Próbálják jól érezni magukat Budapesten, de lassan bekúszik a valóság

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint a gimnáziumban találkoztak, legjobb barátok lettek, egyszerre felvételiztek az SZFE-re (Nagy operatőrszakra, Lőrincz forgatókönyvírást tanulni), több rövidfilmet rendeztek, reklámos céget is vezetnek, és egy egész hosszú közös pályafutás után most elkészítették első játékfilmjüket, a Legjobb tudomásom szerint című drámát. Adná magát, hogy rendezőpárosként hivatkozzunk rájuk, de a szerepeik sokkal összetettebbek: az előkészítésben és az utómunkában összemosódnak a feladataik, a forgatáson viszont Lőrincz a rendező és Nagy az operatőr.

A Legjobb tudomásom szerint arról szól, mi történik egy közel sem tökéletes párban, amikor a nőt, Nórát (Hámori Gabriella) egy éjjel, egy veszekedés után megerőszakolják hazafelé az utcán. A film ráadásul nem az áldozattal foglalkozik, hanem az áldozat párjával, Dénessel (Bodolai Balázs), aki egyszerűen képtelen megfelelni bármilyen elvárásnak, amit vele szemben támaszt a világ.

A Legjobb tudomásom szerint sokkal szúrósabb és érdekesebb, mint valami, amit a leírás alapján elképzelünk, szól egyszerre az inkompetens férfiakról, domináns nőkről, az empátia nélküli igazságszolgáltatásról, és arról, hogy valahol félúton ragadt az országunk kelet és nyugat között, egy olyan helyen, ahol mindent felújítottak EU-s pénzből, de még minden rohad. És hiába vannak bizonyos emberek, akik burokban akarnak létezni, az élet így is, úgy is be fog türemkedni. A filmről írt kritikánkat itt lehet elolvasni.

A filmet még a koronavírus előtt forgatták, a premierje viszont a kevés, 2020-ban megtartott filmfesztiválok egyikén, Tallinban volt. Magyarországon december 16-tól lehet megnézni. Az alkotópárossal a magyar díszbemutató előtt beszélgettünk, ahol kiderült, hogy a megosztott, de mégis összefonódó szerepeiknek ez az interjú is jó példája: a közös gondolatokat egymás szavába vágva, de tökéletesen befejezve mondják el.

Mikor volt az a pont, amikor úgy döntöttetek, hogy ti egymással akartok dolgozni?

Nagy Bálint: Nagyon hamar, már gimi alatt. A gyermeki típusú filmkészítés már ott elkezdődött.

Lőrincz Nándor: Nagyon hasonló az agyunk, a humorunk, és az, ahogyan látjuk a világot. Az SZFE-n elkezdtem rendezést is tanulni, emiatt közösen kezdtük csinálni a vizsgafilmeket, aztán elkezdtünk pályázni, ezekből készültek rövidfilmek, amik sikeresen mozogtak a világban. Persze hamar leesett, hogy valamiből meg is kéne azért élni. És felfedeztük magunkban azt, hogy alkalmasak vagyunk reklámfilmkészítésre. Elhatároztuk, hogy valahogy beküzdjük magunkat ebbe a szűk körbe, hogy ne csak a művészi önkifejezés legyen meg, hanem a sárgacsekk-projekt is.

Hogyan tudjátok összeegyeztetni a kettőt?

NB: A reklámfilmezés feszültségét könnyen le tudjuk szedni magunkról azzal, hogy ketten vagyunk.

LN: Sokan mondták, hogy nem jó a reklámos irány, mert ott elhasználod magad. Nagyon hamar kap az ember visszajelzést, ami végtelenül kielégítő, és ha mindenki elégedett, akkor jön is a következő munka. És, hogy ebbe a folyamatos sikerélménybe bele lehet ragadni.

NB: Mi ezt tudjuk a helyén kezelni, objektíven tudjuk látni azt, hogy mi a feladatunk reklámfilmkészítőként.

