Bele akarunk látni a sorozatgyilkosok fejébe, és megfejteni a működésüket

Ian Brennan és Ryan Murphy sorozata, aminek a főszereplője Amerika modern kori történelmének egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa, Jeffrey Dahmer, a szeptemberi megjelenése után rögtön a nézettségi listák élére ugrott. A Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztoricímű sorozat a Netflix egész történetének negyedik legmagasabb nézettségi adatát hozta (csupán a Squid Game, a Stranger Things negyedik évada és a Wednesday előzi meg), az alkotók már november elején bejelentették, hamarosan érkezik a folytatás, két új évad, aminek főszereplői a milwaukee-i kannibálhoz hasonló szörnyetegek lesznek.

Nem Murphy és Brennan voltak az egyetlenek, akiket alkotóként megihletett egy sorozatgyilkos története. Joe Berlinger Ted Bundyról készített filmet 2019-ben Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány címmel, nem sokkal előtte pedig Joe Penhall Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya című sorozata volt a bűnügyi sztorik kedvelőinek nagy kedvence a Netflixen.

A nyolcvanas–kilencvenes évek Amerikájának legismertebb gyilkosai a popkultúra részévé váltak. A sorozatok és filmek mellett podcastokban (például a Best Case Worst Case-ben) mesélnek róluk, könyvek szólnak az életükről és a tetteikről, sőt, az őket ábrázoló karakterekkel még kártyajáték is készült. Adódik a kérdés, hogy mégis mi vonzza az embereket a sorozatgyilkosokról szóló történetekben, és főleg a főszereplőkben, a sorozatgyilkosokban, akik számunkra felfoghatatlan belső késztetésből kínoztak és öltek meg embereket?

Egy új generációnak újra el lehet adni

Sepsi László író, műfordító, a Prizma filmművészeti folyóirat egyik alapító szerkesztője szerint több mindennel is magyarázható az, hogy manapság miért találkozunk egyre több, akár fikciós, akár valós történeten alapuló, sorozatgyilkosokról szóló tartalommal. „A popkultúrára jellemző a ciklikusság, ami azt jelenti, hogy nagyjából harmincévente újra előkerülnek bizonyos stílusok és tematikák a filmkészítésben” – magyarázza a szakértő.

Való igaz, hogy az utóbbi években például a Netflix kínálata szép számban gyarapodott bűnügyi sztorikat feldolgozó sorozatokkal és filmekkel, de ez még semmi ahhoz képest, ami az 1980-as és 1990-es években az amerikai sajtóra és tömegkultúrára volt jellemző. Akkor a médiában még nagyobb teret kapott a sorozatgyilkos-tematika. De azok a történetek, amelyekből most sorozatok és filmek készülnek, akkor a valóságot jelentették: ezeknek a gyilkosságoknak a zöme a nyolcvanas–kilencvenes évek Amerikájában történt.

„Gondoljunk csak Richard Ramirezre, Henry Lee Lucasra, John Wayne Gacyre, akik börtönben voltak, akkor zajlottak a Ted Bundy-perek, majd a kilencvenes években kapták el Jeffrey Dahmert. A tetteik és a karakterük iszonyatosan nagy médiafigyelmet kaptak, ami generált egy iszonyatosan nagy morális pánikot is.

Ez volt az az időszak, amikor a New York Times arról cikkezett, hogy a szomszédod is lehet sorozatgyilkos”

– mondja Sepsi László, hozzátéve, hogy ekkor készültek azok a filmek, amelyekre a sorozatgyilkosokról szóló filmek nagy klasszikusaiként gondolunk ma. llyen például John McNaughton filmje, a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja vagy az öt Oscar-díjjal elismert A bárányok hallgatnak, Jonathan Demme rendezésében, Anthony Hopkins legendás alakításával. A kilencvenes évek végéhez közeledve a sorozatgyilkosokról szóló történetek kifulladtak. Részben a közönség csömöre miatt, részben pedig azért, mert a leghírhedtebb történetek lezárultak: a főszereplőjüket elítélték és akár ki is végezték, így nem adtak tovább témát a sajtónak – fejti ki a szakértő.

