Én mondjuk nem tudom, mit csinálnék, ha sorozatgyilkos lenne a szomszédom

Jeffrey Dahmer történetét a Telexen ebben a cikkünkben írtuk meg februárban, egy hete pedig kijött a róla szóló sorozat, és ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy megfigyeljük rajta a sorozatgyilkosokról szóló filmek és sorozatok örök útját. Hétvégén már az első helyen szerepelt a Netflix top 10-es listáján, a közösségi médiát elárasztották a Dahmer sztorijáról szóló képek, a TikTokon a sorozatgyilkos interjúi, a Netflix-feldolgozás részletei jöttek folyamatosan szembe, a bulvársajtó rárepült a Dahmer-képek mutogatására. Annak ellenére is, hogy

a Dahmer-sorozat pont arról szól, hogy emberek, hahó, nagyon kellemetlen dolog sorozatgyilkosoknak tapsikolni, értük rajongani.

A Dahmerről szóló sorozat kifejezetten ígéretesen kezdődik. Láthatóan azt akarja megmutatni, hogy emberi érzések, életek vannak egy sorozatgyilkos körül, ezeket kell megismernünk, nem a gyilkost. Az áldozatok, a szomszédok, a családok az igazán érdekesek, a sorozatgyilkos élete pedig maximum azért, hogy jeleket, problémákat, adott esetben diszfunkcionálisan működő kapcsolatokat fedezzünk fel mögötte. Mindezt viszont úgy, hogy a sorozatgyilkost magát egy percig sem sztárolhatjuk.

A Dahmer-sztorit Ryan Murphy rendezte, aki korábban is hasonló témákhoz nyúlt nagy sikerrel, például az American Horror Storyhoz, a Versace-gyilkossághoz vagy az O. J. Simpson-ügyhöz. Mellé pedig olyan színészek kerültek a szériába, mint Evan Peters (American Horror Story, X-men), Niecy Nash (Karmok, Reno 911) vagy Richard Jenkins (A víz érintése, Kedves John!). A sorozat tehát filmes szemmel szinte eleve sikerre volt ítélve.

És ez nagyjából össze is jött: a Dahmer-sztori elképesztő jó sorozatnak indul, ami aztán addig húzza magát, hogy kicsit didaktikussá és unalmassá válik a végére. Hogy egy kollégám hasonlatával éljek: a Dahmer-sorozat lesz az a hűtő, ami ebédnél még tele van, aztán amikor este vacsoráznánk, már üres, vagy legalábbis nem kívánjuk azt, ami benne van.

Azért persze kijárunk újra és újra kinyitni, mert a Dahmer-sorozat ilyen: nem lehet akkor se lerakni, ha üressé vált.

Mondjuk a hűtővel szemben annyi a különbség, hogy itt tanulhatunk a nyitogatás közben. Vagy legalább észrevehetjük azt az úgynevezett és sokat emlegetett görbe tükröt, amit Murphy a társadalom felé akar mutatni.

Egy ígéretes kezdet

A Dahmer-sztori tíz részből áll, a készítők pedig szinte sebészi pontossággal számolták ki, hogy míg az első öt rész ütős, addig a második ötre már gyengélkedni kezd a sorozat. Mindenesetre az első öt tényleg zseniális:

• Ügyes eszközökkel mutatja be nekünk a rasszizmus problémáját. Például hogy a sorozatban lévő emberek és rendőrök jelentős része szerint a fehér élet számít, a fekete nem.
• Klubokon, meleg közösségeken keresztül ismerjük meg a társadalomban felbukkanó homofóbiát.
• És nagyjából azt is megtapasztaljuk, mit csesz el a társadalom annyira, hogy még egy alkoholista sorozatgyilkos is évtizedekig észrevétlenül élhessen benne.

A sorozatot erőssé teszik az éles vágások és párhuzamok, amik elég sokáig húzzák, majd a megfelelő pillanatban dobják le az izgalombombát a nézőnek. Ha valaki semmit nem tudna Dahmer történetéről, de leülne megnézni a sorozatot, valószínűleg sokáig nem fogna gyanút arról, hogy egy gyilkos történetét nézi. Csak azt érezné, hogy feszült lesz még attól is, ha a főszereplő csak azt mondja:

„Nézd, itt vannak a harci halaim! Temetést kell még rendeznem nekik.”