LN: Azt kikötöttük magunknak, hogy olyan reklámokat csinálunk, amik egy bizonyos vonal felett vannak. És a reklám óriási rutint adott, ami a játékfilmnél nagyon jól jött, szóval sokat köszönhetünk neki.

Évekig pályáztattátok, pitcheltétek ezt a filmet. Mennyit változott közben?

NB: A fejlesztési folyamatok alatt az kristályosodott ki talán a legjobban, hogy megérkeztünk a szemszöghöz. Abban változott sokat a koncepció.

LN: Nagyon hamar kiderült számunkra, hogy ez tulajdonképpen nem egy high concept film (Olyan alaphelyzet, amit egyszerű elmagyarázni – KD), és ki kellett találni egy narratívát, amivel annak hat, ha prezentálja az ember. Nem az a legfontosabb, hogy ez egy férfi szemszöge, hanem hogy ez a társ szemszöge. Ha éppenséggel nő lenne, akkor is érdekes lenne. Ez a fajta közvetettség, hogy valaki nem tud ennyire érintkezni a valós helyzettel, azért az ritka filmen.

Ez a #metoo és a Weinstein-botrány előtt kezdődött. A film szempontjából nem örültünk neki, hogy élből kapott egy skatulyát, ami nem is volt az övé. A pitchfórumokon elkezdtek jönni a kérdések, amik erre világítottak rá. De a valóság miatt elkezdtek olyan elemek belekerülni a filmbe, például a Facebook jelentősége, ami nem lett volna a része, ha ez a botrány nem robban ki, és nem kezdjük el azt figyelni, hogy erre hogyan reagálnak emberek.

A legérdekesebb az egész filmben a főszereplője, Dénes, aki valahogy képtelen megfelelni bármilyen elvárásnak. Hogyan jutottatok el odáig, hogy egy ilyen figurát tegyetek a központba?

LN: Szélsőséges példa, de rajongunk a Fargóban William H. Macy karakteréért. Egy olyan ember, aki konfliktuskerülő, passzív, annak bele kell állnia egy konfliktusba, és proaktívnak lenni – ez egyszerre drámai, humoros, és nagyon izgalmas. Főleg azért, mert a társadalom egy komoly hányada amúgy ilyen. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a főszereplőnk olyan, aki a saját életének mellékszereplője, de egy másik filmben igazából még mellékszereplő sem lehetne, mert annak sem elég érdekes.

NB: Amellett, hogy élvezetes egy ilyen karaktert szétcincálni, azért empatizálunk is vele. Szörnyű az, ha az ember úgy létezik a saját életében, hogy minden külső elvárásnak jobban meg szeretne felelni, mint a saját belső igényeinek, és nincs birtokában annak a képességnek, hogy ezt meg tudja magában vizsgálni. Ez a drámai helyzet nagyon foglalkoztatott minket a két főszereplő párkapcsolati dinamikájában is. Itt van két ember, akik nem tudják az életük lényegi problémáját megvizsgálni. Hiába rendelkeznek papíron azokkal a készségekkel, ami miatt ezeket elvileg meg tudnák lépni. Mégsem tudják.

LN: Ennek gyakorlati alapja is van. Nekünk elég sok ilyen barátunk van. Közel áll hozzánk pár olyan karakter, aki ettől szenved, akinek megvan minden, de képtelen döntéseket hozni, beleállni konfliktusokba, vagy proaktívvá válni, és ennek a drámáját évek óta testközelből figyeljük.

Nagyon érdekesek a felvett gesztusai: a kávé, a dekantált bor, a falmászás, mintha ezekből próbálna személyiséget kialakítani.

LN: Pontosan. Attól férfias meg trendi, hogy falat mászik. Mi arról beszélgettünk, hogy igazából Dénes nem is szereti a kávét, valójában nem ízlik neki.

NB: Ő az az ember, aki a Kötelezők rövident olvassa el.

Hogy találtatok erre színészt? Hogy tudjátok ezt vonzóvá tenni egy színésznek?