A nyolcvanas–kilencvenes évek előtt harminc évvel, azaz az ötvenes–hatvanas években is volt egy hasonló hullám a filmkészítésben. Akkor készült Hitchcock Psychója vagy Herschell Gordon Lewis Vérlakomája,amelyet a valós sorozatgyilkos, Ed Gein ügye ihletett. Szakértőnk szerint ez a harmincévenkénti ismétlődés legfőképp azzal magyarázható, hogy ennyi idő alatt nő fel egy újabb generáció, amelynek a tagjai nem biztos, hogy hallottak ezekről a gyilkosságokról és az elkövetőikről. Viszont érdeklik őket, és kíváncsiak arra, hogy ki is volt az a Jeffrey Dahmer, így nekik el lehet adni a sorozatgyilkosokról szóló újabb történeteket.

De honnan jön ez a kíváncsiság? Miért érdekel minket, hogy a nekrofil Ed Kemper hogyan vadászta le az áldozatait, vagy hogy a népszerű Te sorozatban hogyan végez a pszichopata Penn Badgley a legújabb áldozatával?

Honnan jön a motiváció, hogy valaki öljön?

A streamingszolgáltatók leginkább az alapján vásárolnak vagy készítenek filmeket, sorozatokat, hogy mire van kereslet, milyen történetekre kíváncsiak az emberek, és mit néznek meg a legtöbben. A sorozatgyilkosokkal foglalkozó tartalmak a közelmúltban lettek egyre népszerűbbek, és erre a trendre ült fel sok filmkészítő is, akik Farkas Vera, a Mindset Terápiás és Tanácsadó Központ pszichológusa szerint bizonyos szempontból kihasználják az emberek természetes kíváncsiságát a gonosz, sötét történetek iránt.

Szerinte ez a morbid kíváncsiság az egyik oka annak, hogy nézzük ezeket a filmeket, sorozatokat. „A sorozatgyilkosokról szóló történetek az emberiség legsötétebb részeit mutatják be, és ez önmagában felkelti az ember kíváncsiságát. Ezek a filmek szólnak félelemről, halálfélelemről, szorongásról, agresszióról és annak különböző, társadalmi normákba nem illeszkedő kifejezési módjairól.

Evolúciósan van bennünk agresszióra való hajlam, és ma már rengeteg erőszakos videójáték, film és sorozat van, amelyeken keresztül – még ha nem is ez az optimális módja – valamelyest kiadhatjuk magunkból azt a stresszt és frusztrációt, ami a hétköznapokban, a való világban alakul ki bennünk”

– magyarázza a pszichológus. Szerinte a sorozatgyilkosok iránti rajongás abból is kialakulhat, hogy meg akarjuk érteni, hogyan juthat el egy ember odáig, hogy más emberekkel szörnyűségeket tegyen.

Sepsi László is hasonlókat mond, szerinte a sorozatgyilkosokban van egy elemi titok, amit próbálunk megfejteni: honnan van az a józan ésszel szembemenő motiváció, hogy valaki öljön? „Vannak olyan helyzetek, amikor társadalmilag elfogadott a gyilkosság, például katonák esetében háborúban. Valahol azt is értjük, ha haszonszerzésből, az alvilágban két maffiabanda összecsap, és legyilkolják egymást. A sorozatgyilkossal azonban más a helyzet, ő az ölés miatt öl, és ezt nem tudjuk se megmagyarázni, se igazán felfogni. Itt jönnek képbe a kriminológusok, pszichológusok és profilozók, akik azt vizsgálják, hogy létezik-e egy adott séma, mik azok a kritériumok, amiknek teljesülniük kell ahhoz, hogy valakiből sorozatgyilkos legyen.”

Másrészről Sepsi László szerint az is vonzó ezekben a történetekben, hogy olyan cselekvésekről beszélünk, amik radikálisan megsértik a társadalmi normáinkat, és rákényszerítenek minket arra, hogy szembenézzünk a civilizált társadalom törékenységével. „Amikor ilyen tartalmakat fogyasztunk, végigpörgetjük a bűnügyi híreket, elolvasunk egy sorozatgyilkosokról szóló true crime könyvet vagy megnézünk egy sorozatot, filmet, lényegében szembesülünk azzal, hogy milyen erőszakos és durva a világ körülöttünk. Viszont mindezt biztonságos körülmények között tesszük, így a saját bőrünkön nem tapasztaljuk meg ezeket a szörnyűségeket. Ez egyfajta feszültségoldó szelepként is funkcionál.” Szerinte sokakat nem feltétlenül az erőszak vonz ezekben a történetekben, sokkal inkább a halál foglalkoztatja őket.

