A Stranger Thingsből egy sor színésznek van zenei karrierje is, de vajon érdemes hallgatni őket?

2022. szeptember 29. – 04:55

frissítve

A Stranger Thingsből egy sor színésznek van zenei karrierje is, de vajon érdemes hallgatni őket?
Maya Hawke és Joe Keery – Fotó: @joekeery / Instagram

Másolás

Vágólapra másolva

Ne is menjünk bele abba, hogy hány évtizede ér össze a szórakoztatóipar két alappillére, a zene és a film, ebben már nincs semmi újdonság. Abban már talán inkább, hogy a hatalmas sikerű Stranger Things tele van olyan színészekkel, akik surranópályán szép szisztematikusan építgetik a zenei karrierjüket is. A sorozatból két kulcsszereplő is kihozott egy-egy nagylemezt az elmúlt két hétben, így már csak az a kérdés, hogy Robin vagy Steve zenéje a jobb.

A Stranger Things az egyik legnépszerűbb sorozat a Z generáció körében, és ebben a népszerűségben nagyon fontos szerepe van a zenének. Amikor indult a sorozat, mindenki a Survive elektronikus zenei formáció synthwave zenéjétől volt elájulva, ami telibe találta a '80-as évek retróhangulatát. Az utolsó évad Kate Bush 1985-ös számát tette halhatatlanná, de még a Metallicának is jót tett a Stranger Things.

Nemrég két olyan nagylemez is megjelent, amelyet egy-egy színész adott ki a sorozatból:

  • Ethan Hawke és Uma Thurman lánya, a sorozatban Robint alakító Maya Hawke jelentette meg a második nagylemezét az egyik legmenőbb független kiadónál, a Mom + Pop Recordsnél.
  • A védjegyévé vált Bundesliga-sérójáról is ismert Steve Harringtont alakító Joe Keery pedig Djo (ejtsd dzsó) művésznéven, saját kiadásban jelentette meg a szintén második stúdióalbumát.

Nem is az az érdekes, hogy egy sorozat két kulcsszereplője szinte egyszerre hoz ki új nagylemezt, hanem az, hogy Keery és Hawke még csak nem is az elsők. A Mike-ot alakító Finn Wolfharddal például tele volt a zenei szaksajtó, amikor kiderült, hogy van egy Calpurnia nevű zenekara tele vele egykorú tinédzserekkel, akikkel alapvetően indie rockot, illetve New Order-, Pixies- és Television-feldolgozásokat játszanak.

A felhajtás ellenére a Calpurnia 2019-ben feloszlott, Wolfhard pedig egy másik formációban, a The Aubreysban folytatja zenei karrierjét, amelyben szintén énekel és gitározik, és továbbra is a 2000 környéki brit és amerikai indie rock zenékre hajaz a hangzásuk.

Wolfhard volt az, akit igazán felkapott a média, a zenei szaksajtó azonnal a következő Michael Cerát látta benne: egy fiatalok körében állatira népszerű ifjú színészt, akinek láthatóan elég hipszter ízlése van. Wolfhard a legismertebb, de nem az egyetlen, aki a gyerekszínészek közül megpróbálkozott már zenéléssel: Caleb McLaughlin (a sorozat Lucas Sinclairje) egy ideje R&B előadói babérokra tör, Gaten Matarazzo (vagyis Dustin) pedig a Work In Progress nevű zenekarnak a frontembere, amelyet leginkább a 2000-es évek második felében felkapott együttesekhez lehet hasonlítani, mint a Fall Out Boy vagy a Paramore.

És itt még nincs vége, Charlie Heaton (Jonathan Byers) több angol zenekarban is dobolt, mint a Half Loon vagy a Comanechi, mielőtt színész lett volna, az első évad közönségkedvencét, Barbot alakító Shannon Purser énekesi babérokra tör, de még az utolsó évadban felbukkant Jamie Campbell Bowernek is van zenei múltja a már feloszlott Counterfeit rockzenekar frontembereként és szólóelőadóként.