LN: Itt kapcsolt be a mázlifaktor, mert egyáltalán nem színészeket képzeltünk el, amikor kitaláltuk ezt a filmet. A forgatókönyv írása közben eléggé közel került ez a karakter egy nagyon jó barátomhoz. Már akkor tudtuk, hogy a szereplőválogatásnál meg fogjuk szívni, mert hol fogunk mi ilyen jó karaktert találni. Attól tartottunk, hogy ezt nem lehet eljátszani. Aztán egyszer csak Ascher Irma elküldte Bodolai Balázs videóját.

NB: Fontos volt, hogy magyar nézőként sehova se lehessen bekötni a karaktert. Egy érintetlen figurát akartunk.

LN: Azért választottuk Balázst, mert ő itthon sem egy ismert arc. Olyan karaktert akartunk, akit le lehet csupaszítani. Amikor először meglátja a néző, csak az látszik rajta, hogy egy tiszta, szimpatikus figura, egy olyan arc, akivel jó beszélgetni, és akibe nem lehet belekötni.

Nagyon markáns a beszédstílusa, amire rá is játszotok azzal, hogy amikor telefonál, a vonal másik végén nem mindig hallják. Hogyan instruáltátok?

LN: Balázs így beszél, de azért erre még rátettünk. Ő nem tudta, hogy ennek van még egy furcsa, plusz képzete a nézőben. Balázs határontúli, emiatt voltak mondatok a forgatókönyvben, amiket nem értett. Megkérdezte, hogy ez vagy az a mondat mit jelent, én meg mondtam, hogy azt így mondjuk Budapesten. Nem minden mondatot érzett komfortosnak, én pedig arra gondoltam, hogy ez nem baj. Szerencsére szerintem nem az történt, hogy a filmben kopognak a mondatok, hanem hogy ezek mind a karakter részévé váltak.

NB: Ami egyáltalán nem volt tervezve, és jót tett Balázs diszkomfortjának, az az volt, hogy hirtelen körbevettük sztárokkal. Nóra szerepére is egy ismeretlent szerettünk volna, de nagyon jót tett neki, hogy Hámori Gabi, egy ilyen domináns színész került mellé, akihez még aztán jött Fenyő Iván, Gáspár Tibor, Máhr Ági, és Borbély Alexandra is.

LN: Ez a plusz kényelmetlenség nagyon jót tett neki, mert olyan karaktert képzeltünk el, aki minden helyzetben kényelmetlenül érzi magát.

A stáblistán megköszönitek többek között a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) nevű szervezetnek is. Ők részt vettek a film készítésében?

LN: Abszolút. Komoly kutatómunkát végeztünk, velük és az MTS-sel (MeToo Segítők) szerveztünk csoportbeszélgetéseket túlélőkkel, szexuálpszichológusokkal. Tudtuk, hogy ezt nem lehet úgy végigcsinálni, hogy nincsenek erről pontos ismereteink. Mindkettőnk számára meglepő volt, hogy ezeken a beszélgetéseken az áldozatokból egyszerűen kiömlött a mondanivaló.

NB: Beszéltünk Makai Viktória ultrafutóval is, ő nagyon sokat segített Hámori Gabinak a szerepe megformálásakor, abban, hogy mi zajlott le a fejében, amikor őt akarták megerőszakolni, és ő mit élt meg a férjével abban az időszakban. Ő fogalmazta meg, hogy neki a legnagyobb drámája az volt, hogy szerette volna visszaszerezni a kontrollt, amit az eset körüli dráma elvett tőle. Mesélt arról, hogy vele együtt a férje is traumatizálódott, és neki is van felelőssége abban, hogy mit él át a társ.

LN: Ezt az ambivalenciát akartuk bemutatni. Aki átesik egy ilyen traumán, az kontrollvesztésen esik át, és a legkevésbé akar áldozat lenni. Aki viszont a társa, és támaszt kéne nyújtania, az pedig szeretne titkon áldozat lenni, hogy rajta is legyen figyelem. De ezt a szituáció nem engedi, és ez egy furcsa keresztmozgás, ami egy kapcsolaton belül nagyon sok feszültséget tud szülni. Még egy olyanon belül is, ami szenvedélyeken, megértő szerelmen és egymás ismeretén alapszik.