Természetes, hogy gondolunk a halálra, hiszen az élet elkerülhetetlen része, és ezeken a filmeken, könyveken keresztül közvetetten, biztonságos távolságból tudunk foglalkozni a halál kérdésével is.

Biztonságos környezetben, biztos távolból nézni gyilkosságokról szóló sorozatokat nemcsak segít távol tartani a negatív érzéseket és magát a gondolatot, hogy a rossz akár velünk is megtörténhet, hanem növelheti a kontroll érzését is: „A kontroll megszerzésének egy módja az, ha minél többet tudunk a ránk leselkedő veszélyről. Nyilván tudatában vagyunk annak, hogy a filmek nagyrészt fikciók, de valós alapokon nyugszanak, és a segítségükkel azt élhetjük meg, hogy valamelyest betekintést kapunk abba, amibe egyébként nem látunk bele. Mindez növeli a kontroll érzetét, ami nagyobb biztonságérzetet ad. Ez megnyugvást hoz, ugyanakkor szorongató is átélni a filmekben látottakat. A szorongató érzések pedig megint arra motiválják a nézőt, hogy újra és újra átélje a kvázi veszélyhelyzetet és újra megnyugvást találjon az említett módon” – fejti ki Füredi Krisztián pszichológus, szexuálpszichológus, a Filmekről, melyek pszichológiailag értékesek és érdekesek elnevezésű Facebook-csoport alapítója.

Amikor veszélyhelyzetekben félni kezdünk – mondjuk, egy gyilkosságokat bemutató film nézése közben –, adrenalin és endorfin szabadul fel a szervezetünkben, ezek szintén fokozhatják a filmnézés élményét Farkas Vera szerint. Ezért is lehet könnyen rászokni a bűnügyi filmekre, thrillekre, horrorokra. „A szenzoros élménykeresők olyan változatos és újszerű ingereket, impulzusokat keresnek, ami a hétköznapi életből sokszor hiányzik. Egyes tanulmányok szerint például a szenzoros élménykeresők jobban kedvelik a horrorfilmeket, mert azok nézése közben is megtapasztalhatnak egy újszerű impulzust” – mondja a pszichológus.

Mi a különbség köztem és Jeffrey Dahmer között?

Egyes szakértők szerint vannak bizonyos hajlamosító tényezők, például mentális betegségek, mások szerint a családi háttér és a környezet befolyásolja leginkább a személyiség ilyen alakulását. Nagyon sok sorozatgyilkosról elmondható, hogy nem volt rendben a családi háttere, nem kapott elég szeretetet a környezetétől, viszont nem mindegyikről – magyarázza Sepsi László.

Nem lehet csak a zaklatott gyerekkorral, elhanyagoltsággal és bántalmazó szülőkkel magyarázni azt, hogy valakiből sorozatgyilkos lesz.

Nem lehet, mégis, a gyilkosokról szóló sorozatok, filmek készítői sok időt és energiát fektetnek abba, hogy megismerjük ezeknek a gyilkosoknak az általában sötét és erőszakos múltját. Mintha ezzel akarnák megválaszolni a nézőnek, hogy nézd, ezek az események vezettek oda, hogy Dahmer, Kemper vagy Manson gyilkolni kezdett. Megpróbálnak empátiát ébreszteni a nézőkben, és ezáltal valamennyire felmenteni a gyilkosokat a tetteik felelőssége alól, a romló társadalomra, az elidegenedésre és az elemi erőszakra fogva azt mondani, hogy senki nem születik gyilkosnak, csak a környezete teszi azzá.

„Nem hagyható ki a történetekből, hogy megismerjük ezeknek az embereknek a hátterét. Milyen körülmények között nőttek fel, milyen hatással volt ez rájuk, milyen személyiségjegyekkel rendelkeznek, és ezek hogyan alakultak az évek során. Ha a filmkészítők ezeket a részeket kihagyják vagy kevesebb súlyt fektetnek rájuk, akkor a valóságnak egy fontos szeletét eltitkolják a nézők elől, ami viszont befolyásolja a gyilkosról kialakult képet” – magyarázza Farkas Vera. Szerinte az, ha megtudjuk a gyilkosról, hogy gyerekkorában elhanyagolták, bántalmazták, vagy hogy milyen mentális problémákkal küszködik, nem jelenti azt, hogy felmentjük a tettei alól.

