Förtelmes könyv jelent meg végre itthon

Jack Ketchum (született Dallas Meyr) reklámszövegeket írt, aztán cikkeket, aztán novellákat, aztán 1981-ben kiadta az első, Holt idény című regényét, amely annyira durvára sikerült, hogy az író állítása szerint még maga a kiadó is kifarolt mögüle. Mondjuk a második regénye is ugyanannál a kiadónál jelent meg, szóval annyira nem lehetett súlyos a helyzet.

A bemutatkozó könyvvel ellentétben: a Holt idény tele volt olyan borzasztó jelenetekkel, gyomorforgató részletekkel, hogy a kiadója mondatról mondatra végigment rajta az íróval, és hosszú egyezkedésbe kezdett arról, hogy melyik belezés, lefejezés, brutális gyerekgyilkosság vagy egyéb kegyetlenség maradhat benne. Többek között a befejezést is meg kellett változtatnia. A Village Voice kritikája szerint a Holt idény „erőszakos pornográfia” volt, de Ketchum később interjúkban azt nyilatkozta erről, hogy a pornográfiának az a szerepe, hogy felizgassa az embert. Ha valakit felizgat a Holt idény, akkor gyorsan menjen el pszichiáterhez vagy egyenesen börtönbe.

A Holt idény abban a korszakban jelent meg, amikor a horror kezdett igazán felforgató lenni. Pár évvel követte a Texasi láncfűrészes mészárlás című alapfilmet, aminek a kíméletlen, nyugtalanító hangulata visszaköszön ebben a könyvben. A történetet bevallottan az Élőhalottak éjszakája című zombifilmről mintázta, egy trükköt a mesterétől, a Psychót író Robert Blochtól leshetett el, az alapja pedig ugyanaz a skót legenda volt, amit a pár évvel előtte megjelent Sziklák szeme dolgozott fel.

A legenda szerint a skót Alexander Bean a 17. század elején kivonult a társadalomból, és párjával együtt telepedett egy tengerparti barlangban, ahol komplett vérfertőző klánt nevelt magának, aminek a tagjai emberhúst fogyasztottak. A Bean klán egyszer olyan áldozatot szemelt ki magának, aki képes volt érdemben ellenkezni, így megmenekült. A legenda szerint I. Jakab angol király több száz fős hajtóvadászatot indított Beanék ellen. Először a barlangra találtak rá, ahol savanyított és szárított emberi szervekre és hullahegyekre találtak. Amikor a családot elfogták, hasonlóan kegyetlenül végezték ki őket, mint ahogy ők tehették az egyes beszámolók szerint ezer áldozatukkal.

Bean legendája borzasztó, de nagy eséllyel nem igaz, sőt valójában skótellenes propaganda, mindenféle kézzelfogható dokumentáció nélkül. De riogatásnak elsőrangú: a társadalomtól egy karnyújtásnyira, mégis láthatatlanul élő, embereket evő, egymással vérfertőző kapcsolatban élő kannibálcsalád nemzetségtől, kortól és helyszíntől függetlenül is tud rémisztő lenni. Úgyhogy Ketchum átrakta őket legnagyobb pártfogója, Stephen King kedvenc államába, Maine-be, a hetvenes évekbe, és nem átutazókat, hanem turistákat terrorizálnak, akik szezonon kívül kivesznek maguknak egy házat.

Ketchum alig kétszáz oldalas regénye nem sok felesleget aggat magára, de az első fele így is olyan, mint egy hosszú feszültségteremtés a robbanó erőszak előtt. A Holt idény cselekménye három szálon halad: az egyikben a névtelen kannibálcsalád vadászatát és mindennapjait követhetjük, a másikban a helyi rendőrség próbálkozásait, hogy megfejtsék, hogy mi a túró történik ott Dead River környékén, a harmadikban pedig a New Yorkból érkezett fiatalok eléggé balul elsülő estéjét. A horrortörténetek közhelyei itt is érvényesek: egy semmi közepén álló ház, buta városiak és a gonosz, ami akkor tör át az ő világukba, amikor éppen vad, állatias szexben vannak. A karakterek nem észveszejtően izgalmasak, maximum a módok, ahogy a vég éri őket.

