Aki bebizonyította, hogy a darabolós gyilkosságnál is van rosszabb

„Nem gyűlöletből tettem, amit tettem. Nem gyűlöltem senkit” – mondta az utolsó szó jogán tartott beszédében Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa. A wisconsini bíróság – mire idáig eljutottak – már mindent hallott azokról a brutális, gyomorforgató bűncselekményekről, amelyek felett azóta sem tért napirendre a világ. Csütörtökön van éppen harminc éve annak, hogy 1992. február 17-én meghozta az ítéletét: az összesen tizenhét életet kioltó Jeffrey Dahmert tizenöt gyilkosságért tizenötszörös életfogytiglanra ítélték. Később egy másik államban elkövetett gyilkosságért kapott még egy tizenhatodik életfogytiglant is.

Dahmert halálra nem ítélhették, mert Wisconsin államban nincs halálbüntetés. 31 éves volt ekkor. Mégsem álltak előtte hosszú, rács mögött töltött évtizedek. Az ítélettől számítva végül kevesebb ideje maradt hátra, mint amennyit egy tipikus amerikai halálraítélt várni szokott a kivégzésére. A sorozatgyilkossal ugyanolyan eszközzel – súlyzórúddal – végzett egy rabtársa 1994-ben, mint amivel ő ölte meg a legelső áldozatát.

Jeffrey Dahmer esete egy újabb variáció a báránybőrbe bújt farkas ősi történetére. Hogy miért pont az övé az egyik olyan, amire harminc év után is rengetegen emlékeznek, arra talán az lehet az egyik magyarázat, hogy nagyon erős képekkel vésődött be Dahmer mindkét arca.

Egyfelől ott volt a lakásában talált, árulkodó relikviák iszonyata, másfelől a tárgyaláson és a rács mögül adott interjúban egy visszafogott, udvarias, szőke fiatalembert láttak a nézők, akiből hétköznapi fizikai erőszakot is nehéz kinézni, nemhogy olyan alig befogadható rémségeket, amelyekről egyébként ő maga beszélt nyíltan és szenvtelenül azokkal a megtévesztően nyugodt, halk szavaival.

Átlagos gyerekkor baljós hobbival

Dahmer bizonyos vonatkozásokban a sorozatgyilkosokról való ismereteink általános alapigazságaira is rácáfolt. Nem volt például különösebben hányattatott, nagy tragédiákkal terhelt, traumatikus gyerekkora. Ahogy ő mondta, voltak jobb idők, rosszabb idők, ennyi, az egészet meglehetősen normálisnak lehetett mondani. A szülei házassága nem volt jó, az apja és az anyja rengeteget veszekedtek, de fizikai erőszak nem volt odahaza. Dahmer nem szenvedett el sem testi, sem szexuális bántalmazást, és a kortárs közösségekben is megállta a helyét, nem volt kitaszított, nem volt kívülálló.

Nagyon korán megjelent viszont a horizonton egy baljóslatú kedvtelés: elpusztult állatokat gyűjtött és tanulmányozott.

Kincsként őrizte a csontokat, az így-úgy tartósított tetemeket. A klubházába hordta úton elgázolt állatok teteimet, a biológiaórán kötelező feladatként elvégzett boncolás után hazacsempészett maradványokat, idővel pedig kutyákat, macskákat ölni is elkezdett. A Stone Philipsnek adott, NBC-s börtöninterjúban utólag erről azt mondta: még nem szexuális természetű örömöt, de örömöt élt át, amikor felvágta az állatokat, amikor megnézte, milyenek a testek belülről. Ekkor már megjelent Dahmernél az a sorozatgyilkosoknál, szexuális erőszaktevőknél visszatérő vonás, hogy a hatalmi helyzet megélése, az irányítás, a másik feletti korlátlan rendelkezés az, amit élveznek.

Jeffrey Dahmer meleg volt, amit a szülei nem fogadtak volna el, de nem ez volt a fő ok, amiért titkolózni kezdett. Saját elmondása szerint gyakorlatilag az első, kamaszkori szexuális fantáziái is már olyan jellegűek voltak, amelyekben az erőszak és a szex összekeveredett, elválaszthatatlanná vált. Azt mondta: ezek a rögeszmék, kényszergondolatok 14-15 éves korában kezdődtek. Beszélni nem beszélt róluk senkinek, és miközben mindent magában tartott, a helyzet egyre rosszabbá vált.

