Bárdos András: Van egy-két dolog, amiről nem beszélünk

Hat év után szerepelt ismét kamerák előtt Bárdos András, az egykori televíziós műsorvezető és szerkesztő Veiszer Alinda legújabb műsorában vendége volt, a teljes, körülbelül egyórás interjú ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében.

Bárdos, aki a rendszerváltás idején a közrádió szórakoztató és sport főosztályán kezdett dolgozni, majd a kilencvenes évek egyik legismertebb televíziós politikai újságírója lett, de 2015 óta nem szerepelt tévéműsorban. „A hevesség, az izgalom, az” – válaszolta arra, hogy hiányzott-e neki a kamerák előtt szereplés érzése. Függetlenül attól, hogy „ülsz egy stúdióban vagy Kabulban egy tetőn állsz”.

Amikor gondolkodsz ezen, nosztalgiázol, hogy milyen jó volt csinálni? – kérdezi Alinda. A válaszból kiderült, hogy amit szeretett, az iránt érez nosztalgiát, amit nem, „az iránt nemhogy nosztalgiát nem érzek, de nem értem, miért töltöttem ezzel éveket. Van bennem nosztalgia, de nem az iránt, amire te gondolsz”. És a kérdésre, hogy akkor mi iránt, így kezdődik a válasz:

„Salgótarján-Békéscsaba focimeccs, körkapcsolás, rádió, rádiózás. Vass István Zoltán, Novotny”.

Majd a televíziós évek kapcsán mesél Antal Imréről, Szilágyi Jánosról, Déri Jánosról, arról, hogy miket tanult, vagy ahogyan ő fogalmaz, lopott tőlük. Antal Imre „mindent tudott, kivételes lehetőség volt együtt dolgozni vele, tanulni tőle”. Amit a tévés szakmáról tudni lehetett, azt tudta, „odajött, és atmoszféra volt”.

„Néha odamegyek a Szabadság térre, nézem az épületet, és eszembe jutnak ezek az éjszakák.”

Bárdos András volt 1998-ban, aki az első miniszterelnök-jelölti vitát vezette, majd később még egyet. Amikor erre az időszakra kérdez rá a műsorvezető, az alábbi párbeszéd kezdődik:

– Voltak abban rendkívül kellemetlen momentumok is, voltak ott fenyegetések.
- Ki fenyegetett kit?
- Ezt sosem fogom elmondani.
- De téged?
- Volt, volt, igen... Volt sok minden, kérni kellett az óvónőket abban a néhány napban, hogy a gyerekre jobban figyeljenek, vigyázzanak... Ez ma már mókás. Nem tudom, mennyi volt ebből a dolog újdonsága, mennyi az én külön extra félelmem, mennyi a valóságos agresszió. [De] az jó volt, hogy annyira egyik se utált, hogy megakadályozza [a vitát].

Később arról is beszélt, hogy ma már „nincs örömünk a politikában”. A politika iránt érdeklődő embereknek sincs örömük benne, a politika iránt közönyös embereknek sincs. „Ne is beszéljünk politikáról, mert semmi élmény, élvezet, kellemes nekem a politikához nem kötődik. Nem is akartam politikai újságíró lenni.”

A foci átpolitizáltsága kapcsán azt válaszolta: „nem tudom megállni, hogy ne szurkoljak a magyar csapatnak, ezt nem is értem.” Szerinte ennek „a legitimációját nehéz szeretni”, de túl sok meccsen volt életében, túl sokszor énekelte a himnuszt, hogy ne örüljön egy magyar gólnak, ne tudjon szurkolni a magyar válogatottnak.

A mostani politikai viszonyokat a Kádár-korszakkal írta le analógiaként.

„57-től 87-ig volt Magyarországon egy örökösen változó, de jelenlévő közmegegyezés: nem beszélünk arról, hogy a ruszkik elfoglalták Magyarországot, hogy Kádár János kinyírta Nagy Imrét, és akkor oké, egyébként a többiről lehet. Szerintem valami hasonló közmegegyezés kialakult Magyarországon mostanra. Van egy-két dolog, amiről nem beszélünk.”

Ügynökügy: ügynöközünk, de nem ugyanarra gondolunk, „nincsenek meg a szavaink, hogy dolgokról beszéljünk”.

Az adásban szó van arról, milyen volt a kilencvenes évek médiaháborúja, az olajszőkítési botrány – amely egyik kulcsfigurája, egy rendőr százados épp az ő műsorában, élő adásban volt, amikor jött a hír, hogy leváltották –, arról, hogy hogy is volt az az eset, amikor Kern András élő adásban, az ő kérdésére buzizott, beszélt az antiszemita Csurka Istvánnal kapcsolatos, neki inkább kellemes személyes emlékeiről, és annak kapcsán arról is, hogy „ha valaki azt mondja, hogy büdös zsidók, azzal nagyon nem tudok egyetérteni, de nagyon nem szeretném, ha nem mondhatná”.

Nem sokkal később az ő és családja zsidósága is előjött, arra a kérdésre, hogy Veiszer Alinda azt olvasta valahol, Bárdos egyik felmenője volt az egyik utolsó Tóra-író, azt mondta: „Minden családban vannak ilyen legendák. De a mi családunk zsidósága nagyon kevéssé átélt érzés volt, a vallásos része nulla”. Szüleit deportálták, bár Auschwitzot elkerülték Ausztriában voltak. De erről nem tud sokat, „amikor visszatértek, egy dologban egyetértettek: felejtsük el”, és már felnőtt volt, ők pedig idősek, amikor erről beszélni kezdtek.

– Tudtad, hogy zsidó vagy?
- Ha tudtam is, soha nem gondoltam rá, biztos, hogy 15-18 éves koromig ez soha nem jutott eszembe.

Az interjúból az SZFE-n tavaly történtek és az ő távozásának körülményei sem maradtak ki. „Ami az egyetemen történt, azt az einstandot, ami ott történt, én már átéltem másutt, és ezért talán a tanártársaimnál hamarabb felismertem, mi lesz a vége. (…) Se azt nem akartam, hogy nekem olyan emberekkel kelljen együtt dolgozni, akikkel nem akarok, se azt nem akartam, hogy nekik velem el kelljen bánniuk” – indokolta, hogy miért jött el, és miért úgy, ahogy.