Maya Hawke: Moss

Az előbb felsorolt produkciók azért még inkább a szereplők, nem pedig a zene egyedisége miatt érdekesek, Maya Hawke és Joe Keery azonban részben rácáfolnak erre új lemezeikkel. Hawke 2020-ban hozta ki a debütáló nagylemezét, amiből kiderült, hogy alapvetően folkból építkező singer-songwriter zenéket ír, amelyeket egyértelműen Patti Smith, Leonard Cohen és Bob Dylan zenéje inspirált. Nemrég megjelent a folytatás, a Moss egyértelműen ezen a vonalon halad tovább sőt, talán még folkosabb is lett, mint az előző, amelyben közrejátszhatott az is, hogy az a Benjamin Lazar Davis volt a producer, akit az Okkervil Riverből vagy a Joan as a Police Womanből lehet ismerni.

Maya Hawke esete azért nagyon érdekes, mert ismert színészek gyermekeként abszolút illik rá az industry plant jelző, amit olyan előadókra és zenészekre használnak, akik protekciónak vagy ismert szülők kapcsolatrendszerének is köszönhetik a karrierjüket, tehát előnnyel indultak más alulról felfelé építkező zenészekhez képest. Az énekesnő rögtön a Grammy-díjas Jesse Harrisszel készítette el az első két dalát, majd később édesapja, Ethan Hawke rendezte a Coverage-hez készült videót is. Ilyen lehetőségei kezdésnél a legtöbb feltörekvő zenésznek nincsenek.

Ehhez képest azért Maya Hawke eddigi zenéi nem szakították le a Metacriticet; noha a két nagylemezét alapvetően jól fogadták a kritikusok, de nem is ájultak el tőle, hiszen azért ilyen zenéből még van több ezer másik a 2010-es évek óta. Mégis több mint 1 millió havi hallgatója van az énekesnőnek Spotifyon, ami több, mint a nagyjából hasonló műfajban alkotó, a kritikusok által jobban körülrajongott Indigo de Souzának vagy Julien Bakernek. Ebből könnyű levezetni, hogy annak ellenére, hogy Maya Hawke zenéje azért távol áll a mainstream hangzástól, akkora az ismertsége, hogy közepesebb dalokkal is képes komoly hallgatói bázist kreálni a követőiből. Mindenesetre aki szereti a kicsit introvertált, érzelmes, akusztikus gitárra építő singer-songwriter zenéket (vagy azokat a zenéket, amik a 2010-es években mentek autó- vagy tévéreklámokban), az bátran tegyen egy próbát Maya Hawke Moss című albumával.

Djo: Decide

Amíg Maya Hawke egy valamivel klasszikusabb zenei pályán indult el, addig Joe Keery valami egészen máson. Keery ugyanis alapvetően előbb volt közepesen ismert zenész, mint világhírű tévésztár, mert évekig volt tagja a chicagói Post Animal pszichedéliát popzenei elemekkel vegyítő együttesnek. A Post Animal ugyan nem lett országszerte ismert produkció, de Keery megítélésének jót tett, hogy úgy lett Hollywood sokadik következő üdvöskéje, hogy előtte hipszterekkel játszott neopszichedéliát.

Keery a zenekar első albumának megjelenése utáni évben otthagyta a zenekart, hogy színészi pályájára koncentrálhasson, hiszen a 2016-ban indult Stranger Things akkora durranás lett, hogy a hülye is látta, hogy Hollywood piócaként szívja majd el a produkcióból a fiatal színészeket.

