Már csak kétféle ember maradt: a megszállottak és a halálra rémültek

Münster egyike a Rajna völgyében sorakozó tüchtig német városkáknak, a világháborúk által nagyrészt megkímélt középkori városmaggal és letűnt tekintélyét sugárzó katedrálisokkal. A 7. századi németalföldi mártírnak, Lambertnek szentelt katedrális igen egyedi látványelemekkel büszkélkedhet: tornyáról már csaknem ötszáz éve három vasketrec csüng, amelyben ötven éven keresztül emberi csontvázak is árválkodtak, hogy Münster lakóit emlékeztessék a város legbizarrabb, egyben világtörténelmileg legjelentősebb epizódjára: a fundamentalista-apokalipszisváró anabaptista szekta másfél évig tartó rémuralmára és a szörnyűségesen megkínzott főkolomposok sorsára.

Rakovszky Zsuzsa tavaly megjelent regényében, Az idők jeleiben arra vállalkozott, hogy a történelmi csontvázakra narratív szövetet pakolva, személyes visszaemlékezéssé formálva mesélje el az 1534-ben kezdődött szektauralmat.

Egy könyvismertetőben általában nem indokolt a cselekmény részletes leírása, de a modern történelem egyik leghátborzongatóbb epizódjáról van szó, amelyben egyszerre ismerhetünk rá a karizmatikus gyülekezetekkel szükségszerűen együtt járó önkényre, a végítéletvárás önpusztító veszedelmére, a szervezetlen többség szervezett kisebbségnek való kiszolgáltatottságára. Ráadásul csaknem 500 éves eseményekről van szó, szóval talán senki nem mondja le a Telex-előfizetését, ha elspoilerezem a cselekményt.

A próféta a hívei előtt csinált magából hülyét és halottat

Európa legfejlettebb régióit, Németalföldet és Vesztfáliát alapjaiban rázta meg a reformáció; a radikalizmus különböző fokán álló eszmék és a politikai fejleményekről szóló hírek a néhány évtizede elterjedt könyvnyomtatás révén példátlan sebességgel terjedtek. A korban közepes méretű városnak (ez nagyjából 10 ezer lakost jelentett) számító Münster az 1530-as évek közepére az igen radikális anabaptista tanok fészkévé vált. Az anabaptisták nemcsak a felnőttként való hitvallást és a nevüket adó újrakeresztelkedést vallották, hanem az egyházi és világi hierarchia elvetését is.

Münster nem egyszerűen afféle safe space-szé vált a vallási másként gondolkodóknak és másként érzőknek, hanem egy Új Jeruzsálemmé, amelynek lakói biztonságban érezhetik magukat a hamarosan bekövetkező apokalipszistól – a középkori közhangulat legfontosabb alapélménye volt a küszöbönálló világvége –, és garantált belépőt kapnak a mennyországba.

Bernard Rothmann hitszónok széles körben terjesztett, vallási és szociális szempontból is radikális pamfletjei következtében Münster ugyanúgy mágnesként vonzotta a szegénységükre isteni megváltást keresőket, mint ahogy Szíria és Irak tíz évvel ezelőtt szivacsként szívta fel a világ iszlamistáit. Münsterben 1534 elején megindultak a tömeges újrakeresztelkedések, a templomok „megtisztítása” a szentek ábrázolásaitól, majd a városi polgárok vagyonainak közös tulajdonba vétele. A városba érkező migránsok elnyomták a (vagyonközösség területén mindenképpen) mérsékelt polgárok hangját, a város lutheránus vezetőit is kezdték lecserélni. Különösen azután, hogy egészen elképesztő próféták bukkantak fel a városkapunál, és jelentették be – nyilván isteni parancsolatra hivatkozva – igényüket az Új Jeruzsálem vezetésére, akik egymás után hántották le a józan ész rétegeit a Biblia szövegéről, és végül eljutottak a többnejűség törvénybe iktatásáig és a királyság kikiáltásáig.

A szektásodást felgyorsította az a tény, hogy Münster hűbérura, Franz von Waldeck püspök természetesen nem hagyta annyiban sem a lelkek, sem pedig a bevételek feletti uralmának elvesztését, és ostrom alá vette a várost. Az ostrom a korra jellemző megdöbbentő esetlegességek közepette döcögött. Ezeket a regény is bemutatja: a Münstert elsőként vezető próféta, Jan Mathijs például valódi fanatizmusról tanúbizonyságot téve, minden katonai előképzettség nélkül, kizárólag az isteni csoda reményében rontott rá az ostromló seregre, amelynek katonái röhögve koncolták fel őt és néhány kísérőjét. De a püspök hivatásos zsoldosai közben olyan szinten vedeltek, hogy egyszer az alkonyi napot összekeverték a hajnalpírral, és mocsárrészegen indultak el a másnap reggelre időzített rohamra (és mészároltatták le magukat).