A sorozatgyilkos szomszédja

Ami igazán jóvá teszi a Dahmer-sorozatot, az két erős karakter: Dahmer apja, Lionel, és szomszédja, Glenda Cleveland. Utóbbi karaktere a valóságból két embert mos össze, a valódi Glenda Cleveland a sorozatgyilkos melletti lakóépületben lakott, míg Pamela Bass a közvetlen szomszédja volt.

Itt Bass karaktere nem jelenik meg, a sorozat Clevelandet költözteti a szomszédba. Rajta keresztül mutatja meg egyrészről a rasszizmus világát, másrészről azt, hogy nem a gyilkost kell megismernünk, hanem azt, hogy körülötte bárkinek, de tényleg, akárkinek rohadt rossz és feldolgozhatatlan lesz az élete már a gyilkosságok puszta tényétől is.

„Épp most mondom, hogy valakit a szomszédban megölnek, és maga nem tesz semmit?”

– mondja egy ponton Cleveland a rendőrséggel folytatott sokadik telefonálása után. Az egész sorozat azt emeli ki újra és újra, mennyi kérdés van a gyilkos körüli emberekben, szomszédokban, szülőkben. Tényleg eleget tettem? Tényleg elég jó szülő voltam? Elégszer jeleztem a rendőrségnek? Tehettem volna mást? Az egész részben az én hibám is?

A válasz pedig mindegyik kérdésre az a karakterekben, hogy nem. Az önhibáztatás, a folyamatosan elénk táruló bűntudat, trauma és fájdalom közelivé teszi érzelmileg a sorozatot. A „létezik-e örökölhető gyilkos gén?”-szerű kérdések pedig rámutatnak arra, hogy mennyire nem maradnak racionális magyarázatok (és kérdések) akkor, ha valaki egy gyilkos közelében él.

A sorozat ezeken a képeken keresztül mutatja be a diszfunkcionális család, a válás, a rasszizmus, a homofóbia, a nem elfogadó család, a félreértelmezett kereszténység témáit. Csupa olyan dolgot, amiről egyébként is, egy sorozatgyilkos történetétől eltekintve is fontos beszélni. Az egész Dahmer-sorozat pedig kicsit cinikusan, folyamatosan az arcunkba üvölti, hogy

vannak minden ilyen történetben igazi hősök, és biztos nem a gyilkos az.

Didaktikus lejtmenet

A sorozat nagy részében az eredeti Dahmer-történetbe kapaszkodik, az első öt részében alig van kitaláció, drámai túlzás. Ami van, az is jól érthetően működik benne. A kitalált történeti részeknél az elején még eléggé érzi a néző, hogy okkal, a valódi problémákra való ráerősítésként jeleníti meg azokat a sorozat, de aztán valahogy a hatodik résztől az egész kifogy, átmegy a didaktikus, erőltetett túlzások oldalára. Biztos ami biztos: így fix, hogy megérti a néző.

A tíz rész második felétől a Dahmer-történet kicsit összeomlik, túl sok mondanivalót akar túl nyilvánvalóan magába erőszakolni. És bár a sorozat vége felé az áldozatok hozzátartozóinak vallomásai (amelyeket egy az egyben az eredeti bírósági jegyzőkönyvekből vettek át) minden addigi jelenetnél erősebbek,

bőven érthető, miért akadtak ki annyira az áldozatok hozzátartozói a Netflixre.

A sorozat megjelenése után az áldozatok családjai egységesen jelezték, hogy a Dahmer-sztori újra sebeket tép fel bennük, pláne amiatt, hogy a Netflix fel sem kereste őket, hogy ábrázolhatják-e a családokat. A sorozatgyilkos környezetének bemutatása mellett a sorozat ugyanis mintha elfeledkezett volna kicsit az áldozatok hozzátartozóiról, és hiába próbálta az ő legerősebb jeleneteiket belesűríteni a második felébe, ez gyengére sikerült.

Az utolsó pár részre ráadásul a Dahmer-sorozat elég sok mindent feláldoz a racionalitásból a kritizálás és a drámai párhuzamok oltárán. Nem értjük, hogy kerül John Wayne Gacy a sztoriba, a díjátadós jelenet (amit most nem spoilereznék el) pedig egyenesen kínos. A Netflix sorozata igazából ezzel együtt is egy jó sorozat marad, csak kár, hogy amiket el akart nekünk mondani, azokat a finom és ügyes rávezetések helyett a végén már a torkunk mélyére próbálja nyomni, üvöltözve, hogy „értsd már meg!”, akkor is, amikor már rég megértettük.

Aki látta a sorozatot, és érdekli, mi volt benne fikció, és mi nem, annak itt egy spoileres cikk róla a Journal Sentineltől.