Egy stoppossal kezdődött

Az első gyilkosságához vezető alaphelyzet is olyan volt, ami évek óta kísértette már a fantáziavilágában. Arról álmodozott, hogy egyszer felvesz egy stoppost, túszul ejti, és onnantól fogva a hatalmában tartja, azt tesz vele, amit csak akar. 1978 nyara volt. Dahmer 18 éves volt ekkor, amikor egy este hazafelé tartva az otthonától nem messze megpillantott egy stoppost. Azt mesélte később: billegett a helyzet, latolgatta, hogy megálljon-e, vagy pedig egyszerűen csak hajtson tovább. Utólag állítólag azt kívánta, bár továbbhajtott volna. De nem így tett. Megállt, és felvette a stoppost, akit Steven Mark Hicksnek hívtak. Hazavitte. A házat, ahol korábban a szüleivel együtt élt, akkor már egyedül lakta. A szülők ugyanis váltak, az anya Dahmer öccsével együtt rokonokhoz költözött, az apa ugyancsak szedte a sátorfáját, Dahmer meg ott maradt magára. Ez a ház lett az első gyilkosság helyszíne. Dahmer a stoppos holttestét feldarabolta, és a maradványokat a ház körüli erdős területen tüntette el szem elől.

Innentől hosszú évek teltek el úgy, hogy Dahmer nem ölt embert. Közben megjárta a katonaságot. Németországban állomásozott, végül azért küldték el a seregtől, mert túl keményen ivott. Miután visszatért Amerikába, idővel Milwaukee-ban egy csokoládégyárban helyezkedett el.

Ha az első alkalom után a gyilkolásig sokáig nem is merészkedett el, újra meg újra megpróbálta megvalósítani a másik ember feletti abszolút irányításról szóló szexuális fantáziáját. Szokása volt italba csempészett gyógyszerrel, nyugtatóval, droggal elkábítani és magatehetetlenné tenni a fiúkat, férfiakat, akiket fel tudott csalni magához. Nem mindig volt nyíltan szexuális ajánlat, amikor Dahmer megkörnyékezett valakit. Néha csak egy italról volt szó, beszélgetésről, olykor pénzt ajánlott fotózásért cserébe.

Nem az ölést magát szerette

1987-ben ölt másodszorra. A 25 éves Steven Walter Tuomival egy hotelszobában végzett. Azt állította, hogy magára a gyilkosság elkövetésére nem képes visszaemlékezni. Dahmer szerint úgy volt, hogy együtt töltik az éjszakát, ő altatót tett Tuomi italába, hogy eszméletlen legyen, aztán snitt, reggel holtan találta, és nem volt kérdés, hogy nyilván ő volt az, ő kellett legyen, aki részeg őrjöngésben agyonverte a férfit az éjjel.

Innentől az elfogásáig már nem állt le hosszabb időre a gyilkolással. Egyre kevésbé próbálta és akarta visszafogni magát. A legutolsó időszakban, az 1991-es évben, míg a nyáron el nem fogták, alig fél év alatt nyolc emberrel végzett.

A Dahmer által elkövetett gyilkosságokban nem az ölés módja volt szinte példátlanul brutális (az áldozatait legtöbbször megfojtotta), hanem az, amit a sorozatgyilkos az áldozatai halála után tett. A holttestek feldarabolása, bizonyos testrészek megőrzése, nekrofília, kannibalizmus – Jeffrey Dahmer mindezt elismerte az elfogása után.

Nem véletlen, hogy az épp akkoriban bemutatott film, A bárányok hallgatnak után előszeretettel vontak párhuzamot közte és Hannibal Lecter között. Dahmer azt magyarázta, hogy az ölés az ő esetében nem cél volt, csupán eszköz, „a legkevésbé kielégítő része a dolognak”.

Ő az áldozatai teljes leuralására vágyott, arra, hogy az illető tökéletes kiszolgáltatottságban, mindenestül az övé legyen a lehető leghosszabb ideig. Dahmer vallomásának van egy különösen felkavaró eleme: egyes áldozatoknál kísérletezett azzal is, hogy különféle folyadékoknak az agyba fecskendezésével – az ő szavaival – „zombiszerű” állapotba taszítsa és ott tartsa az illetőt. Dahmer ez irányú kísérletei saját bevallása szerint nem sikerültek, egy napnál tovább senkit sem tudott így életben tartani.

Rasszizmus vagy szexuális vonzalom?

