- Hisz a nagy népességcsere teóriájában, következetesen és erőszakosan bevándorlásellenes.
- Amikor a New York Timesnak adott interjút, a sírásig tudta hergelni magát a beutazási vízum szigorításának kérdésén.
- Már általános iskolai osztálytársai is „örök kötözködőként” emlékeztek rá, egész politikai karrierjét a provokációra építette.
- A kormányon belül és a nyilvánosság előtt is ő az egyik legvérmesebb támogatója Grönland elfoglalásának.
- Ismerjék meg Stephen Millert, aki oly mértékben határozza meg az amerikai kormány szélsőséges politikáját, hogy már Trump miniszterelnökének is nevezik.
Donald Trump első elnöki ciklusának egyik fő tanulsága az volt, hogy bár a politikus kétségkívül karizmatikus, és minden riválisánál jobban érzi, hogyan kell meglovagolni az egyre gyorsabban pörgő hírciklust, felszínességének köszönhetően képtelen radikális ígéretei következetes megvalósítására. Amikor Trump párton belüli pozíciója a 2020–21-es dicstelen – és paródiába hajló elemekben gazdag – választási csaláskísérlete miatt megrendült, a trónkövetelők jellemzően úgy definiálták saját politikájukat, hogy ők is trumpisták. De az irányzat névadójával szemben ők valóban képesek lesznek valóra váltani a hérós epónymos szélsőjobboldali ígéreteit.
A Trump túlméretezett Brioni öltönye alól előpattant trónkövetelők, mint Ron DeSantis és Vivek Ramaswamy azonban képtelenek voltak meggyőzni saját alkalmasságukról a republikánus szavazótábort. Az első ciklus hatékonyságáról szóló viták miatt a 2024-es választási kampánynak Donald Trump már egy sokkal átfogóbb, sokkal ambiciózusabb programmal vágott neki, és ezt a programot második beiktatását követően sokkal sikeresebben és erőszakosabban tudja megvalósítani. Ezt a republikánus párt totális trumpizálódásától kezdve a hatalmi ágak jobboldali ellenőrzéséig egy sor tényező segíti elő.
Mivel Donald Trumpról van szó, a kormányzás nagy része opportunista ötletelés, azonban a kultúrharctól a dereguláción át van egy sor terület, ahol a fejlemények betűről betűre követik a választási kampányban letagadott Project 2025 szélsőjobboldali forgatókönyvet. A következetesség, kompromisszummentesség és erőszakosság különösen szembetűnő a bevándorlás elleni harcban, mely a kormányzás szimbolikus és közpolitikai centrumának számít, és ahol a drákói szabályzási szigorhoz gyakorlatilag katonai módszerek párosulnak. A kormány „illegális bevándorlók” elleni háborúja az előzetes várakozásoknak megfelelően hamar elérte a legális bevándorlókat is, sőt, ahogy azt Minneapolisban láthatjuk, az állampolgárok kontrolljának és megfélemlítésének eszközévé vált.
A következetesség és az erőszakosság nem kis részben Trump egyik leglojálisabb, legambiciózusabb és legkíméletlenebb bennfentesének, Stephen Millernek köszönhető.
A 40 éves Miller tinédzserkora óta fanatikusan utálja a migránsokat. Trump egyik legrégebbi és leglojálisabb közvetlen munkatársaként ő az, aki az elnök migránsellenes kirohanásait – melyeket részben ő maga szövegez meg – politikai cselekvéssé formálja, és több-kevesebb sikerrel megtalálja a módszereket, hogyan lehet a lehető legradikálisabb eszközöket lenyomni a bíróságok torkán.
Miller szerepe 2025 óta még hangsúlyosabbá vált, és mára lényegében a Fehér Ház összes fontos döntésében benne van a keze. A még Bill Clinton által kreált „közpolitikáért felelős kabinetfőnök-helyettes” posztján őt tartják a valaha volt legnagyobb befolyással rendelkező politikusnak. Steve Bannon egykori elnöki tanácsadó, a szélsőjobboldal mai napig egyik legmeghatározóbb véleményvezére egyenesen „Trump miniszterelnökének” nevezte őt. Újabban már a trumpi külpolitika alakításába is egyre jobban belefolyik: ő felügyelte a Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablását célzó katonai akció előkészítését, a kormányon belül és a nyilvánosság előtt is ő az egyik legvérmesebb támogatója Grönland elfoglalásának.