Ketchum próbálja röviden és tömören jellemezni a nem kannibál karaktereit, mégis inkább a gonoszok között dagonyázik érzékletesebben. A dagonyát szó szerint kell érteni, a nevek nélküli, borzasztó mocsokban, állatias ösztönök által vezérelve, förtelmes körülmények között élő emberevők jelenetei még akkor is kemények, ha mára már több évtizeddel meghaladtuk az Amerikai pszichó által kialakult pánikot. (Maga az Amerikai pszichó egyébként tíz évvel a Holt idény után jelent meg.) Ketchum gonoszai csonkolnak, szakszerűen beleznek, belet pucolnak, belsőségekkel töltik meg, aztán rögtön kisütik tűzön, hogy aztán nyammogva elfogyasszák, mocskos arcukon csordogáló emberzsírral. Egy részben egy áldozat nyelvébe horgot döfnek, kinyújtják, levágják, és a delíriumban szenvedő szerencsétlen szeme láttára elfogyasztják.

Az ilyen jelenetek voltak azok, amiket Ketchumnak ki kellett szednie a Holt idényből az első megjelenés idején, annak ellenére – ahogy a könyv végi leírásban is emlegeti –, hogy a horgos jelenetet metaforának szánta. Mennie kellett egy hányásban fekvő fogvatartottnak, pontosabban a hányásának, és az emberhússzárítás-technológia részletezésének. Illetve egy nagyon fontos dolgot is meg kellett változtatnia: a befejezést. És most itt egy óriási SPOILER következik. Az eredetileg 1981-ben megjelent regényben az egyik főszereplő sorsát lebegtetnie kellett, nem írhatta meg eredeti szándéka szerint, hogy meghalt.

Pedig Ketchumnak ez lett volna a szándéka – sasszemű olvasók már az Élőhalottak éjszakája említésénél is kiszúrhatták, hogy pontosan milyen sors vár rá –, hogy bemutassa, a világban nem mindig az erősek nyernek, nem mindig a gonoszokat találják el a golyók, nem mindig azok élik túl, akiknek túl kell. A legsúlyosabb példa erre egy másik karakter íve, aki a túlélés legfőbb bástyájának tűnik, amíg egy rosszul elsült lövés nem végez a nagy reménnyel.

A Holt idényt ez a fatalizmus és kilátástalanság hatja át, de nem csak a felszíni kegyetlenségek határozzák meg. Ketchum egyik utolsó interjújában arról beszélt, hogy egy olvasó döbbentette rá: minden könyve valójában a veszteségről szól, arról, hogy valaminek vége, és nincs többé. Ezt a leghíresebb regényében, A szomszéd lányban egyértelműen a csúcsra járatja, ott együtt van vége az ötvenes évek optimista Amerikájának, a főszereplő családi idilljének és a szomszéd pincéjében egy ártatlan lány életének, a halálát pedig csupa olyan gyerek okozza (egy felnőtt irányításával), akiknek szintén oda lesz az ártatlanságuk.

A szomszéd lány már nem egy legendát, hanem egy valóban megtörtént, borzalmas gyilkosságot dolgoz fel, emiatt olvasni is nehezebb. Azt a fajta „szembenézni a gonoszsággal”-érzést, amit az a könyv áraszt, a Holt idény csak kevésszer éri el. Ketchum szikár, lényegre törő szövegét csak néha szakítják meg burjánzó leírások, általában olyankor, amikor valami felfoghatatlan rettenet szemtanúja lesz valaki, és a józan ész megadja magát. A legbrutálisabb rész pedig egyértelműen az, amikor az egyik, kannibálok fogságába esett szereplő szándékosan nem hagyja, hogy elsodorja az elméjét az az őrültség, amit lát, és magára erőlteti, hogy végignézze egy másik rab megkínzását, csak azért, hogy tudja, mi várhat rá, és mi lehet az, amivel szembeszállhat a fogvatartójával.

Ezek alapján a Holt idény egy pocsék, szadista horrorregénynek tűnik, és ebből az egyik jelző talán igaz is rá: mozgolódik Ketchum prózájában valami, ami csak azért sem akar elfordulni az elől, amiket leír. A kétszáz oldal tényleg nem hagy sok időt feleslegnek, a cselekmény nagyjából két nap leforgása alatt, egy idő után nyaktörő tempóban lezajlik. Csak minimális magyarázata és háttértörténete van annak, hogy kik és mik lehetnek ezek a barlanglakó kannibálok. Nem létezik semmi más, csak ez a pokoli 48 óra. Lehet, hogy azzal, hogy Ketchum megmutat mindent, ami ebben az időben történik, minket is arra készít fel, hogy mit tegyünk, ha mi lennénk a következők.

A Holt idény az Agave Kiadó gondozásában jelent meg áprilisban.