Bornai Tibor: Profibban szervezett a szigor, mint a szocializmusban volt

2021. október 16. – 06:55

Bornai Tibor: Profibban szervezett a szigor, mint a szocializmusban volt
Forrás: Veiszer Alinda műsora

Másolás

Vágólapra másolva

A zene nem ipar, iparág, hanem lelki élet – idézi Bornai Tiborral készült új műsora első perceiben a zenész egy korábbi kijelentését Veiszer Alinda (a teljes, több mint egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében), és válaszában Bornai elmagyarázza, mit is ért ez alatt:

„Én mindig barátkozás útján csináltam zenekart, sosem azért lett valaki zenekari társa, mert ő tudta leggyorsabban lejátszani a hangokat. Nagyon régen úgy volt, hogy aki jóbarát volt, de nem tudott semmilyen hangszeren játszani, azt mondtuk, nem baj, te leszel a basszusgitáros. És ezekből az emberekből néha tényleg basszusgitáros lett (…) A zenélésben, oké, ebből élek, de az benne a fontos, hogy egymásra nézünk, és megszólal valami együtt, te is adsz hozzá meg én is, és ettől lesz valami gyönyörűség, és ezt az élményt nem lehet pénzre váltani. Én ezt akkor is csinálnám, ha nem kapnék érte egy vasat se.”

Többször visszatérő kérdés ezután, hogy miért is nem tudtak egy 1981-ben megnyert táncdalfesztivál után sikeresek lenni a KFT zenekarral, hogy összefügg-e ezzel a fenti művészi hitvallással ez, vagy van más oka is. Hiszen, ahogy Alinda fogalmaz: „ti mintha szembe is mentetek volna a sikerességgel”, és felidézi, hogy a táncdalfesztivál után az első lemezükre nem tették fel azt a számot, amivel a táncdalfesztiválra berobbant.

– Mi nagyon szerettünk volna sikeresek lenni, csak az volt ezzel a Bábu vagy című dallal, hogy ez nagy siker lett, a csapból is az folyt, és a lemezünk pontosan egy évvel később jelent meg. Ez ma már elképzelhetetlen. Ha találsz egy olyan zenekart, amelyik egy dallal országos hírnévre tesz szert egyik pillanatról a másikra, annak egy hónap múlva kint van a lemeze a boltokban. Minket meg fékezett a rendszer. Egy évvel később már mindenkinek a könyökének jött ki a Bábu vagy, és azt gondoltuk, hogy az már ciki.

Később azt mondja, a rendszer népszerűvé tette, de közben ellehetetlenítette őket, és ő személyesen is azt érezte, hogy nem való ebbe a szakmába, ebbe a rendszerbe. „A KFT zenekarral folyamatosan éreztük, hogy mennénk, és van rajtunk egy fék, mennénk, és van rajtunk egy fék” – mondja, amikor a disszidálásról beszélnek, amire ő hosszú évtizeden át készült, de végül mégse lépte meg, és amire a zenekari tagok is többször gondoltak.

– És mostanában éreztél korlátokat? Sokan panaszkodnak, hogy nem mindenhol tudnak fellépni. Ti ilyen korlátokba ütköztök?

– Szabad erre egy szóval válaszolnom? Ütközünk. Nem, nagylelkű leszek, több szóval válaszolok. Mintha mostanában ez egy kicsit enyhülne. Éreztünk egy olyan szigort, ami profibban megszervezett szigor volt, mint a szocializmusban tapasztalt szigor...

– Milyen értelemben profibban megszervezett?
– A szocializmusban az ezzel megbízott emberek időnként összekeverték, hogy a Benkő László az Illés együttesben játszik vagy az Omegában. Most volt egy nagyon precíz működés, amit nem lehetett kijátszani. Most már optimistán beszélek, múlt időben, mert azt érzem, mintha ez óvatost egy picit mozdult volna.
– Konkrétan abba ütköztetek, hogy ne gyertek ebbe a városba?
– Igen. De azért vagyok most optimista, mert ebben a városban mi két héttel ezelőtt játszottunk, főtéren, legalább hatezer ember előtt.

