Kedd este Budapesten is megmutatta a Pixies, miért van akkora kultusza

A digitális korszak egyik nagy előnye, hogy számos zenekarról derült ki, hogy annak ellenére, hogy a maguk idejében nem számítottak világsztároknak, és kereskedelmileg sem voltak a legsikeresebbek, kulturálisan komplett generációkra és más együttesekre gyakoroltak óriási hatást. Talán ide tartozik a bostoni Pixies is, akik a nyolcvanas-kilencvenes években nem számítottak szupersztároknak, és jóval népszerűbbek voltak Európában és Nagy-Britanniában, mint az Egyesült Államokban.

Ma már viszont sokan tudják, hogy a Pixies az egyik legnagyobb hatású amerikai rockzenekar, akik nélkül valószínűleg nem lett volna grunge, és a Nirvana vagy a Radiohead karrierje is másként alakult volna. Kedd este megnéztük a zenekar magyarországi koncertjét a Budapest Parkban.

A Pixies 1986-ban alakult, abban az időszakban, amikor a glam rock meg a hajmetál kifáradóban volt, a punk elkezdett újra igazán nagy lendületet venni, a Metallica pedig ebben az évben hozta ki a Master of Puppetset, arról nem is beszélve, hogy már nagyban ment mindenhol az MTV. Ebbe a korszakba érkezett meg a Pixies az egészen sajátos, punkos-szörfös rockzenéjével, amelynek a legfontosabb eleme a halk-hangos-halk-hangos dalstruktúra lett, amit aztán rengetegen átvettek a kilencvenes években a Nirvanától a Weezerig, és máig meghatározó része a modern rockzenének.

A Pixies 1988 és 1991 között négy, szinte tökéletes albumot hozott ki, tele abszolút slágerkompatibilis dalokkal, mégsem tudtak komolyabb kereskedelmi sikereket elérni Amerikában. Amíg Angliában a Surfer Rosa című debütáló nagylemezüket sok újság az év albumának titulálta, addig Amerikában még a Billboard-listára sem fértek fel. Az ezt követő Doolittle egészen a 8. helyig jutott a brit lemezlistán, miközben Amerikában csak a 98. hely jött össze. A Pixies jobb híján alternatív rocknak hívott zenéje egyszerűen nem tudta áttörni az amerikai kapuőrök által emelt falakat, és még azelőtt évekre feloszlottak, hogy akkoriban igazán értékelni kezdték volna a munkásságukat.

Aztán évekkel később kiderült, hogy a Pixies tipikusan az a zenekar, ami a kedvenc zenészed kedvenc együttese:

• David Bowie egyszer látta 1988-ban fellépni, és egy interjúban a nyolcvanas évek legjobb zenekarának nevezte a Sonic Youthszal együtt.
• Kurt Cobain a Smells Like Teen Spirittel kapcsolatban elismerte, hogy egy abszolút popszámot akart írni, de valójában csak a Pixiest másolta.
• Thom Yorke a Radioheadből korábban arról beszélt, hogy a Doolittle-album megváltoztatta az életét.
• De még Bono a U2-ból is annyira el volt tőlük ájulva, hogy minden idők legjobb amerikai rockzenekarának nevezte őket.

És a sort még bőven lehetne folytatni több tucat másik híres, befutott és népszerű zenésszel és együttessel.

A Pixies végül 1993-ban feloszlott, főleg a frontember, Black Francis és a basszusgitáros, Kim Deal közti folyamatos nézeteltérések miatt a dalszerzéssel kapcsolatban. Deal nehezen fogadta el, hogy Francis a zenekar vezetője, és a feloszlás után ikertestvérével és más női zenészekkel megalapította a Breederst, ami mai szemmel nézve közel sem lett annyira meghatározó produkció, mint a Pixies, cserébe a maga idejében jóval sikeresebb volt kereskedelmileg.

A kétezres évekre, tehát az internetkorszak aranykorának kezdetén aztán újra összeálltak, és pillanatok alatt elfogytak a jegyek a turnéjukra, ami jól jelezte, hogy mekkora hatása volt a Pixiesnek annak ellenére, hogy az aktív éveikben mennyire nem sikerült a nagy áttörés. Az együttes végre elfoglalta a méltó helyét a rockzene nagyjai között, és szép lassan új zenéken is elkezdtek dolgozni, mire ismét felerősödött az ellentét Francis és Deal között, aminek az lett a vége, hogy a basszusgitáros ismét, immáron valószínűleg végleg kiszállt a zenekarból.

Ezután egy sor EP-t, majd nagylemezt készített a Pixies, de meg sem tudták közelíteni a nyolcvanas-kilencvenes évek színvonalát a basszusgitár mellett a dalszerzésbe és a vokálba is gyakran beszálló Deal nélkül. A 2019-ben megjelent Beneath the Eyrie volt talán az egyetlen, amelyet már a kritikusok is elismertek, és idén jön a folytatás Doggerel címmel.