A szemétszedésben is meglátta a konfliktust
A fentiek ismeretében nem csoda, ha Stephen Miller az amerikai politika egyik legmegosztóbb embere, azonban Miller nemcsak megtestesíti, hanem nyíltan fel is vállalja a Trump-korszakra jellemző rasszizmust és rosszindulatot, sőt kifejezetten lubickol Amerika főgonoszának szerepében. Miller a néhai Charlie Kirkhöz hasonlóan az amerikai politikai elit azon tagjai közé tartozik, akik már kamaszkoruk óta szomjazzák a minél szélesebb nyilvánosságot, és ezt a nyilvánosságot tizenéves koruktól mindenkori közösségük bomlasztásán és provokálásán keresztül akarják elérni – függetlenül attól, hogy ez a közösség a középiskolát, az egyetemet vagy az Egyesült Államokat jelenti.
Miller 1985-ben született a kaliforniai Santa Monicában. Szülei zsidó származású értelmiségiek; édesanyja szociális munkásként, édesapja ingatlanügyvédként dolgozott. Stephenre már általános iskolás osztálytársai is „örök kötözködőként” emlékeznek vissza, ezen jellemvonása aztán még jobban kidomborodott a helyi, alapvetően liberális hangulatú és etnikailag színes középiskolában. Visszaemlékezések szerint már ekkor is képtelen volt leszakadni a politikáról, rendszeresen gúnyolta bevándorló családból származó osztálytársait, kifogásolta az iskola „baloldali” elfogultságát.
Beállítódását talán az világítja meg a legjobban, hogy amikor elindult a diákönkormányzat egyik tisztségéért, kortesbeszédében belekötött az iskolai szabályzat azon pontjába, mely megtiltotta a diákoknak a szemetelést – Miller érve szerint azért fizeti az iskola a gondnokokat, hogy felszedjék a diákok után a szemetet. Az is jellemző, hogy maga Miller középiskolai élményei közül azt bírta kiemelni, hogy a szeptember 11-i terrortámadás után (amikor ő maga még csak 16 éves volt) „az Amerika-ellenesség úgy terjedt az iskolában, mint egy fertőző bőrbetegség. Oszama bin Laden nagyon otthonosan érezte volna magát a Santa Monicában.”
Miller ambiciózusságát mutatja, hogy már középiskolásként rendszeres vendégnek számított a helyi jobboldali rádiók – korunk szélsőjobboldali témáinak és stílusának formálásában óriási szerepet játszó – beszélgetős műsoraiban, ahol az oktatási rendszer liberális-nemzetellenes kultúráját ostorozta.
A fiatal Stephen Miller 2003-tól átköltözött az Egyesült Államok túlpartjára, mivel felvették az észak-karolinai Duke Egyetem politológia szakára. Természetesen itt is teljes erővel szállt bele az összes progresszív ügybe a feminizmustól a palesztin szolidaritásig; ő volt a szervezője a muszlimokat en bloc a terrorizmussal összemosó „Iszlamofasizmus Elleni Éberség Hetének”, a helyi diáklapban saját rovata is volt, amit önmagáról nevezett el. Egykori szerkesztője úgy jellemezte munkásságát, hogy
„minden ügyben a lehető legszélsőségesebb álláspont mellett érvelt, érveit a lehető legbombasztikusabb szóképekkel adta elő… majd hátradőlve várta az olvasók reakcióit”.
Miller egyetemistaként már rendszeresen szerepelt az országos médiában, és nem volt meglepetés, hogy 2007-től karrierjét Washingtonban folytatta kongresszusi asszisztensként. Ismertségének és politikai bozótharcos tapasztalatainak köszönhetően az Obama-korszak befolyásos republikánus politikusai vették szárnyaik alá. A képviselőházban előbb Michelle Bachmann sajtósaként dolgozott, majd miután a minnesotai politikust túl mérsékeltnek találta, átigazolt a szenátusba, ahol az egyik alabamai mandátumot betöltő Jeff Sessions kommunikációs munkatársa lett.
