Megerőszakolnak, és a rendőr azt kérdezi, éreztél-e örömöt az aktus közben

Mennyire jó cím az egy filmnek, hogy Legjobb tudomásom szerint. Benne van a rendőrnyelv konkrét, de más lehetőségeknek nyitott ajtót hagyó elkenése. Benne van az, hogy valaki nem biztos valamiben, hogy vannak itt még olyan tudomások, amik nem feltétlenül a legjobbak. Benne van az is, hogy aki mondja, azt hallgatja is valaki, akit meg kell arról győzni, hogy a legjobb tudomása szerint tényleg ez történt.

És mennyire jó a címéhez a Legjobb tudomásom szerint.

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint bemutatkozó játékfilmje olyan, mintha az első pillanattól beletenne minket egy láthatatlan satuba, és akkor sem enged ki, amikor már régen vége van. Nem hiszem, hogy bárkinek jobb napja lesz tőle, de egész biztosan tartalmasabb.

A film két főszereplője egy késő harmincas pár, Dénes (Bodolai Balázs) és Nóra (Hámori Gabriella). Amikor először megismerjük őket, éppen bemutatkoznak egy új szülőknek szóló elsősegély-tanfolyamon, egy olyan szöveggel, amit láthatólag már betanultak és sokszor elmondtak. Szülők lesznek, de örökbe fogadnak, pár hét múlva érkezik a gyerek, akinek már kész a szobája a tágas lakásukban.

Egy este, egy baráti sörözés után veszekedni kezdenek, Nóra pedig otthagyja a férjét. Pár órával később ér haza, következő nap pedig bevallja, hogy a pár óra alatt egy férfi megerőszakolta őt az utcán. Nóra teljesen leblokkol, de túl akar lenni az egészen, Dénes viszont képtelen ennyiben hagyni, és erőlteti a megalázó rendőrségi eljárást, és egy adott pillanatban a saját kezébe veszi az események gyeplőjét.

Ezek alapján nagyon sok lehetséges út állna a Legjobb tudomásom szerint előtt, Lőrincz és Nagy viszont teljes mértékben Dénesre fókuszálnak. Nem azért, mert Nóra vagy az érzései nem lennének érdekesek, hanem mert a férje egy komplex, érdekesen megírt, ellentmondásokkal teli karakter, amilyenből több kellene magyar filmbe. Az a fajta szerep, aminél az első percekben képtelenség eldönteni, hogy rossz színészi munka vagy nagyon is tudatos színészi munka eredménye, amivel egy olyan figurát sikerült létrehozni, akitől az ember falra mászik, ha sokáig nézi. Az egyik hobbija a főszereplőnknek egyébként a falmászás, és a megoldás a dilemmára az utóbbi.

A feleségével történt nemi erőszak nem is a párkapcsolat tagjai közé ver egy éket, hanem egyenesen Dénes egójába, ami szanaszét törik a történet közben. Az egyik visszatérő geg a filmben, hogy amikor telefonál, akkor nem hallják a vonal túloldalán. Pedig nem beszél halkan, csak erőtlenül. A tartása is olyan, mintha mindig alacsonyabbnak érezné a mennyezetet, mint amilyen valójában, mintha egy nála sokkal kisebb dobozba próbálna beférni állandóan.

A munkahelyén fókuszcsoportokat elemez, és hallgatja, mit tartanak az átlagemberek férfiasnak és nőiesnek, otthon pedig főzi a pour over kávét, rendeli a rament, a személyisége pedig szinte csak annyiból áll, hogy harcosan tiltakozik, ha valaki cukrot akar rakni a kávéba. A barátai előtt sem szuperál olyan jól, az egyik (Fenyő Iván) csapja a szelet mindenkinek, a másiknál (Szőcs Artúr) pedig most fog születni a második baba. Van Dénes arcában valami, ami tettre készteti, amikor megtudja, a feleségét megerőszakolták, de az egész Legjobb tudomásom szerint arra megy ki, hogy rájöjjön, mi is lehet igazából ez a tett.

Az erdélyi származású Bodolai mellett Hámori Gabriellának egy teljesen más szerep jut, igaz, a Legjobb tudomásom szerint főleg a férfira fókuszál, a nő pedig megmarad egy rejtélynek, ami lassan adagolja az információkat. Ez nem hiba, hanem szándék (a film a stáblistáján többek között megköszöni a NANE nővédelmi szervezetnek is a segítséget), ez egy olyan párkapcsolat, amelyben a kommunikáció láthatólag nem megy, ahol a felszín alatt már rég elromlottak a dolgok. Hámori Bodolai ellentéte végig, összeomlik, pánikol, menekülne, hagyná az egészet a francba, miközben a férfi szótlanul ül mellette. Amikor úgy tűnik, hogy két különböző filmben vannak, az azért van, mert a szereplők is mintha két másik életet élnének, csak éppen egymás mellett.

A két színésznek kell vinnie a Legjobb tudomásom szerint jelentős részét, de Lőrincz és Nagy méltó formát találnak neki, tele részletekkel, amik mind a szereplők lelkivilágát húzzák alá. Nézzétek meg, hogyan kezd el rázkódni az éjszakai busz, amikor a pár elkezd vitatkozni. Vagy ahogy egy robotporszívó elakad az épülő gyerekszoba sarkában. Vagy ahogy egy stratégiailag elhelyezett, Bud Spencer és Terence Hill-plakát előtt üldögélő rendőrnek kell elmondani, hogy az erőszakoló orálisan, vaginálisan vagy análisan hatolt be.

Vannak azok az országspecifikus mondatok és gesztusok benne, amikről talán fel sem tűnik, hogy bántók vagy ítélkezők. Az, ahogy egy rendőr szinte leszúr azért, mert nem mentél el előbb a rendőrségre a nemi erőszakod után. Ahogy egy főnök kifejti, hogy meg kell érteni az ő álláspontját is, és nem lehet ennyi szabit kivenni emiatt. Fullasztó, és még amikor egy-két mondat nem üti meg a többi minőségét, akkor is hatásos.

A hatásosságon sokat erősítenek Nagy Bálint részletekkel vagy néha statisztákkal teli képei, amikben lassan kezd közelíteni, mintha a szereplők közül fogyna a levegő. Amikor Dénes tényleg kilép a komfortzónájából, és elindul egy útra az éjszakában, lélegzetelállító abban, hogyan változtatja meg a nagyváros mindennapi látványait: egy kanyargó busz belseje egy kacskaringós folyosó, egy villamossági szaküzletből neonpalota, a Bécsi úti panelokból betonerőd lesz. Egy betonerőd, ahol egy férfi próbál válaszokat kapni, de a kérdéseket sem volt képes a legjobb tudomása szerint feltenni.

A Legjobb tudomásom szerint december 16-tól látható a magyar mozikban.