A Pixies hagyatékához az is hozzátartozik, ahogyan felfedezte magának az amerikai popkultúra. A Where Is My Mind? című dalt az is ismeri, aki még életében nem hallott a Pixiesről, hiszen ez a dal szól a Harcosok klubja ikonikus zárójelenetében. Apró személyes élmény, hogy olyan 2003-2004 körül hallottam először ezt a dalt, és azonnal le akartam tölteni valahonnan. Ekkoriban már mentek az elég kétes hátterű fájlcserélők, mint a Limewire, a Bearshare vagy a WinMX, ahol meg is találtam cím alapján a dalt. Csakhogy a feltöltésben előadónak nem a Pixies, hanem a Placebo volt megadva, így kamaszkorom első pár évében szentül meg voltam győződve róla, hogy azt a dalt a Harcosok klubjából a Placebo írta, csak valamiért más hangon énekel rajta Brian Molko.

Ami nagyon érdekes, hogy mai füllel hallgatva tényleg elképesztő popzenei potenciállal rendelkeznek a korai Pixies-dalok, és teljesen érthetetlen, hogy miért nem lettek a maga idejében slágerek olyan dalok, mint a Debaser, a Wave of Mutilation, a Gouge Away vagy a Here Comes the Man. (Jó, a kissé elvont szövegek közrejátszhattak ebben.)

Arról nem is beszélve, hogy az akkor még szinte teljesen ismeretlen, ma már a legnagyobb hatású producerek között emlegetett Steve Albini karrierjét is részben a Pixies első nagylemeze, a Surfer Rose indította be, amelyet hallva Kurt Cobain ragaszkodott hozzá, hogy Albini dolgozzon a Nirvana In Utero című albumán. De még magyar vonatkozása is van a Pixiesnek, hiszen a kétezres években a Matula Magazin heti popkulturális megmondó hírlevelét a zenekar egyik számáról, a Subbacultcháról nevezték el, majd ebből nőtt ki az egykoron szebb napokat látott Subba blog is.

A pesti koncertre a zenekar az eredeti tagokkal érkezett, kivéve a jó pár éve kiszállt Kim Dealt, akinek a helyét Paz Lenchantin vette át, aki megfordult már az A Perfect Circle-ben és a Silver Jewsban is.

Nem is nagyon szarakodtak, a Gouge Awayjel kezdtek, ez átment a Wave of Mutilationbe, és pár percre láthatóan extázisba került az a 3-4 ezer ember, aki elment a Budapest Parkba. Ezután viszont picit leült a koncert, legalábbis sikerült valahogy a kezdeti dögből átmenni középtempós lötyögésbe. Amíg az elején az volt az első gondolatom, hogy nincs még egy zenekar a világon, amelynek ennyire jól állna, ahogy kiszáll a gitár, és csak a dob-basszus-ének szól, a koncert második felében már inkább azon gondolkodtam, hogy mi történt Black Francis hangjával.

Nyilván közel 60 évesen egészen más már az ember, de hát a Pixiesben pont az ő nagyon fura, de markáns hangja adta meg az összes dalhoz a hangulatot. Most viszont érezhető, hogy az a vinnyogás vagy éppen hamiskás éneklés már nem hat annyira erősen, vagy egyszerűen nem működik. Ellenben amikor üvölteni kell vagy jobban kiengedni a hangját, abban még mindig baromi jó. Valahogy az egész koncertre is rá lehet azt húzni, hogy

amikor tényleg odacsapott a Pixies, az szinte már katartikus élmény volt, de amikor jöttek a lassabb, kevésbé zúzós számok, akkor bizony bele-beleunt az ember a műsorba.

Szerencsére a koncert második harmadának egyhangúságát azért meg-megtörték az olyan slágerek, mint a Here Comes Your Man vagy a Monkey Gone to Heaven.

A csúcspont a koncert utolsó harmadára került, amikor a Pixies elővette az összes fontosabb számát a Where Is My Mind?-tól a Cariboun át a Debaserig. Ezek a hangos-halk-hangos-halk struktúrájú számok egyszerűen elképesztőek jók továbbra is, és hiába beszélünk egy lassan negyvenéves zenekarról, ezek a dalok semmit nem vesztettek az erejükből élőben sem. Az egyedüli problémám talán az, hogy Paz Lenchantin énekben nem igazán tudta pótolni Kim Dealt, vagy nagyon halk volt, vagy nagyon erőtlen, egyszerűen hiányzott egy csomó helyről a női vokál, ami például annyira fontos a Debaserben.

Ettől függetlenül az biztos:

magyar szinten kisebb poptörténeti esemény volt, hogy eljött Budapestre a Pixies, még ha erre majdnem negyven évet kellett is várni, és a tagok is szép lassan nagypapakorba értek.

Viszont a zenekar pályája a bizonyíték arra, hogy a rockzenében néha az is elég, ha valakik tudnak remek dalokat írni, mert azok évtizedekkel később is működnek. Akkor is, ha megváltozik az énekes hangja, ha kiszáll a basszeros, vagy ha túl halk a háttérvokál. És a Pixies a karrierje első pár évében annyi tökéletes számot írt, mint egyes zenekarok egy komplett életpálya alatt sem.