Laptopos munkák, Berlin, rossz szex: minden benne van, aminek egy hipszterszótárban a helye

Berlin évtizedek óta a digitális nomádok és az önmaguk megvalósításán fáradozó életművészek langymeleg és inspiráló közege, találóbb helyszíne tehát nem is lehetne egy szociografikus jellegű hipszterkisregénynek.

Vincenzo Latronico könyvének a sztorija annyi, hogy Anna és Tom, a húszas éveiben járó digitális nomád pár Dél-Európából Berlinbe költözik. A város gyorsan beszippantja őket, megismernek más expatokat is „23 fölött, de 30 alatt”, akikkel együtt egy könnyed, tét nélküli létformában lebegnek; bárokban, szórakozóhelyeken, klubokban, művészeti galériákban – és legfőképp a közösségi médiában.

„Grafikai tervezők voltak, frontend fejlesztők, néha művészek, akik, hogy eltartsák magukat, más művészeknek dolgoztak […]. Videókészítők voltak, vagy séfek, vagy galériai asszisztensek, vagy szabadúszó újságírók, akik berlini munkásságukat kihasználva próbáltak eladni az otthoniaknak némi nagyvilági levegőt.”

Kellemes megélhetést biztosító munkájukkal Anna és Tom a többi expattal együtt – merthogy németekkel nem igazán kerülnek kapcsolatba – évekig szuperül elvannak, aztán idővel ők vagy a város, vagy mindkettő megváltozik. Anna és Tom elkezdenek valami furcsa ürességet és céltalanságot érezni, és megjelenik bennük a vágy valami új után. Segíteni próbálnak a 2015-ös menekülthullámban, de mivel németül nem igazán tanultak meg, arabul meg semennyire nem tudnak, nem érzik igazán hasznosnak magukat. Megpróbálkoznak Lisszabonnal, de ott sem jön be az élet igazán, visszatérnek Berlinbe és innentől nem spoilerezek tovább.

Nem egy tipikus kisregény A tökéletesség, és nem csak azért, mert fiktív és valós elemek keverednek benne. Inkább egy aprólékos és részletgazdag leltár, ami precízen rögzíti a kétezres évek Berlinjének mindennapjait. Az expat- és digitálisnomád-lét enciklopédiája, amibe minden belekerült, aminek egy hipszterszótárban helye van a könnyezőpálmától a Monocle magazinon át a rossz szexig.

Olyan, mint egy nagy sóhajjal elkezdett mondat, aminek a végére csak 121 oldal után kerül pont. Mindent tudó narrátor mutatja be Anna és Tom életét, nem minősít, nem reflektál, tökéletesen szenvtelen. Párbeszédek nincsenek, saját hangján nem szólal meg egyetlen szereplő sem, a szerző úgy mutatja be az életüket, mintha egy rájuk szerelt GoPro kamera felvételeit néznénk: lakás, kávézók, klubok, galériák. A pár szoros kapcsolatához nem fér kétség, de a körülöttük lévő többi ember mintha csak a kulisszák része lenne, súlytalanok és légiesek.

Nem közvetlenül, de sok kérdést felvet a könyv. Például hogy mit lehet olyan globális munkával kezdeni, ami független és szabad munkaszervezési és földrajzi szempontból, ráadásul még jól is fizet? (First world problem? Természetesen.) Hogy hova fut ki az ilyen területen dolgozó emberek élete? Kell-e, hogy kifusson valahova? Mi okozhat egy ilyen életstílust élő emberben csömört? Vagy örökké el lehet lenni langymelegben lubickoló emigránsként? A szerző a kérdések megválaszolását az olvasóra bízza.

Van a könyvben egy mondat, amire szintén nem kínálja tálcán a magyarázatot, és amikor hosszabban Berlinben éltem, ugyancsak a kétezres években, én is azonosítottam magamon, ám nagy megfejtésekre nem jutottam:

„Minden szempontból Berlin volt a fő tevékenységük – Berlin megfigyelése, megértése, az, hogy a részesének érezzék magukat.”

Berlin tényleg pikpakk beszippantja az oda érkező húszas, harmincas éveiben járó embereket, és Latronico talán azért sem ítélkezik, mert az életrajza alapján ő is a folyamat részese (volt). A sorok között ugyanakkor ott húzódik valamennyi társadalomkritika, önkritika vagy a kettő keveréke.

A tökéletesség nyíltan vállalt hommage George Perec A dolgok című kisregényének, amit világszerte a fogyasztói kultúra egyik első kritikájaként tartanak számon. Évekkel ezelőtt olvastam, és a kevés olyan könyvek egyike, amik ha nem is változtatták meg az életemet, de mélyen elgondolkodtattak. A dolgok esetében ez azért is érdekes, mert 1965-ben adták ki, viszont az aktualitása semmit nem kopott. A tökéletességhez hasonló terjedelmű könyv egy francia párról szól, amelynek tagjait a hatvanas években Párizsban és Tunéziában ejt rabul a tárgyak és általában a fogyasztás bűvölete, az életcéljuk pedig a szép tárgyak megszerzése mellett nagyjából egy jó lakás és egy menő munka.

Érdekes, hogy míg Perec könyve lebilincselt, Latronico könyvét – több éven átívelő berlini tapasztalataim ellenére is – legfeljebb olyan érdeklődéssel olvastam, ahogy az ember a kaméleon ellentétes szemmozgását tanulmányozza az állatkertben. Néha kicsit zavart, amikor a szerző érezhetően valami nagyot akart mondani, de végül csak az egyszerű igazságok boltjáig jutott. Mindezekkel együtt mindenkinek ajánlom, aki valaha dolgozott a kreatív iparban/volt hipszter/expat/digitális nomád/élt Berlinben vagy érdekli a millenialok, más néven Y generáció élete. Az, hogy A tökéletesség valódi nemzedéki könyv lesz-e, majd idővel kiderül.

A tökéletesség Vincenzo Latronico első magyarul megjelent műve, 2022-ben megkapta az olasz Mondello-díjat. Magyarra Todero Anna műfordító fordította.