Való igaz, ha a sorozat készítői nem mutatnák be Dahmer gyerekkorát, vagy nem ismernénk meg David Berkowitz, azaz Sam fiának a történetét, a valóság egy részét titkolnák el, annak egy olyan fontos részét, amely segít megfejteni azt a korábban említett elemi titkot, amelyet a sorozatgyilkosok elméje rejt. „Van egy folyamatos megértési igény, és ha valakit megpróbálsz megérteni, óhatatlanul is megjelenik az empátia. Nagyon nehéz tartani a távolságot, és ezt jól kihasználják a sorozat- és filmkészítők is. Miközben Dahmer esetében például használnak elidegenítő játékot is. Az első részben látunk egy végtelenül abszurd és kínos jelenetet, mikor Dahmer a legújabb áldozatával tévézik. Az ilyen pszichologizáló portréfilmek így akarják elérni azt, hogy valamilyen módon megértsd, miért teszi a gyilkos azt, amit, de ne élvezd ezt a megértési folyamatot” – teszi hozzá a szakértő.

Látva ezeket a filmeket, sorozatokat, amelyek narratívája úgy van felépítve, hogy megismerjük ezeknek a gyilkosoknak az élettörténetét, amely sok ponton talán még valamennyire hasonló is lehet a néző történetéhez, akaratlanul is elkezdünk velük együttérezni. Mindezek alapján megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mégis mi a különbség köztünk és a gyilkosok között:

„Ennek a kérdésnek a folyamatos feltevése segít a meghúzni magunkban a határokat, hogy mi normális és mi nem. Ha csak a Dahmerről szóló sorozatot nézzük, látjuk, hogy oké különcnek, melegnek, szegénynek, kisebbséginek lenni, de koponyát tartani a hűtődben nem oké”

– mondja Sepsi László.

Füredi Krisztián szerint mindennek fontos üzenete van: „sok politikai érdek fűződik ahhoz, hogy a világot sarkítva lássuk, egyértelműen leosztva pozitív és negatív dolgokra, jó és rossz emberekre. Úgy, ahogy az a hatalmi érdekeknek pillanatnyilag megfelel. Ezzel szemben fontos látni, hogy az emberi érzések, gondolatok és cselekvések külső és belső hatások nyomán változnak. Az agresszió elfogadhatatlan, de – hacsak nem veleszületetten hiányzik valakiből az empátia képessége – a személyiség formálódásának megvan a története, az agresszív viselkedésnek van oka, mindezek mögött pedig ott van az emberi sérülékenység” – fejti ki a pszichológus.

A média romantizálja és hétköznapivá teszi az erőszakot

Nézzük a filmeket, sorozatokat, megismerjük a gyilkosságokat és az elkövetőket. Van, aki jobban bírja ezeket a történeteket, van, aki egy-egy jelenetnél eltakarja a szemét, de az ujjai között azért kikukucskál. Ahogy arról már korábban is szó esett, ezeket a filmeket biztos távolból nézzük, barátok vagy akár a család társaságában (az én családom például rendszeresen néz ünnepeken, születésnapokon, közös nyaraláson horrorfilmeket), és a film után még egy jó darabig velünk marad a sztori és az élmény, amit a film adott.

Farkas Vera szerint nem véletlen, hogy sokaknak rémálmaik vannak a horrorfilmek után. „Az ilyen filmek növelik a stressz-szintünket, a filmben látottak pedig komplex, akár tudattalan érzéseket, gondolatokat tudnak előhívni, amik az álmainkban utat törnek maguknak. Mindezek olyan érzések, gondolatok lehetnek, amelyekkel alapvetően nem biztos, hogy találkoznánk és foglalkoznánk a hétköznapok során” – magyarázza Farkas Vera.

Afelől talán senkiben nincs kétség, hogy a gyilkosságokról szóló filmek és sorozatok hatással vannak ránk, filmnézés közben félünk és izgulunk. Felmerülhet a kérdés: ha egyre több sorozatgyilkos történetét, tetteit ismerjük meg HBO-s és netflixes tartalmakon keresztül, akkor nem válunk-e érzéketlenné a való életben, akár a környezetünkben történő, aktuális bűnesetekre?