A beszélgetésben kitérnek arra is, hogy írt egy Website story című darabot, amire sehonnan nem kap visszajelzést, de ami kapcsán elmondta azt, hogy a virtuális világ filozófiailag érdekli, „maga a dolog, hogy létrejött, azt nem szeretem”, és ezt egyszer Kürti Sándornak fejtette ki egy társaságban. „Nekem nem tetszik a komputerizált világ, a felhő (…) Ezt úgy hívjuk, hogy valóság, de ez egy képlékeny, folyós valóság”, nem olyan sziklaszilárd, mint azt gyerekkorában elképzelte. Hogy a Covid kapcsán átalakult-e a tudományosság a fejében, arra ezt válaszolja:

– Nekem elég impertinens gondolataim vannak. Jobban járnánk, ha a tudományt a művészetek egyik ágának tekintenénk. Én mindenkitől félek, aki az igazság egyedüli birtokosának nevezi magát.
– Még akkor is, ha azt tényekre alapozza?
– Még akkor is. Mert én azt érzem, vess a mókusok elé, hogy nincsenek tények, hogy ez nem olyan stabil dolog, mint ahogy látjuk.

Emiatt egy időben például elhatározta, hogy elkezdi a bizonyítékokat gyűjteni, miszerint vége a világnak, „csak nem úgy van vége, hogy kihúzták a falból a konnektort”, de ennek a jele szerinte az a hír vagy álhír, hogy két villamos, ami nem is egy sínen ment, összeütközött. „Egy bizonytalan világban élek, azt hiszem, jobban szeretek itt élni, mint egy stabil világban, ahol a tények kemény dolgok”. Hogy mit ért a képlékeny világon, azt később szemléletesen elmondja: „2006 őszén lerombolták fél Budapestet, és öt perc múlva nem találtam két embert, aki ugyanazt mondta volna arról, amit a tévé közvetített, amit látott. És akkor azt gondoltam, hogy ha egy öt perccel ezelőtti történelmi esemény annyira másképp nézhető vagy értékelhető, akkor mi közünk van nekünk ahhoz, hogy mi volt 56-ban vagy mi volt 1848-ban”.

A román-magyar viszonyról és Erdélyről is beszélnek, mivel Bornai annak a Fadrusz Jánosnak a leszármazottja, aki a kolozsvári Mátyás király-szobrot készítette. Felidézi, hogyan néztek ott szemet Funar román nacionalistáival, és hogy milyen fájdalma van neki a közös közép-európai sors miatt.

– Nem pottyant az ölünkben a Kánaán, amikor átjárhatóak lettek a határok. Azt hittem, hogy akkor most már majd jó lesz, és mégis valahogy meg lehetett találni azt a pontját ennek a dolognak, amin keresztül újra lehet gyűlölködni meg utálkozni. És újra lehet valami ellentétet szítani, feszültséget gerjeszteni, amikor már nem kéne.

– Erősödnek a generált konfliktusok?
– Talán erősödnek. Amikor azt gondoltam, hogy el kéne már Budapestről költözni, az azért volt, mert nem szerettem már az utcán végigmenni, mert nem tudtam, ki fog belém kötni, utánam kiabálni, ki fogja gyűlölni, hogy kutyával sétálok... Én disszidáltam tulajdonképpen, és lelkiismeret-furdalásom van.

Az interjúban szó esik még arról, hogy hány évesen írta az első regényét, hogyan reagált arra, amikor az apja a szovjet költők antológiáját, és abból Durdi Haldurdi műveit olvasta fel, és annak apropóján, hogy úgymond közös könyvet írt az apjával az apja halála után, mesél a korán, tizenhét évesen elveszített apjához fűződő viszonyáról is.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!