Lukács Sándor: Marton László bűnei közel sem voltak akkorák, mint amennyit szenvedett végül

Ezen a héten Veiszer Alinda vendége a Kossuth-díjas színész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Lukács Sándor volt, aki éppen ötven éve tagja megszakítás nélkül a Vígszínháznak. A beszélgetés, amelyet egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni, Lukács pályája küzdelmes kezdeteivel indul, a színészt csak negyedjére vették fel a Színművészeti Főiskolára, és ezalatt költőként is igyekezett bontogatni szárnyait.

Alinda a beszélgetést nem is Lukács színészi, inkább költői munkásságára építi fel. Lukács Sándornak ugyanis több kötete is megjelent, az első még 1985-ben, és mint az interjú egy későbbi pontján kiderül, verseire még a híres irodalomkritikus Lator Lászlótól is biztató kritikát kapott. A színész maga olvassa fel Önéletrajz című költeményét, amelynek egyik sorára („puskacső mögé sosem álltál”) reagálva elmondja, hogy mentesült a sorkatonai szolgálat alól, miután a Színművészeti akkori rektora, Várkonyi Zoltán kijárta, hogy a művészeti főiskolásokat megkíméljék a besorozástól. Így úszta meg a '68-as prágai bevonulást is. Lukács szerint ő egyébként is a fehér asztal melletti megbeszélések híve, és gyűlöli azokat, akik a náluk gyengébbeket bántják.

„Mindig utáltam azt éreztetni, hogy én erősebb vagyok, gazdagabb vagyok nálad.”

A beszélgetés itt hirtelen fordulatot vesz, Veiszer Alinda ugyanis rávilágít, hogy ez éppen arról a hatalommal való visszaélésről szól, ami a Vígszínház két vezetőjével szemben is felmerült. A kérdésre, hogyan viselte a Marton László és Eszenyi Enikő körüli botrányokat, Lukács Sándor azzal indít, hogy rengeteget köszönhet Martonnak, aki húsz évig volt az igazgatója, és aki az évek alatt egyre bölcsebb, toleránsabb és jobb rendező lett.

„Anélkül, hogy egy körömpiszoknyit is enyhíteném a bűnt és az abuzálást, úgy érzem, nála nem állt arányban a sorsítélet.

Az ő bűnei közel sem voltak akkorák, mint amennyit szenvedett és kapott érte. Pechére itthon ő volt az első” – állítja Lukács, és elmondása szerint Marton is nagyon felháborítónak tartotta a vele szembeni eljárást, ilyen mélységekig nem érezte magát bűnösnek.

Lukács Sándor a főiskolán húsz évig tanító Marton egykori tanítványait is megkérdezte, tapasztaltak-e bármit a tanáruk tetteiből, de a válasz mindig az volt, hogy soha nem történt ilyesmi. Szerinte akikkel ez megesett, „külsősök”, azaz az intézményeken kívüli színészek voltak. Kettejük viszonya pedig az ügy kirobbanása után sem változott, a rendező élete utolsó munkájában, a Tartuffe-ben is rá osztotta az egyik főszerepet.

Ezután térnek rá Eszenyi Enikő esetére, Lukács ezúttal is leszögezi, velük, idősebbekkel szemben nem történt abúzus, Eszenyi normálisan, rendesen és tisztelettel beszélt velük – a probléma csak a fiatalokat érintette. Elmondása szerint ő személyesen nem vett részt olyan munkában, ahol a „csúnya dolgok” megtörténtek, azt az időszakot viszont mindenki nagyon nehezen kezelte. A Vígszínház öregebbjei pedig úgy döntöttek, inkább háttérbe vonulnak, és sem pro, sem kontra nem nyilatkoznak az ügyekben –

védeni sem akarták kettejüket, és sarat dobálni sem akartak rájuk.

Ezután szóba kerülnek Lukács Sándor emblematikus szerepei, a Caligula helytartója címszerepe, A Mester és Margarita Wolandja és A két pápa, utóbbit jelenleg is játsszák Jordán Tamással. Veiszer Alinda kérdésére, hogyan áll a hittel és mit gondol a színdarabban feldolgozott hitvitával, a színész azt válaszolja: „Istenhívő vagyok, mindenféle vallási ceremónia nélkül. Pogányhívő.” Ferenc megformálásában számára az a legfontosabb, hogy megmutassa azt a vezetőt, aki felismerte, hogy

ha egy évszázadok óta működő intézmény öregedni és fásulni kezd, és nem követi a jelen kor dinamikáját, ott baj van.

Benedek pedig minden konzervativizmusa ellenére maga javasolta a változás ígéretét jelentő argentin, libertáriánus és szókimondó Bergogliót – kettejük célja mégis ugyanaz maradt.

Alinda felvetésével, hogy ez az egymást megértő, és eltérő ideológiákkal is egy célért való munka olyasmi, ami Magyarországnak is fontos üzenet lehet, Lukács egyetért. A darabot ezért minden pozícióban lévő politikusnak ajánlaná, akik ezáltal láthatnák, hogy két, más elveket valló, egymást kifejezetten bosszantó ember végül hogyan öleli meg egymást. „Az értéket ideológiától függetlenül tisztelni kéne egymásban, és akkor nem lenne ez a kettéosztottság, ez a fantasztikus őrület, ami itt van” – mondja a színész.

Majd ismét a versei következnek, ezúttal Alinda olvas fel négy sort a korai kötetből:

„Itt szaga volt egykor a vérnek / ma feltárt sírok hűvöse csap meg / itt súlya volt egykor az érvnek / ma percenként röpköd füledbe a bazdmeg”.

Lukács szerint szövege a generációk közti különbségről, a múlt hőseihez való viszonyukról szól: kortársai még komolyabban vették az ország nagyságait, és nagyobb tisztelettel voltak az értékek iránt, mint a fiatalok. A digitális kultúrával pedig mára csak romlott a helyzet, de véleménye szerint a fiatalok túl lesznek ezen is, és majd „visszatér a respekt”.

Szóba kerül aztán még a rendszerváltás, ami az addig akár évi három tévéjátékot is forgató Lukács Sándort is elvágta a filmes munkáktól, bár nagyjátékfilmben eleve kevés lehetőséget kapott. Sorozatokban viszont gyakran feltűnt, Linda, Kisváros, Jóban rosszban – „de minek?”, kérdezi ekkor Alinda. Lukács szerint azért, mert felkérték rá, pénzt is kapott érte és ezeket is tisztességesen meg kellett csinálni. És nem akarja magát hozzájuk hasonlítani, de

„Al Pacino és Robert de Niro is micsoda roggyant vígjátékokban fordult elő!”

A rendszerváltáskor a nyílt politikai szerepvállalást inkább kerülte, és valójában egyik táborhoz sem tartozott, szerinte ez nem is lett volna szerencsés, mert mint fogalmaz,

„a színészt mindenki nézi: nézik jobbról, balról és középről”.

Ekkor Darvas Iván példáját hozza fel, akinek élete egyik legfontosabb szerepére, az Egy őrült naplója előadására sokáig ömlöttek a nézők, ám miután belépett az SZDSZ-be, az érdeklődés alaposan megcsappant. Ettől függetlenül Lukács szerint minden értelmes színésznek megvan a saját véleménye a világról, és ismét visszatér a gondolathoz: egyre nehezebb elviselni a mostani szellemi szembenállást.

A beszélgetésben szó esett még a miskolci gyerekévekről, a begörcsöltető rendezőkről, a jó apaságról, valamint a feleségéhez, Marihoz írt verseiről.