Mathijs utóda az egykori vándorszínész, Leydeni János lett. Ő leginkább vágyai kiélésének lehetőségét látta a szektásított városállamban, és ahogy egyre kevesebb ellenállásba ütközött, úgy váltak vágyai egyre perverzebbekké, Münster lakói pedig egyre kiszolgáltatottabbakká. Münster külső fenyegetettséggel párosuló belső megőrülése egyszerre volt a wacói dávidista öngyilkos szekta és az Iszlám Állam előképe. Rakovszky pontosan fogalmazta meg a végnapok valódi apokaliptikus hangulatát:

ezek után Münsterben már csak kétféle ember maradt, a megszállottak és a halálra rémültek.

A várost az ostromlók elszigetelték az esetleges külső segítségtől, a többi németalföldi anabaptista csoportot pedig a régió világi és egyházi urai felszámolták. Az ostrom és a terroruralmat gyakorló Leydeni János által teljesen kizsigerelt várost végül 1535 júniusában foglalták el a püspök katonái, Jánost és a mozgalom két másik életben maradt vezetőjét rá következő év januárjában égették el máglyán.

A szörnyűségek néma fültanúja

Nagyjából ez az a történelmi váz, amire Rakovszky a történetet felpakolja. A regény azonban megőrzi szikárságát, krónikaszerűségét; a nyelv a lenyűgöző/hátborzongató események leírásánál diszkréten a háttérbe vonul, és megelégszik az eszközléttel. Annak érdekében, hogy a krónika valóban átfogó legyen, Rakovszky megteremt egy fiktív fültanút: a szekta egyik fő támaszává váló, Münster polgármesterévé avanzsáló Bernard Knipperdolling balkézről született lányát. Miután a Münster melletti Neudorfban nevelkedő Lizát anyai nagyapja, majd nagynénjének férje is megerőszakolta, a lány megnémult, néma szolgálóként kerül vér szerinti apja nagypolgári otthonába, és fogyatékossága miatt a Münster sorsát alakító férfiakat nem zavarja, hogy szolgálóként jelen van titkos beszélgetéseiknél. Azonban a mindent halló fültanú narratív megoldásának nyomán az események – az én ízlésemnek legalábbis – egy kicsit túlemésztett állapotban kerülnek az olvasó elé. Liza előtörténetéből, státuszából nem adódik a regényben megcsillantott lényeglátása, szájából kor- és karakteridegenül hangzanak az olyan jelzők, mint a „mérsékelt”.

Viszont a háztartás női feléhez tartozó Liza főszerepének hála a regényben szerepet/nézőpontot kaphatnak a történelemből évezredeken át kihagyott nők – Rakovszky első regényéhez, a szintén a reformáció idején játszódó A kígyó árnyékához hasonlóan. De Az idők jelei nem egy papírmasé überhősnővel felturbózott Disney-produkció; női szereplői legfeljebb a szenvedések elviselésében és az elnyomó férfiak iránti lojalitásban jeleskedhetnek. Rakovszky legalább hangot ad nekik, hogy eltöprenghessenek a karizma vagy a gonoszság mibenlétén; hogy zsarnokuk, Leydeni János maga volt-e a sátán, „vagy ő sem volt rosszabb, mint sokan mások, mint majdnem mindannyian… csak éppen véletlenül igen magas polcra került, olyan helyre, ahol világosabban megmutatkozhat a bennünk rejlő gonoszság”.

De ahogy az e világi apokalipszisek után a romok között kóválygó túlélők, úgy Liza sem hisz abban, hogy az összeomlás bármiféle épületes tanulsággal járna:

A Szent Lambert fala mellett elhaladva néha még felpillantok azokra a ketrecekre, amelyekben a szegény halottak oszladoznak, de többnyire már úgy megyek el alattuk, hogy nem is gondolok rájuk. A püspök emlékeztetőnek és figyelmeztetésnek szánta őket, azért vannak még mindig ott: de vajon mire figyelmeztetnek? Az efféle figyelmeztetéseket mi, emberek, különben sem igen szoktuk megszívlelni.