A politikai ambíciókat dédelgető fiatalok számára a kongresszusi állások azért fontosak, mert ezekben az években tudnak kellő közpolitikai ismeretre szert tenni, és ekkor tudják kiépíteni a karrierjük egyengetésében kulcsszerepet játszó informális kapcsolati hálót. Miller például Sessionsön keresztül került kapcsolatba a később a második Trump-kormány programját kidolgozó Heritage Foundationnel. A befolyásos és mérsékeltnek egyáltalán nem mondható republikánus agytröszt egyik alkalmazottja úgy jellemezte őt: „szuperokos, de elképesztően szélsőséges”.
A politikai kapcsolatok mellett Miller kongresszusi évei alatt ismerkedett meg a 2010-es években a Facebook-algoritmus szárnyán felívelő Breitbart online hírportál szerkesztőivel – például Trump későbbi befolyásos tanácsadójával, Steve Bannonnal.
Miller és Bannon stratégiai szövetséget kötöttek. A fiatal politikus muníciót szolgáltatott az újgenerációs szélsőjobboldal (az alt-right) akkori fő orgánumának számító portál clickbait migránsellenes tartalmaihoz, cserébe Miller hozzájutott egy olyan megafonhoz, amely fittyet hányt a republikánus pártelit konszenzusára és a sajtó megcsontosodott normáira. A Breitbart olyan szalagcímekkel vonzotta be az olvasókat, hogy „Mit kívánsz kevésbé a gyerekednek: feminista legyen vagy rákos?” vagy „A fogamzásgátlástól a nők megcsúnyulnak és megbolondulnak”. 2019-ben kiszivárgott Miller és a Breitbart szerkesztőinek levelezése, melyből kiderült, hogy a politikus a legsúlyosabb konteókkal bombázta az újságot, és – egy oroszországi pogromok elől menekülő zsidó felmenőkkel rendelkező embertől különösen perverz módon – azt fejtegette, hogy a megfélemlítés érdekében vonatra zsúfolva kéne deportálni a bevándorlókat.
Obama 2012-es újrázása után a republikánus pártban evidenciának számított az, hogy olyan negatív és megosztó üggyel, mint a migráció, nem lehet választást nyerni, és az Egyesült Államok demográfiai változásai miatt a republikánus párt tartós hátrányba manőverezheti magát, ha nem nyit a bevándorlók felé. Jeff Sessions azonban a migráció kérdésében alapvetően a republikánus elitnél szélsőségesebb pozíciót foglalt el, Miller pedig teljes mellszélességgel állt ki mindenféle bevándorlási kompromisszum ellen. Ráérezve a Trump számára később kulcsfontosságúvá váló kékgalléros fehér választók szorongásaira, kijelentette: „nincs még egy ügy, amiben ennyire eltér az átlagemberek és a politika véleménye”.
Apokalipszis mindig
Miller figyelmét már a 2010-es évek elején felkeltette a politikai karrierjét akkor még csak uszító tweetekkel építő Donald Trump, és amikor az önmagát sikeres ingatlanmágnásként reklámozó valóságshow-sztár 2015-ben bejelentette, hogy elindul a republikánus előválasztáson, azonnal beállt mögé. 2016 januárjában Sessionstől – ő lett az első szenátor, aki beállt Trump mögé – fizetés nélküli szabadságot kért, hogy beszállhasson az elnökválasztási kampányba. Miller kampányrendezvények bemelegítő szónokaként is többször fellépett, és az akkor már a Facebookon a harmadik legvirálisabb oldalnak számító Breitbarthoz rendszeresen lobbizott be Trump riválisait támadó cikkeket. Így például jelenlegi kollégájáról, Marco Rubióról azt, hogy laza bevándorláspolitikájával nemi erőszaktevőket engedne be az országba.
De Miller a 2016-os kampányban igazán maradandót leginkább beszédíróként alkotott: ő volt az, aki a kezdő politikus indulatszavait politikai szlogenekbe és frázisokba öntötte. Az általa írt beszédek apokaliptikus világképet közvetítettek a választók felé, melyben migránsok „vad prérifarkasok és kegyetlen bandák” módjára terrorizálják a derék amerikaiakat.