Farkas Vera szerint erre a válasz összetett:

„Nincs egyértelmű tudományos bizonyíték arra vonatkozóan, hogy nézőként érzéketlenebbé válnánk a bűnesetekre, a gyilkosságokra. A gyilkosságokról szóló filmek nézésekor bizonyos szempontból lehetőségünk van közvetett módon megtapasztalni az agressziót, a félelmet, a halált. Ez azonban nem ugyanaz, mintha közvetlenül találkoznánk ezekkel a helyzetekkel a valóságban. Lehet egy elképzelésünk, ismeretünk tudatos szinten az ilyen szörnyűségekről, de ez nem egyenlő azzal, mint amikor megtapasztalunk valamit.”

Szerinte az agresszív tartalmakat közvetítő filmek, játékok növelhetik az agressziót az emberben, nem véletlenül óvják a gyerekeket és a mentálisan sérült embereket a horrorfilmektől vagy a bűnügyi sorozatoktól, hiszen tudományosan igazolt az, hogy gyerekkorban az erőszak látványa vagy megtapasztalása erőszakos viselkedésre ösztönöz, hatással lehet a gondolkodásra, a személyiség alakulására. „Később a sérült pszichéjű, elhanyagolt gyerekekből lehetnek olyan felnőttek, akik a frusztrációikért vesznek elégtételt a katarzisélmény megélése céljából. Ezért fontos felismerni, hogy melyik gyerek szorul támogatásra, segítségre, hogy megelőzzük a bajt” – fejti ki a pszichológus. Úgy véli, a médiának, de főleg a sorozatgyilkosokról szóló filmek és sorozatok készítőinek is felelősségük van abban, hogyan dolgozzák fel ezeknek a gyilkosságoknak a történetét, mennyire részletesen és köntörfalazás nélkül, a gyilkosra vagy épp az áldozatokra helyezik-e a hangsúlyt.

Füredi Krisztián szerint fontos azzal is tisztában lennünk, hogy a média és sok film romantizálja az erőszakot, gyilkosságot, illetve megszokottabbá, hétköznapibbá teszi. „Ez valóban azt okozhatja, hogy érzéktelenebbé válunk az erőszakkal szemben, hajlamosabbak leszünk elfogadni ezt, és sok esetben az áldozatot hibáztatni az őt ért agresszióért – vagy egyszerűen csak nem venni tudomást az ilyen helyzetekről.”

Egy brutális gyilkos is lehet sztár

Gyilkosok persze nem csak az Egyesült Államokban vannak. Mégis, a legtöbb sorozatgyilkosról szóló történet amerikai, tele olyan gyilkosokkal, akiktől New Yorktól Chicagón át Milwaukee-ig rettegtek az emberek. „Az amerikai tömegmédiában van igény az erőszakos tartalomra, és ezt az igényt kielégítve a sajtó gyártja is ezeket a tartalmakat. Ez öngerjesztő folyamat, és csak egy olyan sajtóban tud megvalósulni, mint az amerikai, amiben nem cenzúráznak semmit. Az amerikai sajtó megteheti, hogy a társadalom legbrutálisabb bűneiről nagyon részletesen, akár hatásvadász módon beszámoljon” – fejti ki Sepsi László, aki szerint azért nem lehetett itthon ikonikus figura a martfűi rém, mert azt az ügyet a kommunista berendezkedés elfojtotta és cenzúrázta.

Sepsi László azt mondja, nem meglepő, hogy Amerikában nagy az érdeklődés az erőszak iránt, hiszen az a kezdetektől fogva része az amerikai nemzeti mítosznak és a nemzeti identitásnak is. Ha belegondolunk, maga az ország is egy erőszakos eseménysorozat, a gyarmatosítás nyomán született meg, amikor a gyarmatosító országok katonái nemcsak egymást, de az őslakosokat is kíméletlenül irtották.

A Mindhunter sorozatból megismert Ed Kemper, David Berkowitz vagy Charles Manson mind elítélt gyilkosok, akik brutális tetteik ellenére – vagy pont azok miatt – a lapok címoldalain szerepeltek, könyveket írtak róluk, és bár már évtizedek teltek el az általuk elkövetett gyilkosságok óta, ma is őrülten népszerűek a történeteiket feldolgozó filmek. Egyes sorozatgyilkosok – erre a legjobb példa talán Charles Manson vagy Ted Bundy – kimondottan élvezték azt a figyelmet, amelyet a médiától és az emberektől kaptak.