Ők egy jó pár a filmben?

LN: Dehogyis. Egy majdnem működésképtelen párt akartunk bemutatni, akiknél fontos volt, hogy papíron jól működjenek. Nézzenek ki jól, legyen jó foglalkozásuk. Ha elmennek egy örökbefogadó alapítványhoz, akkor kérdés nélkül az egyik legjobb pontszámot kapják. Mégis, a gyökerekben van egy probléma, ami miatt nem lenne szabad együtt lenniük. Sok ilyen párt ismerünk, még a mi generációnkban is.

NB: Vannak olyan helyzetek, amikor emberek annak dacára maradnak együtt, hogy jól látható problémáik vannak. Valamiért nem próbálják meg ezeket a problémákat megoldani, hanem inkább eldugják magukban mélyen, az életben pedig kialakítanak egyfajta előre menekülést. Mi lehet a cél, amivel elérjük, hogy ne foglalkozzunk vele? Házasodjunk össze, vegyünk egy házat, vállaljunk gyereket?

Mondtátok, hogy egy ismeretlent szerettetek volna a női főszereplőnek, akkor hogyan esett a választás Hámori Gabriellára?

LN: Ascher Irma casting director mondta, hogy nézzük meg Gabit, mi akkor még tiltakoztunk. Eljött a castingra, és ott nyilvánvalóvá vált, hogy van valami a személyiségében és a színészi kvalitásaiban, ami nagyon jót fog tenni.

NB: Főleg, amikor megnéztük a két főszereplőt együtt.

LN: Még meg sem szólalt, de Gabi már dominált. Nem is volt tudatában. Amikor elkezdtük a forgatást, neki teljesen máshogy kellett megközelíteni a filmet, mint Balázsnak. Sokkal sérülékenyebb volt, másképp kellett felkészültnek lennie. Olyan volt, mint egy nyílt seb. Nem mondhattam neki, hogy egy jelenetben mondjuk legyen bicskanyitogató, máshonnan kellett megközelítenem. Mély szimbiózisba keveredtünk a forgatáson, és hála istennek megszületett a bizalom, ami azóta él.

Miért lettek a főszereplők pont közvéleménykutatók?

NB: A reklámfilmek miatt belelátunk ezekbe a fogyasztói tesztekbe. Még a forgatókönyv fejlesztése közben volt egy időszakunk, amikor elég sok ilyen élményünk volt. Elmentünk pár ilyen fókuszcsoportra, és néztük, ahogy háziasszonyok arról beszélnek, hogyan ízlik nekik a margarin.

LN: Van egy iparág, ami arra épült, hogy mit gondol a fogyasztó. Pedig sokszor a résztvevőknek olyanokon múlik ilyenkor a véleményük, hogy milyen savasan keltek aznap. Mintha kommenteket olvasnál, nyilván a leghangosabbak nyilvánulnak meg. Ilyen figurák mennek el sokszor fókuszcsoportokba is. Aztán erre alapul teljesen márkák kommunikációs stratégiája. Persze van ennek relevanciája, de nagyon ingatag.

NB: Azt a helyzetet nagyon szerettük, hogy a főhősünk ül egy szobában, idegen embereket néz, és az ő felületes benyomásaiból kell elemzéseket írnia. Ez történik vele és a feleségével a kapcsolatban is.

LN: Azt akartuk éreztetni ezzel az akvárium-jelleggel, hogy ők saját burokban élnek, és nincsen túl sok fogalmuk a valóságról. Élnek ebben a fermentált világban, amiben próbálják jól érezni magukat Budapesten, de lassan bekúszik a valóság. Ehhez pedig nagyon passzoltak a fókuszcsoportok.

Hogyan alakítottátok ki a film vizuális stílusát?