Miller Trump 2016-os győzelme után vezető szövegíróként helyezkedett el a Fehér Házban, az elmúlt szűk évtizedben több emlékezetes elnöki szónoklat és szófordulat került ki az ujjai alól. Például a 2017-es beiktatási beszéd, amiben Trump az „amerikaiak elleni vérengzés” felszámolására tett ígéretet, vagy akár a 2026-os davosi Világgazdasági Fórumon elmondott Trump-tiráda, melynek rasszizmusát és hanyatlás-narratíváját Miller kéznyomaként azonosították.
Az illegális határátlépőkkel szembeni fellépés, a migránsok sorsának elbírálása a korábbi kormányok alatt alapvetően adminisztratív eljárásnak számított. Sok szélsőjobboldali figura pedig a migrációban csak a politikai tömbösítést kiszolgáló mesternarratívát látja, melyet kész bármikor lecserélni egy másik mesternarratívára.
Miller azonban fiatal korától civilizációs küzdelemként fogta fel a migráció ügyét, melyben a „migráns” – függetlenül a migráns hátterétől, motivációjától, bevándorlásának jogszerűségétől – egyfajta egzisztenciális értelemben vett Idegennek számít, aki gyengíti a „woke” ideológia által eleve lezüllesztett zsidó-keresztény civilizáció ellenálló képességét. A New York Times egyik újságírója megrökönyödve tapasztalta, hogy Miller egyik nyilatkozatában képes volt sírásig hergelni magát a beutazási vízum szigorításának kérdésén. Miller az Orbán Viktor által is hirdetett nagy népességcsere-elmélet híve. Ez nagyjából úgy foglalható össze, hogy a liberális elit tudatosan „erőlteti” a bevándorlást annak érdekében, hogy a fehér lakosságot színes bőrű, más „civilizációjú” migránsokkal hígítsa fel, és a demográfiai viszonyok megváltoztatásán keresztül teremtsen tartós politikai fölényt (a XXI. századi szélsőjobboldal talán legfontosabb „elméletének” amerikai és magyar párhuzamosságairól és különbségeiről itt írtunk részletesen).
A politika kozmikus küzdelemként való felfogásáról Miller a legnagyobb erővel Charlie Kirk búcsúztatóján tett tanúbizonyságot. A politikát a Jó és a Rossz küzdelmeként írta le, melyben a Jók a civilizáció, a kultúra építőiként jelennek meg, a Rosszak viszont teremtésre, alkotásra képtelen negatív erőként, melyet azonban a Jók „viharként” fognak elsöpörni:
„Ellenségeink nem fogják fel, milyen erősek, milyen elszántak, milyen kitartóak, milyen szenvedélyesek vagyunk”.
Miller univerzális vízióját némiképp hitelteleníti a tény, hogy a „jogi lázadást végrehajtó” szövetségi bíróktól a baloldali terroristáknak minősített demokrata politikusokig könnyű kézzel passzíroz be bárkit a Rosszak oldalára, aki nem ért egyet teljes mértékben Trump politikájával.
Még Trump mellett is ő a rossz zsaru
Miller ambíciója azonban mindig túlmutatott a kommunikáción, hamar kezébe vette a Fehér Ház migrációellenes politikájának koordinálását. Az ő ötlete volt az egyes muszlim országokra kimondott beutazási tilalom vagy az, hogy a határon lefülelt illegális bevándorló családok gyerekeit elrettentő célzattal el kell különíteni.
Az amerikai bíróságok a magyarországi joggyakorlattal ellentétben rendszeresen mondanak ítéletet politikai döntések jogszerűségéről, és a végrehajtó hatalom fontos korlátjának számítanak. Az első Trump-kormány több bevándorlásellenes rendelete elvérzett a jogállamisági próbán, de Miller bevándorlásügyi közpolitikai tudásából merítve sorra rukkolt elő kreatív jogi húzásokkal, melyekkel igyekezett jogi precedenseket találni a bevándorlás korlátozására. Rendszeresen próbálta például lezáratni a határt a migránsok által állítólag behurcolt mumpszra, influenzára, Covidra hivatkozva – utóbbi esetben sikerrel is járt. 2025-ben egy 1798-as törvényt előcitálva minősítette az illegális bevándorlást „külföldi inváziónak”, ami lehetővé teszi a migránsok tömeges és önkényes deportálását.