Felmerül a kérdés, hogy mégis hogyan sztárolhatunk olyasvalakit, aki tucatszámra gyilkolt meg nőket és férfiakat. Sepsi László szerint erre a válasz elsősorban az amerikai tömegmédiában keresendő: „Amerikában a tömegsajtó jellegzetes szerkezete miatt nagyon hamar átalakult az ismertség és a figyelem fogalma. Az, hogy valaki híres, már a huszadik század első felében elkezdett értéksemleges fogalommá válni. Nem azért híres valaki, mert valamiféle csodálatos emberi teljesítményt hajtott végre, hanem azért, mert figyelmet kap a médiától. És mivel lehet felkelteni a sajtó és az emberek figyelmét?

Lehet nagyon bénának lenni egy tehetségkutatón, és lehet brutális gyilkosnak lenni. Nincs különbség, hogy miért kapnak figyelmet az emberek, a lényeg, hogy figyelmet kapnak

– fejti ki Sepsi László, aki szerint lényegében ez magyarázza a gyilkosok vonzerejét is. – Maga a hírnévvel járó aura az, amely figyelmet generál, és vonzóvá teszi őket. Egyes sorozatgyilkosok még rá is játszottak erre, mint például Ted Bundy, aki showmanként produkálta magát a bíróságon.”

Szerelmes levelek, ajándékok, házassági ajánlatok

A hírnév és a figyelem sokaknak vonzó lehet, akár annyira, hogy egyesek – főleg nők – szabályosan rajongtak és akár még ma is rajonganak a nyolcvanas–kilencvenes évek legbrutálisabb gyilkosaiért. Ez a média hatásának tulajdonítható, amely nemcsak az erőszakot, de magukat a gyilkosokat is romantizálja. Ezt folytatják a sorozatgyilkosokról szóló filmek és sorozatok is, amelyek főszerepeit olyan hollywoodi szívtiprók játsszák, mint Zac Efron vagy Evan Peters.

Farkas Vera szerint egyes kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy nem is kell ahhoz jóképűnek lenni, hogy valaki vonzó legyen a nők szemében, már az is elég, ha karizmatikus személyiség és dominánsan, alfahímként viselkedik. „Azok a nők, akik hajlamosak az alárendelt, áldozati szerepre, könnyen az uralkodó típusú figurák hatása alá kerülhetnek. Vegyük példának Ted Bundyt, akiért odavoltak a nők. Vonzónak, különlegesnek és intellektuálisnak tartottak, és egyszerűen nem hitték el, hogy azokat a szörnyűségeket ő követte el, még akkor sem, amikor az ügye a bíróság elé került, és bizonyítékok voltak ellene” – fejti ki a pszichológus.

A karizmatikus jellem és domináns személyiség mellett az is vonzó lehet sokaknak, hogy ezek a gyilkosok szembemennek a társadalmi normákkal, azzal az alapvető erkölcsi szabállyal, hogy nem bántjuk a másikat. „A tetteik számunkra érthetetlenek, nem férnek össze azokkal a társadalmi szabályokkal, amik alapján éljük az életünket. Ez teszi őket rejtélyessé, és ami rejtélyes, az egyben izgalmas. Próbálunk válaszokat kapni, megérteni őket, de valójában a motivációval kapcsolatos logikai magyarázatok nem adnak választ ezekre a tettekre, abba a keretrendszerbe, amiben gondolkodunk, egyszerűen nem illeszthetők be” – magyarázza a pszichológus.

Szerinte a róluk szóló filmek, sorozatok is keresik a választ, próbálják megmagyarázni, hogy miért történtek ezek a gyilkosságok. „Elképzelhetőbbnek tartjuk, hogy valaki düh, féltékenység, félelem, frusztráció miatt követ el gyilkosságot, mint hogy a motivációja hátterében pusztán a gyilkolás okozta kielégülés érzése lenne – mondja Farkas Vera, aki ezzel kapcsolatban egy hübrisztofília nevű, érdekes jelenséget is megemlít. – Ez azt jelenti, amikor valakit az indít be szexuálisan, ha a partnere erőszakos múlttal rendelkezik, ami sokaknak felháborító. Tulajdonképpen ez kóros vonzódást jelent olyan emberek iránt, akik erőszakos bűncselekedetet követtek el, nemi erőszakot vagy gyilkosságot” – mondja a pszichológus.