Dahmer abból a szempontból is elüt az FBI szakértői által leírt tipikus sorozatgyilkostól, hogy ő nem kizárólag a sajátjával megegyező bőrszínű emberek közül választott áldozatokat. Dahmer szőke, fehér férfi volt, áldozatai között pedig mindenféle bőrszínűek előfordultak: volt fehér, fekete, hispán vagy épp őslakos származású. Voltak hangok, amelyek szerint Dahmer célzottan vadászott feketékre, vagy rasszizmusból, vagy pedig azért, mert őket könnyebb prédának hitte, olyasvalakiknek, akiknek a keresésébe kevesebb energiát ölnek. Dahmer a maga részéről tagadott minden effélét. Azt állította, hogy ő egész egyszerűen olyan férfiakat környékezett meg, akiket szexuálisan nagyon vonzónak talált, a megvalósítani vágyott fantáziájában ugyanis lényeges szerepe volt ennek, az áldozat vonzerejének.

Ami a Dahmer-ügyben a sajtónak azt a részét is megfogta, amely nem a horrorfilmbe illő részletekkel akarta növelni a példányszámát, az az, hogy hogyan ténykedhetett a gyilkos ilyen sokáig lényegében zavartalanul, hogy hibázott-e a rendőrség, és ha igen, miben.

Kiderült, hogy egész sokaknak voltak olyan történeteik Dahmerről, amelyeket nem ártott volna komolyabban venni. A Newsweek például Dahmer pere előtt arról írt, hogy legalább öt potenciális áldozata túlélte a vele való találkozást, és mesélt is az átélt dolgokról barátoknak vagy akár egyenesen a rendőrségnek. A lap riporterei beszéltek is három ilyen szemtanúval. Volt, aki úgy menekült el az azóta hírhedtté vált, 213-as számú lakásából, hogy miután gyanút fogott, rátaposott Dahmer meztelen lábfejére, és futásnak eredt.

Dahmernek egyébként ráadásul nem volt hófehér a múltja: 1986-ban próbára bocsátották, miután mutogatta magát két fiúnak, 1989-ben pedig közmunka jellegű büntetéssel úszta meg, hogy letartóztatták egy 13 éves fiú molesztálásáért.

Volt áldozat, akit a rendőrök kísértek vissza hozzá

A Dahmer jelentette veszély végzetes fel nem ismerésére volt egy egészen elképesztő példa is. Egy alkalommal két szomszéd arra lett figyelmes, hogy a férfi lakásából egy meztelen, vérző alak rohan ki. A 14 éves Konerak Sinthasomphone volt az. A laoszi menekült fiút szokás szerint bedrogozta Dahmer, megerőszakolta, és amíg az áldozata nem volt eszméleténél, fogta magát, és elugrott még egy kis sörért. Konerak ezalatt magához tért, és ekkor próbált meg elmenekülni. A szemtanúk értesítették a rendőröket, akik ki is mentek a helyszínre, de mire odaértek, Dahmer már ott állt Konerak mellett, és bemesélte az egyenruhásoknak, hogy ők ketten szeretők, a partnere, aki egyébként természetesen nagykorú, egyszerűen csak túl sokat ivott, és összevesztek, nem történt tehát semmi különös, csak egy kis, párkapcsolaton belüli civódás.

A rendőrök szépen visszakísérték Konerakot és Dahmert az utóbbi lakásába, ahol egyébként a hálószobában – ahová nem kukkantottak be – volt épp még egy régebbi áldozat holtteste. A kicsi, egy hálószobás lakás amúgy a felületes szemnek normálisnak tűnhetett: viszonylagos rend, volt a nappaliban egy bézs kanapé, egy akvárium, a falon képek, a padlón szőnyeg, az ablakon függöny. Amit nehezebb megérteni, hogy a szag hogyan nem tűnt fel a látogatáskor, miközben a szomszédok állítólag visszatérően panaszkodtak rá.

Akárhogy is, miután – az utóbb felelősségre vont, de a pályán maradó – rendőrök elköszöntek, Dahmer rövid időn belül megölte a fiút, és a holttestét feldarabolta.

A gyilkos lebukását végül úgy két hónappal később egy másik szökés hozta el. Tracey Edwardsnak hívták az illetőt, akinek bilinccsel a kezén sikerült egérutat nyernie Dahmer lakásából, és akinek a jelzésére végre léptek a rendőrök. Az egyik első lépés annak a bizonyos 213-as számú lakásnak a kipakolása volt.

Aki óvatlanul keres rá Dahmer nevére, könnyen beleütközhet az interneten keringő rettenetes fotókba. Megtalálták a gyilkos által készített és megőrzött polaroidfelvételeket, amelyek az áldozatokat ábrázolták, és azt, hogy mit tett velük. Volt a lakásban egy hatalmas kék tartály emberi maradványokkal, a hűtőben elfogyasztásra félretett testrész, máshol tartósított koponyák. Dahmert letartóztatták, és rövidesen mindent beismert.

