Ha Petőfi ma élne, a legnépszerűbb lenne a Facebookon, apja pedig BMW-s vállalkozó volna

Ha Petőfi Sándor ma élne, az egyik legjobb Facebook-használó celeb lehetne, apja pedig egy BMW-s vállalkozó volna. A kortárs kritikusok utálták, az irodalom felforgatójaként tekintettek rá, politikusként pedig túl radikális volta miatt sem vált be 1848-ban. Ez csak néhány állítás, amelyet Milbacher Róbert irodalomtörténész fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia Tudományünnep+ sorozatának első előadásán.

Petőfi 200 évvel ezelőtt született, és mindmáig a legnépszerűbb magyar költő, mindenkinek van hozzá kapcsolódó emléke vagy valamilyen viszonya, tud néhány sort idézni tőle.

A legendák és tények című előadást Milbacher is ilyen felütéssel indította. Egy kollégájával esett meg, hogy lerobbant éjszaka valahol, és amikor a segítségére siető Sárga Angyal megtudta, hogy irodalomtörténész, a következő kérdést szegezte neki. „Miért van két neve a költőnek, Petőfi Sándor és József Attila?” Az autómentősnek ez a két név jelentette a magyar költőt, nem tudta, hogy ez két különböző személy, és az irodalomtörténész szerint valahol érthető is, hogy ez a két név jelenti a magyar költőt.

Petőfi beágyazottságát Milbacher aztán egy friss fejleménnyel jelezte. Pár napja írtunk róla a Telexen is, hogy a költőről egy poloskát, egy atkát és egy fosszilis csigafajt neveztek el. A csigafaj különlegessége, hogy fordítva hordta a hátán a házát. Milbacher egy kicsit eljátszott ezzel a gondolattal, és arra jutott, hogy voltaképpen Petőfi is a hátán hordta a hazát.

Petőfiről elméletileg mindent tudni vélünk, a róla megjelent irodalomtörténeti monográfiák szerint már csak nyolc (vagy négy) napot nem ismerünk az életéből. „Elképesztő adathalmaz és tudásunk van róla, és számos legenda. A legutóbbi, hogy Széchenyi volt az apja, ez egy pletykalapban is megjelent róla. Ezek a legendák viszont mindig ütköznek a tényekkel. Engem is érdekelnek a hiedelmek, legendák, de nem is igazán akarom cáfolni, mert nincs mit” – mondta Milbacher.

A költő életének tényleg csak néhány napja fehér folt a kutatók előtt, de jellemző, hogy pont a születése és a halála körül vannak bizonytalanságok. „Nincs meg a holtteste. Nyitott kezdetű és nyitott végű az élete, kultusza és szakralizációja kézenfekvő ennél fogva. Homérosz születési helyéért hét város harcolt. Petőfiéért öt: Aszód, Kecskemét, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza és Szabadszállás. Ez a vita szerintem megnyugtatóan lezárult a kiskőrösi születéssel, hiszen megvannak a kereszteléssel kapcsolatos adatok” – mondta Milcbacher.

Időről időre sokak számára problémaként jelent meg Petőfi származása is, ezért sem tét nélküli, hogy hol született. Németh László számára az volt a probléma, hogy Petőfi mégiscsak egy asszimilációs lánc utolsó szeme, Milbacher szerint ez sokakat máig zavar.

„De mégis Petőfi az, aki megteremti annak a nemzeti kultúrának az alapjait, ami mindannyiunké. Nem etnikai, vallási, faji alapon, hanem kulturális alapon működik. Vállalt identitás alapján” – mondta az irodalomtörténész.

A kutatók szerint már Petőfi nagyapja is asszimilálni kezdett, a költő anyja, Hrúz Mária felvidéki származású volt. Többen valószínűsítették, hogy szlovák volt, és Petőfinek is ez volt az anyanyelve. Arany János arról írt, hogy Hrúz Mária hibás kiejtéssel, de folyamatosan beszélt magyarul, Petrovics István pedig felvidékies kiejtésű volt. Emiatt aztán az 1960-as évekig ment arról a vita, hogy ez a kiejtés szlovák vagy palóc eredetre utal-e. Petőfinek magyar dajkája volt, aki csak magyarul beszélt hozzá, de Milbacher szerint az asszimilációs szándéktól eltekintve az 1820-as években még a vallás sokkal fontosabb identitásképző volt, mint a nyelv. Petőfiék evangélikusok voltak, a költő egy piarista évtől eltekintve ilyen iskolákba is járt. Nemegyszer szlovák nacionalista tanárokhoz, mint például Koren Istvánhoz.

