reakciók gyökerét akarja felfejteni azzal, hogy egy függönnyel kettéválasztja a film terét: az egyikben a játékfilm jeleneteit látjuk, a függöny mögött viszont a szereplők beszélnek.

Ahogy mögé látunk a jelenetnek, a függönnyel úgy látunk mögé az embereknek is. Mindenki válságból táplálkozik: ki életközepi válsággal, ki a férje halála miatt, ki egy toxikus kapcsolatból menekülve fordult a csodatévő pap kultusza felé. Van olyan, aki a kommunista rezsim alatt elszenvedett fájdalmak miatt rajong az antikommunista papért. Az egész pedig aktuálpolitikával is keveredik, ahogy a Covidot egy sárkánynak nevezik a szereplők, vagy ahogy Romániát féltik az EU-tól. Elképesztő és félelmetes azt a folyamatot látni, hogyan képes egy ember a tragédiából a vallásba kapaszkodni, közben pedig hogy használja ezt ki az egyház, a politika, vagy azok, akik túlárazott Boca-bögréket adnak el nekik.

Szexi egy szent?

A film igazi ereje abban rejlik, amikor Solomon leülteti a színészeket, hogy beszélgessenek, vitatkozzanak. Hatalmas történelmi dokumentációt használ fel a film Arsenie Bocáról: ilyen például az a kommunista jelentés, amelyben azt írják a szerzetesről, hogy 200 lejért árulta saját arcképeit 1965-ben, mindemellett pedig imádott csajozni is. Az egész film alatt érződik Bocáról, hogy volt a csodatételeiben valami simlisség, a hívek viszont megpróbálják mindenből kivágni.

Az például nem baj szerintük, ha egy szerzetes csajozik, de azon már összevesznek, hogy egy szent lehet-e szexuálisan vonzó.

„Milyen érzés, hogy valami, amiben hisztek, a szórakoztatóipar részévé válik?” – kérdezte a hívektől Solomon. Erről is eltér a véleményük, de abban biztosak, hogy az oké, ha az egyház használja a médiát eszközéül. Vita alakul viszont ki arról, hogy ki szerint mennyi köze van a magyaroknak Erdélyhez napjainkban, meg arról is, hogy mit jelent Boca érdeklődése az 1942-ben betiltott, erőszakosan antiszemita Legionárius Mozgalom iránt.

Érdekes az is, ahogy érződik az ellentét a vita közben a fiatalabb és az idősebb hívek között. Bocát felmentő magyarázat viszont a végére mégis mindenről akad, mert a hit erősebb bennük a kérdéseknél. Diskurzus így vagy úgy, azt azért elhiszik, hogy Kolozsváron felébredt Boca miatt a hat hét kómából egy nő, vagy hogy halála előtt Boca a munkatáborból elteleportált 570 kilométernyire. Az igazán nagy kérdésekben, a holokausztban, az előítéleteknél meginog azért ez a talaj, de jó, hogy a film ezt csak megmutatja, értelmezni nem próbálja.

Az Arsenie kicsit szkeptikus végig, de csak azért, hogy megmutassa nekünk, hogy a vallási előítélet, a kommunizmus és a náci rezsim traumái mennyire velünk élnek.

Ez itt a lényeg, meg az, hogy igenis megérte a függöny mögé néznie, hogy megmutassa, még az elképesztően erős hitbuzgóságnak is vannak okai. És szép az is, ahogy ennek tükröt mutatva pont a Bocát játszó színész vallja be egy ponton Bocáról, hogy „nem kedvelem őt, mert mindenki szentnek tartja, pedig nincs erre bizonyíték”.

Az Arseniet november 25-én és 27-én vetítik, itt találhat róla információt.