Bűnbánat és/vagy provokáció?

A részletes beismerés után nem sok kérdés maradt a konkrét gyilkosságokat illetően, pontosabban igazából egy nagy kérdés volt a levegőben a tárgyalásra. Ahogy a Newsweek-beharangozó is találóan megjegyezte: az a kérdés, hogy mit tud kezdeni a társadalom a Dahmer-félékkel. A tét az volt, hogy börtön vagy elmegyógyintézet és kényszergyógykezelés várjon-e rá – biztos fogság legyen a sorsa élete hátralévő részére, vagy a gyógyulás halvány esélyével a szabadulás parányi reménye megmaradjon-e a számára.

Dahmer arra játszott, hogy mondják ki róla: beteg, nem volt beszámítható a gyilkosságok elkövetésekor. Ő, aki az egyik rendőr nyilatkozó szerint amúgy olyan közönnyel beszélt emberek megöléséről, mintha csak egy pohár víz kiöntéséről lenne szó, bűnbánónak mutatta magát a tárgyalásokon, későbbi interjúkban egyaránt. Azt állította, hogy megtért Jézushoz, és hogy nem vágyik szabadulásra, ha rajta múlna, halált kívánna a maga számára. Sajnálatát fejezte ki az áldozatai szerettei felé, és arról beszélt, hogy megérti a felé irányuló, jogos gyűlöletet. (A tárgyalásokon előfordultak megrázó, drámai jelenetek, az egyik áldozat lánytestvére sírva, üvöltve kelt ki a vádlott ellen.) Azt mondta, a tárgyalást is azért csinálta végig, hogy legalább ne maradjanak megválaszolatlan kérdések.

Végül – bár egy sor személyiségzavart megállapítottak nála – beszámíthatónak és így a tetteiért felelősnek találták. Az utolsó szó jogán tartott beszéde szerint Dahmer tudta, hogy szörnyű lesz a börtönben töltött ideje, de – ahogy hozzátette – ő is úgy van vele, hogy megérdemli.

Számítottak rá, hogy megölik?

A fegyintézetben az első időkben magánzárkában tartották a beleegyezésével, a saját testi épsége védelmében. Egyértelmű volt, hogy a hírhedt kannibál sorozatgyilkosból könnyen válhat trófea bent a válogatott, nehézsúlyú bűnözők között. Amikor pedig Dahmer mégis csatlakozott a többi rabhoz, egyáltalán nem próbálta meghúzni magát, sőt, kifejezetten provokálta őket. Legalábbis ezt állította utólag az a Chistopher Scarver nevű rab, aki végül megölte őt. Scarver arról számolt be, hogy Dahmer cukkolta a tetteitől iszonyodó rabtársait, azzal szórakozott, hogy kecsappal és ételdarabokkal imitálta a levágott testrészeket, meg azt, hogy mit művelt velük.

1994. november 28-án Dahmer egy időre felügyelet nélkül maradt a börtönben Scarverral és egy másik rabbal. Takarítaniuk kellett volna a fegyintézet edzőtermében. Scarver előbb őt, aztán a harmadik társukat is összeverte egy súlyzórúddal. Dahmer még élt, amikor rátaláltak, kórházba vitték, ott halt meg.

Scarver maga is életfogytiglani büntetését töltötte, nem volt igazából vesztenivalója. Később arról beszélt, hogy szerinte az őrök szándékosan teremtettek számára alkalmat Dahmer megölésére, mikor egyedül hagyták vele, tudták jól, hogy gyűlöli.

Dahmer a halála előtt kevesebb mint egy évvel adta az elhíresült, részletes interjút Stone Philipsnek. A tévések megszólaltatták az apját is, aki könyvet írt arról, a maga szemszögéből milyennek látja utólag a fia útját a sorozatgyilkossá válás felé, és a saját szerepét is megpróbálta felmérni ebben. Lionel Dahmer rendszeresen látogatta a fiát a börtönben, együtt is megjelentek Philipsék kamerája előtt, kölcsönösen a szeretetükről biztosították egymást. De még ebben az interjúban is, amelyben Jeffrey Dahmer a legkevésbé fenyegető arcát mutatta, a férfi maga ismerte el: ugyan a korábbihoz képest jobbnak ítéli a helyzetet, de a kényszeres, rögeszmés gondolatai még mindig kísértik, és szerinte soha nem lesz képes teljesen megszabadulni tőlük.