Parti Nagy Lajos: Lopunk, kerüljetek hatalomra, majd lophattok megint ti is

2021. május 29. – 07:19

Másolás

Vágólapra másolva

Nagyjából a kétharmadánál járunk a Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő, író, drámaíró és Veiszer Alinda közötti nagyjából egyórás beszélgetésnek – ami ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében – amikor eljutnak ahhoz az Alinda műsoraiban visszatérő kérdéshez:

– Hol lett ez ennyire elrontva?

Nem előzmények nélküli ez a felvetés, és nem csak azért, mert a korábbi adásaiban is foglalkoztatta ez, amikor a magyar kulturális és művészeti élet jelentős szereplőivel beszélgetett. Hanem azért sem, mert ekkorra a kezdetben még irodalmi, költészeti témájúnak tűnő, a posztmodern beszédnyelvet, Esterházy Pétert, Bereményi Gézát, a scrabble-t, az érzelemmel felruházott szavakat, az emberi memóriát és öregedést érintő beszélgetés mindinkább közéleti témájúvá válik (miközben a memória kapcsán felidézi Réz Pál szavait: „Az ember lassan semmit nem úgy mesél el, ahogy volt, hanem úgy meséli el, ahogy legutóbb elmesélte”).

Parti Nagy Lajos – Fotó: Veiszer Alinda

A Magyar Mesék címmel megjelent, eredetileg az Élet és Irodalomban publikálni kezdett glosszái-groteszkjei jelentik a kiindulási alapot ehhez, és ennek apropóján a közéleti-közírói és a költészeti megszólalás különbsége. Amikor a Magyar Meséket írta, nem gondolta-e, hogy kidobott idő az, amit erre fordít, nem töltött-e el ezzel túl sok időt? – hangzik egy kérdés.

– De.
– Bánod? Kidobott idő?
– Nem. Egyáltalán nem kidobott idő. Egyrészt, mert folyton azt éreztem akkor is, közben, hogy ha ezt nem mondom el, akkor megfulladok.
– Ha nem mondod el, amit gondolsz arról, ami történik körülötted, akkor megfulladsz?
– Az nagyon rossz érzés. Mert máig nem adtam fel a hitemet a véleményszabadságban, egyszerűen muszáj, hogy az ember kimondja a véleményét. És még akkor is ki lehet, ha nem lehet. (...) Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az írónak politizálnia kéne, vagy olyan vadul közélnie kéne a műveiben. Ki így, ki úgy, ki amúgy. Ne legyen muszáj, de lehessen.

Ugyanaz volt tíz éve, mint most van – utal vissza később ezekkel a tíz évvel ezelőtti írásokra Veiszer Alinda, amire Parti Nagy azt mondja:

„Azt hiszem, hogy kevésbé volt brutális, és főleg kevésbé volt reménytelen.”

Azt mondja később: „van egy kritikai álláspontom, ezt lehet kritikai hazaszeretetnek is mondani”. És hogy milyen lenne ebből az álláspontból kiindulva egy ideális, ahogy ő maga nevezte egyszer, egy organikus haza? „Ha tudnám, fennen hirdetném. De nagyon nehéz ezt tudni, főleg összefoglalni. (...) Egy olyan országot, ahol létezik egy parlament. Egy olyan országot, ahol létezik egy minimális tisztesség, vagy ha nem, a törvények ezt számonkérik. Egy olyan országot, ahol nem lehet ezeket a válogatott mutyikat és disznóságokat megcsinálni, és ahol nem nagyon lehet pacekba belemondani a nép szemébe, hogy «️lopunk, kerüljetek hatalomra, majd lophattok megint ti is».”

Milyen most a nyelv és milyen volt?

– A kilencvenes években vagy a kétezres évek elején azt gondoltam, hogy ezt a mindennapi beszédet vagy köznyelvet azáltal lehet megragadni, hogy ilyen fennkölten fogalmazzak, hogy az ember szétbeszél. Merthogy számomra a nyolcvanas évek ilyen gyökbazmegére lecsupaszított köznyelvéhez képest a kilencvenes évek vagy a kétezres évek egy ilyen barokkos szétbeszélős konstrukció volt inkább. És ezt ezzel a dumálunk, dumálunk, hogy ne legyen csend típusú beszélővel akartam megjeleníteni. De ebben már egyáltalán nem vagyok olyan biztos.
- Miért, szerinted milyen most a nyelv?
- Nem tudom. Sokféle. Valószínű, hogy nehezebb felfedezni ezeket az uralkodó trendeket vagy attitűdöket. Mert az, hogy durvul, az, hogy egyszerűsödik, másrészt pedig olyan utalásokkal van teli, amik tíz évvel ezelőtt még nem lehettek, szóval nagyon nehéz megfogni. Ahogy az ember öregszik, egyre inkább érzi azt, hogy nem olyan könnyű elmondani egy nyelvről, egy köznyelvről, hogy milyen. (...) Az életkorral eltűnik a magabiztosság, az, hogy egy bizonyos fokig biztos lehetsz az ítéletedben, a szakmai döntéseidben.

Később arról is beszél, hogy „ez a fajta feudális, hűbéries, nemzeti nackós gondolkodásmód – ettől én agybajt kapok. Ettől ideges leszek. Ez most nagyon primitív, nem is magyarázat semmire...”

A kérdésre, hogy nem idegesített-e a nyolcvanas években az, ami akkor volt, azt mondja: „De. És ez lehet, hogy annak a reakciója.” Mert azt gondolja, hogy a rendszerváltozás után volt olyan helyzet, amikor élesebben kellett volna fogalmaznia, „valószínűleg én nem voltam az életemnek olyan szakaszában. És ennek a tanulságaként gondoltam, hogy megpróbálok valahogy úgy létezni, hogy ne jöhessen el megint ilyen helyzet.”

Így jutottunk tehát el a rendszerváltáshoz és Veiszer Alinda cikk elején említett kérdéséhez. És a válaszhoz, amely nyers és keserű szembenézés az elmúlt harminc évvel egy embertől, aki az életének nagyjából a felét ebben az időszakban, a felszabadult, rendszerváltott Magyarországon élte le.

– Hol lett ez ennyire elrontva? Hogy például az írástudók nem tudnak együtt lenni, mert a politika...
– Hát erre meglehetősen nehéz... Nagyon sok helyen nagyon régóta el van rontva.

Nagyon sok kibeszéletlenség nyekkent egymásra már a nyolcvanas években és a kilencvenes évektől, amikkel az írástudók se tudtak mit kezdeni.

Ebben a szabadságban majdnem egyszerre kellett volna megemészteni a nyilas Magyarországot, azt a tömeggyilkosságot, ami egyszerűen megtörtént a magyarok tevékeny... De ez is milyen igazságtalan, nem a magyarok, hanem nagyon sokak tevékeny közreműködésével, és ugyanebben az időszakban kellett volna valamit kezdeni az ötvenes évekkel, az ávós szörnyűségekkel és a hatvanas éveknek ezzel a nagyon konform hallgatásával, aminek ára vagy nem ára, de mégis csak egy modernizáció volt, ami korábban soha Magyarország történetében nem létezett. És akkor ezekkel kellett volna kezdeni valamit úgy, hogy elhisszük, hogy ezek az indulatok, ezek a traumák nem jönnek föl, amikor szabadság van. Hát följöttek.