Hogy Petőfi jó iskolákba is járhatott, az egyben annak is a cáfolata, hogy szegénysorból származott volna. „Az öreg Petrovics egy nagyon jól menő, ma úgy mondanánk, BMW-s vállalkozó volt. Egészen addig, amíg túl nagyra nem nőtt a vállalkozása – a Duna áradása mellett a körbetartozások miatt ment tönkre. Állandóan pereskedett különféle kurta kocsmák, zugmészárszékek fenntartóival. Petőfi 1838-ig középosztálybeli fiú volt.”

A családjával akkor romlott meg a viszonya Petőfinek, amikor 14 évesen vándorszínésznek akart állni. Petrovics István levette a kezét a fiúról, ekkor kezdődnek a vándorévek, és ekkortól tényleg lehet szegényként tekinteni Petőfire, de ez ugyanakkor egy maga vállalta bohémség is volt. „Ez az a bohémség, ami megteremti az új művészidentitást, aminek a Petőfi Sándort köszönhetjük” – mondta Milcbacher, aki arról is beszélt, hogy jogi értelemben nem beszélhetünk Petőfiről, mert ő nem vitte végig a névváltoztatást, egyszerűen csak kijelentette magáról, hogy ezentúl Petőfi, miután meghasonlott az apjával. A név eredete Vörösmarty Mihály Eger című műve is lehet, amiben az egyik alakot Petőnek nevezik.

„A tanulság az az, hogy az asszimilációs sor végén áll egy olyan identitás, ami a magyar identitássá válik. Amely vállalt kulturális identitás lesz, amely mindannyiunk identitása, aki ezt a nyelvet beszéli. Aki tudja, hogy Anyám tyúkja. Mindenki tudja, hiszen ezen esünk túl az óvodában, és ezt Petőfinek köszönhetjük. Hogy magyarnak definiálja magát, fölvállaltan. Holott teljesen nem tekinthető magyarnak, hiszen azok a nemesek voltak vagy Arany János.

Etnikai értelemben nem volt magyar, de kulturális értelemben igen. Ez az ő nagy forradalma”

– mondta Milbacher Róbert.

Petőfi első nyomtatásban megjelent műve A helység kalapácsa volt, amelyben odavágott az irodalomnak. Milbacher szerint már az alapállás, hogy hőskölteménynek nevez egy falusi nevetséges kalamajkát, már az is odamondogatás a homéroszi, vergiliusi alapon nyugvó klasszikus kultúrának.

A népköltői megnyilvánulása kezdetben inkább üzleti célokat szolgált. A népet az úri közönség egzotikumként, a viktoriánus ízlésen kívül estek az alföldi történetek, amelyek a divatlapokban szerepeltek.

„Petőfi berúgja az ajtót, kinyitja az irodalmat. Azt mondja, hogy nem érdekel, hogy mit mondanak a műveltek. Azt mondja, hogy a tanulság nem érdekes, és a mű értékét nem a klasszikus esztétika mondja meg, hanem a közönség, a barátok” – mondta Milcbacher.

A kortársak nem szerették, nem tisztelték a kritikusok, sátánhoz hasonlítják, apokaliptikus képeket használnak vele kapcsolatban, azok közé sorolják, akik részegen dorbézolnak az irodalom szent egyházában. Milbacher szerint azért, mert kinyitja az irodalmat, annak nyelviségét, olyan szavakat használ, amelyeket káromkodásnak, az ízléstelenség csúcsának számítottak, de nem kell durva dolgokra gondolni, legalábbis a hurka szón ma senki sem botránkozik meg. Petőfi elérte azt, hogy azok is olvashattak irodalmat, akik addig nem, és megmutatta, hogy mindenről és minden nyelven lehet írni.

Petőfit az 1848-as forradalomban is kulcsfigurának látja az utókor, pedig a szerepe nem volt ilyen fontos. A forradalom költőjének tekintjük, de Milbacher szerint a parlamentben érték el a feudalizmus átalakítását, a márciusi ifjak legfeljebb felgyorsították a folyamatot azzal, hogy féltek tőlük a parlamentben ülők.