Trump 2020-as választási veresége után néhány hónapra úgy tűnt, hogy az exelnök persona non gratává válik a republikánus pártban, mivel megpróbálta meghamisítani a választási eredményeket, majd amikor törekvései zátonyra futottak, híveit a Joe Biden győzelmét szentesítő kongresszus ellen küldte. Miller azonban sosem hagyta cserben Trumpot. A választási vereségből azt a tanulságot szűrte le, hogy újrázás esetén nem szabad belemenni az első ciklusra jellemző kompromisszumokba – melyek például megfúrták a mexikói határra ígért határzárat –, meg kell törni a politikától független bürokrácia (az ún. „deep state”) szélsőséges kezdeményezésekkel szembeni passzív ellenállását. Miller ezért a 2021 utáni éveket arra szánta, hogy Trumppal napi szinten egyeztetve előkészítse a Fehér Ház szövetségi bürokrácia feletti totális kontrollját. Ezt megkönnyítette a kongresszusi és legfelsőbb bírósági republikánus többség is, és a második beiktatás után azonnal bejelentett drákói migránsellenes intézkedéseket.
Miller nemcsak kérlelhetetlen ideológus és fáradhatatlan agytröszt, hanem agresszív adminisztrátor és ügyes helyezkedő is. A 2001. szeptember 11. után, a terrorizmus fenyegetése ellen kétpárti támogatással felállított Belbiztonsági Minisztériumot lényegében migránsellenes hatósággá formálta át, és személyesen felügyeli az idegenrendészet (ICE) és a határrendészet (Border Patrol) migránsellenes akcióit, létszámbővítését és személyzeti ügyeit.
Egykori és jelenlegi munkatársai és kormányzati tisztségviselők szerint Miller vezető tisztségviselőként is megőrizte tüskés, konfrontatív stílusát. Előszeretettel szégyeníti meg nyilvánosan a rangban és befolyásban alatta állókat, akikkel szemben nem sokat udvariaskodik. Egyik beosztottja az Atlanticnek úgy jellemezte stílusát, hogy „mindenkivel üvöltözik, senki nem bújhat el a haragja elől”; egy másik pedig azt mondta: „ha egy olyan találkozóra készülsz, ahol Miller is ott van, akkor folyamatosan azért imádkozol, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel távozz”. Amikor a muszlim országokból való beutazás tilalmáról szóló rendelet végrehajtásával megbízott magas rangú minisztériumi vezetők sérelmezték, hogy csak a rendelet kihirdetése után szereztek tudomást az egész tervről, a fejükhöz vágta:
„Ez az új világrend. Ehhez kell alkalmazkodnotok.”
Miller keze alatt jelenleg mintegy 40 fős stáb dolgozik. A politikus előszeretettel bonyolítja le a tárcák közötti egyeztetéseket bizalmasain keresztül, és ugyancsak előszeretettel nyúl át a tárcavezetők feje felett, hogy alacsonyabb rangú, hozzá lojális tisztségviselőktől szerezze be – sokszor a miniszterek tudta nélkül – a döntés-előkészítéséhez szükséges adatokat és információkat.
Bevándorlási kérdésekben az első ciklus óta lényegében vétójoggal rendelkezik. Fehér házi bennfentesek szerint a bevándorlási jogszabályok területén elvétve kialakuló kétpárti alkukat rendre az ő nyomására torpedózta meg Trump. Az elnök feltétlen lojalitása és látványos – azaz Trump értékrendje szerint: eredményes – migránsellenes intézkedései miatt ragaszkodik Millerhez. Az elnök a New York Timesnak adott 2026 eleji nagyinterjújában többször is elmondta, nincs olyan kérdés, amiben nézetkülönbség állna fenn köztük, és a Fehér Házban Miller szava nagy súllyal esik a latba. Trump kevéssé cizellált szóhasználata szerint „erős hangja van”. Az elnök Millert használja fel a politikai érdekcsoportok lehűtésére is, mivel készséggel játssza el Trump mellett a rossz zsaru szerepét, aki a szereposztást követve megtorpedózza az elnök által elfogadhatónak színlelt kompromisszumokat.
