Tóth Krisztina: A felülről jövő pénzosztás évtizedekre megosztotta a szakmákat

A szakmák elszegényedtek, a lehetőségek elfogytak, és a felülről befecskendezett állami pénzek rendszere egymásnak ugrasztotta a művészeket, tudósokat – mondta Tóth Krisztina József Attila-díjas író, költő, mikor Veiszer Alindával beszélgetett (a teljes közel egy órás videót havidíjas támogatásért cserében itt tudja megtekinteni). Tóth szerint a pénzosztás olyan konfliktusokat szült, ami évtizedekre megosztotta a szakmákat. Ezekbe beleérti többek között a filmeseket, a tudományos világot, és a képzőművészeket.

Példaként hozta az ösztöndíjakat, konkrétan a Térey-ösztöndíjat. Úgy látja, hogy aki megpályáz egyet, az rosszul érzi magát, mert beadta. Aki megpályázza, de nem kapja meg, az azért, érzi rosszul magát, aki pedig nem is pályázott, az azokra haragszik, akik viszont igen. Akik megkapják az ösztöndíjat, azokra haragszanak, akik nem adták be, és mérgesek rájuk, amiért pályáztak.

Ez a megosztás Tóth szerint azzal is jár, hogy nem esztétikai szempontból osztja be mondjuk az írótársadalmat, tehát nem arról van szó, hogy ki jó, közepes vagy rossz szerző, hanem arról, hogy ki hogy próbál meg lehetőségekhez jutni „ebben a nagyon levegőtlen közegben”.

„Én annyit mondanék, hogy egyébként fekete öves megharagudó vagyok, de nem ezekért szoktam megharagudni”

– válaszolta, mikor Veiszer arról kérdezte, hogy ő hol helyezkedik el ebben a világban, amiben író írónak farkasa.

Inkább a „morális stiklik” szokott megharagudni, azokért viszont gyakran örökre – amiről belátja, hogy ebben a kontextusban „nagyon nagyon rossz” természete van. Annak, aki szeretné, hogy Tóth Krisztina ne haragudjon meg rá egy életre, a szerző több tanácsot is ad: ne lopjon a szövegéből – ami állítása szerint előfordult már, de ennél többet nem akart róla mondani, hogy az ő haragja és a másik szégyene maradjon –, vagy ne dörgölőzzön a hatalomhoz, miközben „ellenzéki szövegeket nyom”.

„Tessék rendesen viselkedni”

– foglalja össze röviden. Úgy látja, hogy az embernek van 80-90 éve, ez nem olyan sok idő, ki kéne bírni rendes viselkedéssel.

Ettől függetlenül igyekszik egy lépés távolságból nézni az ilyen stikliket, mert úgy látja, hogy mindenki a túlélésért küzd, hogy „ebben a fojtott közegben” tehesse a dolgát. Ennek ellenére nem fogadja el az elméletet, ami szerint lehet egy író a politika haszonélvezője, mert a könyv fennmarad, míg a kultúrpolitikus neve maximum a lábjegyzetekben marad meg, bár nem érzi feladatának, hogy morális rendőrfelügyelőként ráncolja a szemöldökét.

„Vannak életművek, amik igazolják – vagy igazolni látszanak – ezt a kompromisszumot, és vannak olyanok, amik nem igazolják”.

Erről egyébként A majom szeme című könyve kapcsán beszéltek, amiben ír egy disztópikus társadalomban dolgozó pszichiáter és a páciensei közötti abuzív kapcsolatról. Azt mondta, hogy sokan párhuzamot véltek felfedezni a leírt társadalom és Magyarország között, de nem ez volt a célja.

Az értelmiség kiszolgáltatottságáról akart írni, és be akarta mutatni, hogy nagyon nehéz azt mondani, hogy vannak helyes döntések, van morálisan kifogástalan viselkedés. Mellesleg szerinte amiről a regényben ír, olyan nem csak Magyarországon történik.

„Frusztrált, kis nemzetként hajlamosak vagyunk megalomán módon azt gondolni, hogy ilyen szörnyűség sehol másutt nem esik meg, de valójában ezek világtendenciák, csak mi nem látunk ki a saját kis burkunkból. (…) Máshol sem sokkal jobb.”

Beszélt még például az szerzők közéleti szerepvállalásáról (fiatal költőként úgy gondolta, hogy nem kell csoportok nevében beszélnie, de most azt látja, hogy a világ nem hasonlít arra, amit korábban elképzelt, ezért fontosnak tartja, hogy költők felszólaljanak) és anyagi helyzetéről („az írók nagy része a túlélésért küzd”), valamint Jókai Mórról („rendkívül frusztráltak az emberek, és várják, hogy megmondják nekik, min lehet legközelebb felháborodni”).

Arról is mesélt, hogy mikor fiatalokkal beszélget, gyakran megdöbbenti, hogy sok huszonéves a családi sérelmek – Trianon, 1956 – mentén határozzák meg önmagukat.

„Amikor mondom, hogy »te arról beszélj, hogy te mit szeretnél csinálni, (…) hogyan határozod meg magad« (…), akkor elsősorban ezeket szajkózza. Szerintem ez nagyon veszélyes, mert azt látom, hogy újratermelődik valami, ezek a gyerekek úgy lépnek ki a világba, hogy hozzák magukkal (…) ezt a vendetta szellemet.”

Mivel úgy látja, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan család, ahol ne lapulnának ilyen traumák, szóba került az ő „hátizsákja” amibe a családjától örökölt sérelmek, traumák kerülnek („örökbefogadás, elhagyás, mélyszegénység”).

Felmerültek még a próza határai, a bálnák éneke és a költők közötti kapcsolat, a nők és női művészek megítélése és a népligeti buszpályaudvar alapkőletétele. A teljes beszélgetést itt tudja megnézni.