„Petőfiéket radikálisoknak, jakobinusoknak tekintették, mai értelemben nagyon szélsőbaloldalinak vagy nagyon szélsőjobboldalinak, olyan radikalitáshoz lehetett őket kapcsolni, ami zűrzavarral, halállal jár” – mondta az irodalomtörténész, aki erre jó példaként a Dicsőséges nagyurak című költeményt hozta fel példaként, amelyben a nemesek felakasztásáról ír Petőfi. Ennek a kéziratát maga Petőfi égette el, mert az mondták neki: „Figyelj, Sanyi, ez sok” – mondta Milbacher, aki szerint Az apostol is egy terrorista szöveg, nem véletlen, hogy csak az 1870-es években jelent meg.

„A Nemzeti dal kevésbé radikális vers, de bújtatottan az, mert azt mondja, az a magyar, akinek régen a kezéből kivették a kardot. Nem az, akinek most van, mert a nemes. Akinek régen kivették, az a nép. Valójában ez is egy megosztó szöveg, csak elfelejtettük a kontextust” – mondta Milbacher.

Petőfi halála nagyon kényes téma az irodalomtörténész szerint, de ő meg van győződve, hogy a barguzini legenda, miszerint Petőfi hadifogolyként Szibériába került és ott halt meg, szélhámosság. De az érdekes, hogy miért izgatja ennyire a kérdés a magyarokat. „Mit szeretnénk, hogy senyvedjen kint valahol a hidegben, vagy azt, hogy hősi halált halt? Melyik a magasabb rendű?” Egyébként Petőfiről az is elterjedt, hogy túlélte a szabadságharcot, és Párizsban is ő robbantotta ki a kommünt.

Előadása után Milbacher Nyáry Krisztiánnal beszélgetett. Nyáry azt kérdezte, hogy a róla szóló legendáknak mennyire volt maga Petőfi vagy a kiadója a keletkeztetője, vagy mennyire alakultak ki spontán módon a rajongás iránta.

„Mindegyik igaz. Ha Margócsy tanár úr nagy elméletét vesszük alapul, akkor az első olyan szerzőnk, aki »használta a Facebookot«, vagy ha lett volna, akkor nagyon jó facebooker lett volna. Nagyon jól tudta használni a nyilvánosságot, és Vahot Imre is nagyon jól használta. Három divatlap volt akkoriban, nagyjából hasonló volt a vásárlóközege, valamit muszáj volt kitalálni” – mondta Milbacher, aki szerint Petőfi a feleségével a fiatal celebpár imidzset is építette, ennek kelléke volt például egy lila frakk.

„Olyan hírek voltak a korabeli újságokban, hogy Lisznyai Kálmány és Petőfi Sándor Győrben mulat. Ez olyan, mint hogy Győzike és nem tudom én kicsoda. De szerencsére, akkor Petőfiről volt szó, és nem Győzikéről. De nagyon jól használták a nyilvánosságot, de kellett is, mert kapitalizálódott az irodalom, nem volt állami támogatás. Sokba került az újság előállítása is, főként a metszetek miatt” – idézte fel a kutató, aki szerint Petőfi rájött, hogy ha botrányt csinál, akkor beszélnek róla.

Nyáry szerint Petőfi példátlanul gyors karriert futott be: 1845-ben szinte még ismeretlen volt, de alig két év múlva már mindenki ismerte. Milbacher sem lát hozzá hasonlót a magyar irodalomban.

„Az hogy ez sikeres volt, és tényleg átalakította az irodalom ízlést, elhomályosította az előtte lévő kánont, tényleg Petőfi nyelvén beszélünk, tényleg az a közös nevezője a magyaroknak, higgyék el. Tényleg az Anyám tyúkja. Nem kell több. Csak annyi, Anyám tyúkja. Aki tudja folytatni, az magyar. Az ahhoz a kultúrkörhöz tartozik. Ilyet többet nem tudok mondani. Még a Himnusz se ilyen. Soha nem énekelte végig senki a Himnuszt, csak az első versszakot. Ráadásul a Himnusz abban a korban felekezetileg megosztó volt, Petőfi meg nem. Anyám tyúkja? Mindenkinek van anyja, ki nem szereti, meg tyúkja.”

Milbacher Róbert előadását itt tudják megnézni.