A zenekarból való kiszállásának évében aztán váratlanul szólóprojektbe kezdett Djo néven. Viszont amíg Maya Hawke a neve és ismertsége miatt azonnal sztárproducerekkel, ismert kiadóval és Ethan Hawke-kal dolgozott, addig Keery előadói debütálása valamiért radar alatt maradt. A 2019-es bemutatkozó nagylemezéről, a Twenty Twentyről például alig írtak a fontosabb zenei lapok, de még csak egy Metacritic-oldalt sem kapott album. Egyedül az NME kapcsolt a patinásabb újságok közül, de ezen kívül csak kisebb blogok jelezték, hogy hahó, csodálatos frizurájú Steve Harrington egész jó kis zenéket csinál.

A Twenty Twenty tele van kifejezetten energikus, groove-os, néhol táncolható, néhol kifejezetten dögös zenékkel, mintha Keery kombinálta volna a Post Animal psych rockos gitártémáit a modernebb popzenei dobokkal és basszushangzással. Én például hónapokig nem is tudtam, hogy ő áll a Djo név mögött, pedig a Spotify-algoritmusnak köszönhetően a Personal Lies című száma máig nagy rotációban pörög nálam.

Az elmúlt jó pár évben elindult valamiféle ellenkulturális hullám a férfi popzenei előadók körében, miszerint egyáltalán nem ciki vállaltan popzenét csinálni, de ezt lehet úgy is, ha közben kísérletezőbbek, zeneileg izgalmasabbak a dalok, és nem azt jelenti popzenét csinálni, hogy lemásoljuk az éppen aktuális trendeket. Alfie Templeman, Kid Bloom, az Inner Wave, a Wallows (amit szintén tévés színészek alkotnak) vagy a Dayglow a bizonyíték arra, hogy már itt van az a generáció, ami nem fél fülbemászó, dallamos, táncolható, vidám, tehát lakossági fogyasztásra papíron alkalmas popzenét csinálni, mégsem egy szuperproducer szuperstúdiójában teszik ezt, hanem a saját feltételeik és ízlésük szerint. Ebbe a hullámba tartozik szerintem Djo is.

Amíg a bemutatkozó lemeze azért inkább gitárorientált psych pop volt, addig a most megjelent Decide jókora távolságra került ettől a hangzástól, de ironikus módon pont ahhoz a korszakhoz jutott közelebb, amire az egész Stranger Things épít, tehát a ‘80-as évekhez. A Decide egyértelműen hozza Keery laza popzenei érzékenységét, de szétfolyó gitárok és rengeteg reverb helyett sokkal erősebben támaszkodik a ’80-as évek elektronikusabb hangzására (szintipop, synthwave), amit feldob egy kis francia elektronikával főleg a Daft Punk-vonalról, de még némi Prince-hatás is érződik talán bizonyos dalokon.

Maya Hawke-kel ellentétben Joe Keery munkásságán egyértelműen érezni, hogy nemcsak egy zenét szerető színész produkciójáról beszélünk, hanem egy olyan dalszerzőről, akinek nagyon határozott víziója van arról, milyen műfajokat és hangzást igyekszik a saját arcára formálni. Éppen ezért a Decide egy kifejezetten erős, mai hangzású, néhol kifejezetten bátor album, ami le sem tagadhatná az előbb felsorolt hatásokat, cserébe Keerynek sikerült ezt a psych rockra jellemző Kevin Parkeres falzettet egész ízlésesen meghonosítani ebben a hangzásvilágban.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Djónak majdnem háromszor annyi hallgatója van havonta Spotifyon, mint Maya Hawke-nak még úgy is, hogy a profiljához csatolt „hasonló előadók” opciónál Djo és Maya Hawke esetében is főleg a Stranger Thingshez köthető produkciókat ajánlja az algoritmus, hiába térnek el azok egymástól zeneileg. Emiatt nehéz is levonni olyan következtetést, hogy akkor a sorozat miatt hallgatják őket, vagy a zenéért, mindenesetre nagyon látványos, ahogy a fiatalabb színészgeneráció egyre több tagja kezd kifejezetten ígéretes zenei karrierbe. Pláne az, hogy ezeknek egy része mind ugyanabban a sorozatban tűnt fel.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!