Szerinte a hübrisztofília főleg olyan nőkre jellemző, akik maguk is valamilyen bántalmazás áldozatai. Más kutatások ezt a vonzalmat azzal magyarázzák, hogy vannak, akiknek gyerekkorukból fakadóan alacsonyabb az önbecsülésük, sokszor elutasították őket, szociálisan elszigeteltek és alacsonyabban képzettek. Náluk még inkább jellemző, hogy erőszakos, manipulatív, narcisztikus, számukra az alfahímet megtestesítő figurákba szeretnek bele, akiknek egyszerűen nem tudnak nemet mondani, és ezt teszi őket igazán vonzóvá az ő szemükben – teszi hozzá Farkas Vera.

„Vannak nők, akik be is ismerik, hogy ez a vonzalom nem helyes, tudják, hogy társadalmilag sem elfogadott, de egyszerűen nem tudnak a domináns férfinak ellentmondani. A Dahmer-sorozatban az is érdekes, hogy annak ellenére, hogy ő nyíltan vállalta, hogy homoszexuális, rengeteg házassági ajánlatot, meg szerelmes levelet kapott”

– mondja a szakértő.

Érdekes kérdés az is, hogy nők miért vonzódnak olyan gyilkosokhoz, akik nőket bántalmaztak. Farkas Vera szerint ez azzal magyarázható, hogy sokan azt gondolják, ők különlegesek a gyilkosnak, egyfajta megmentőként tekintenek magukra, akik miatt a gyilkos megváltozik majd.

Egyre nagyobb figyelmet kapnak az áldozatok is

A legújabb alkotásokban a már-már celebnek számító gyilkosok mellett egyre nagyobb figyelmet kapnak az áldozatok és a túlélők történetei is. „Most érett meg a közhangulat arra, hogy megértse és meg akarja mutatni az áldozatok nézőpontját is. Ilyen például a metoo-botrány. Most a korszellem megköveteli azt, hogy azok hallassák a hangjukat, akiket bántalmaztak” – fejti ki Sepsi László.

A szakértő szerint azonban van egy paradoxon azzal kapcsolatban, hogy valójában mit tudnak mondani az áldozatokról. „Van egy morális igény arra, hogy beszéljünk az áldozatokról, a családjukról, hogy a gyilkosságok milyen hatással voltak az életükre. Azonban egyelőre azt még nem tudják megugrani az alkotók, hogy hogyan tegyék hús-vér és izgalmas figurákká az áldozatokat, akiket tulajdonképpen csak azért ismerünk, mert egy híres sorozatgyilkos áldozatai. Ennek többször nekifutottak, például a Dahmer-sorozatban és a Ted Bundyról szóló filmben is, de nem igazán sikerült.”

Mindezek mellett felmerül a felelősség kérdése is. „Kit okolhatunk a történtekért? Okoljuk a rendőröket, okoljuk a szemtanúkat, akik nem tettek semmit, okoljuk egymagában a gyilkost, okoljuk a családot? Ez komplex kérdés, de ahhoz, hogy valaki gyilkoljon, kell hajlam, a személyiségből fakadó problémák, pszichés zavarok, szociális hiányosság, fontos szerepet játszik a környezet, a család, és befolyásoló tényezők azok a traumák is, amiket az adott személy él meg. Ha a környezet nem ismeri fel ezeket a problémákat, és nem tudja ezeket kezelni, abból könnyen kialakulhat a baj” – mondja Farkas Vera.

„De attól, hogy valaki nem beszámítható, nem tud a belső frusztrációjával mit kezdeni, és eljut odáig, hogy meggyilkol valakit, ez a háttér nem menti fel a tette alól. A kezében van a döntés, hogy ő ezt megteszi vagy sem. Megismerhetjük a kontextust, megvizsgálhatjuk, hogy a múltja, a traumái, a történet többi szereplője hogyan járult hozzá aktívan vagy passzívan ahhoz, hogy ezek a bűncselekmények megtörténjenek, tanulhatunk is mindebből, de a gyilkos felelőssége akkor is az övé” – teszi hozzá a pszichológus.

Ehhez a cikkhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.