LN: Egyrészt benne van az ízlésünk. Nagyon szeretjük a korai Robert Altman-filmeket, és azokat is, amiket Zsigmond Vilmos fényképezett. Szeretjük, ahogy megtalál embereket a tömegben. Imádjuk Michael Hanekét, és azt, ahogy pofátlanul egyszerűen használ hosszú snitteket. Másrészt pedig ott van Francis Ford Coppolától a Magánbeszélgetés. Az a film úgy tesz, mintha thriller lenne a nyomozati szál miatt, de a paranoia része sokkal érdekesebb, ahogy Gene Hackman karakterét felőrli és szétfeszíti a belső feszültség.

NB: A megfigyelés attribútuma fontos volt. A mi főszereplőnk is megfigyel másokat, de azt akartuk, hogy a nézőt is abba a helyzetbe hozzuk, hogy távolról figyelje a karaktereinket, és ne is engedjük olyan közel mint ahogy megszokta egy hasonló típusú filmtől.

LN: Nagyon szeretjük nem kiszolgálni a nézőt. Ami nem azt jelenti, hogy nem gondolunk rá, pont ellenkezőleg. Folyton azon agyalunk, hogyan tudunk erős hatást gyakorolni. Ez nagyon sokszor abból fakad, hogy léteznek a nézőben tudatalatti igények, és ha nem úgy elégítik ki ezeket, ahogy ahhoz hozzászokott, ez is tud egyfajta hatást okozni.

Meddig lehet elmenni abban, hogy fricskákat beleraktok egy komoly témáról szóló filmbe?

NB: Ez egy szuperfinom hangolás eredménye, menet közben is tanultunk erről egy csomót. De sokszor ez a mi ízlésünkből és világnézetünkből fakad, hogy komoly helyzetekben olyan pillanatokat rakunk a filmbe, ami kizökkent onnan, és arra késztet, hogy nézzük meg magunkat kívülről.

Nagyon érzékletesen átjön a magyar rendőri nyelvezet a filmen, használtatok konkrét jegyzőkönyveket a forgatókönyvhöz?

LN: Apukámnak van egy jó barátja, aki nyomozó volt, vele ültünk le beszélgetni hasonló esetekről. Tőle tudtuk meg, hogy létezik szembesítési eljárás. Azóta már megszüntették, de amikor elkezdtük a filmet, akkor egy bevett módszer volt. Azt már az áldozatok mesélték, hogy olyan is előfordult velük, hogy bemennek jegyzőkönyvet felvenni, és közben valaki belép a szobába ebédelni. Vagy hogy konkrétan felteszik mindig azt a kérdést, hogy élvezte-e az erőszakot. A filmben a fontosabb szerepek kivételével mindenki, aki rendőrt játszik az valójában rendőr. Az egyik statisztát megkértük, hogy arról beszélgessen a kollégájával a folyosón, amiről amúgy is tenné. Azt végül nem is mertük a filmben hagyni.

Külföldieknek mennyire jönnek át ezek a dolgok?

NB: Többek közt Angliában jelent meg egy írás, ahol nagyon részletesen végigvették azokat a motívumokat, amikről azt gondoltuk, hogy csak haza szólnak. Kiolvasták belőle a speciálisan magyar dolgokat, és azokat a sokszor sajnos humoros részleteket is, amik körülvesznek minket.

Mik vesznek körül minket?

NB: Élünk egy országban, ami nem működik rendesen. Papíron itt is minden jó, vannak óriási EU-s pályázatok, felújítunk mindent. És minden szarul működik. Van egy metrónk, ami szétesik. Van egy hidunk, ami szétesik. Meg akartuk mutatni, hogy élünk ebben az országban, elvileg alánk van rakva valami, de az nem működik, mi meg nem teszünk ez ellen semmit. Annyira frusztráltak és befelé fordulóak vagyunk, hogy inkább hozzászokunk.

LN: Ezen egyszerre röhögünk és fáj. Próbálunk úgy tenni, mintha nyugatabbra lennénk. Már úgy is néz ki, mintha nyugatabbra lennénk. De még kurvára nem vagyunk ott.