Miller ténykedése során, különösen az első ciklusban rengeteg dolgot nézett be adminisztratív és politikai kérdésekben. Sokszor egész ügynökségek működését értette félre, arroganciájával egy sor fontos szerv nagy tapasztalattal rendelkező és liberális elhajlással nem igazán vádolható vezetőjét idegenítette el. Könnyen lehet, hogy az ICE és a határrendészet tudatosan bevállalt kegyetlensége és amerikai állampolgárok ellen is elkövetett súlyos atrocitásai szintén korszakos politikai kudarcba torkollnak majd.
Azonban Miller igen ügyesen lavíroz a Fehér Ház politikai aknamezején, tudja, hogy nem szabad elvenni a rivaldafényt az elnök és családja elől, és nem szabad konfliktusba keverednie a dinasztia egyetlen tagjával sem. Kudarcai soha nem ütöttek vissza, amikor például a bevándorló családok szétválasztásáról szóló rendeletet a gyerekekkel szembeni kegyetlenség miatti óriási közfelháborodás hatására Trump kénytelen volt visszavonni, Miller simán megúszta a politikai felelősségre vonást.
Az amerikai agresszió apostola
Bár Stephen Miller sokszor egyfajta sötét eminenciásként jelenik meg a róla szóló cikkekben, egyáltalán nem hozzáférhetetlen ember, ahogy láthattuk, kamaszkora óta a nyilvánosság előtt szerepel. Akármilyen hevesen támadják a republikánusok a „fake news” médiát, a jobboldali politikusok nem hátrálnak meg a konfrontatív szereplésektől úgy, mint Orbán Viktor.
Miller nyilvános szereplései során sem fogja vissza magát. 2018-ban, miután a CNN műsorvezetője, Jake Tapper a sokadik kérdésére sem kapott egyenes választ, „a nézők idejét nem akarom pazarolni” felkiáltással félbeszakította a műsort, de Miller nem akarta elhagyni a stúdiót, a biztonsági őröknek kellett kivezetni őt.
Stephen Miller a venezuelai katonai akció után szintén a CNN stúdiójában fejtette ki a Fehér Ház nemzetközi politikáról vallott igen sivár nézeteit:
„Olyan világban élünk, amit – és ez a való világ – az erő és a hatalom irányít. Ez az a vastörvény, ami az idők kezdete óta meghatározza a dolgok működését.”
Miller a vastörvény felidézésével hangsúlyozta azt, hogy az Egyesült Államok kezét Venezuelával kapcsolatban senki és semmi nem köti meg, és Trump akár erővel is megszerezhetné Grönlandot, mert senki sem szállhat vele szembe.
Venezuela és Grönland ügye során vált nyilvánvalóvá az, hogy Miller a migráció után már a külpolitikában is fontos döntéshozó és előkészítő szerepet kapott. Igaz, a Trump-kormány színfalak mögötti működésébe bepillantást nyújtó „Signal-gate” nyilvánosságra hozott beszélgetéseiből már tavasszal kiderült, hogy a kormány külpolitikai belső vitáiban tulajdonképpen Miller mondja ki a végső szót.
Miller annyiban mindig háttérember volt, hogy soha nem töltött be választás útján elnyerhető pozíciót, és eddig nem adta jelét annak, hogy szeretne elindulni egy kongresszusi vagy kormányzói posztért, és Trump utódjaként sem merült fel neve. A Fehér Ház egyik legbefolyásosabb ideológusaként és a migráció elleni harc apostolaként azonban még hosszú évtizedekre meghatározhatja az amerikai jobboldal politikáját. A New York Times joggal csodálkozott rá felemelkedésére és hatására:
„Miller hosszú utat tett meg azóta, hogy [a 2010-es évek elején] szenátusi titkárként elárasztotta a washingtoni emailfiókokat illegális bevándorlókról szóló horrortörténetekkel. Akkor még nem lehetett tudni, hogy egy ismeretlen kongresszusi alkalmazott éjszakánként legépelt xenofób lázálmai alkotják majd a nézetrendszert, ami Donald Trump első választási kampányát működtetni fogja, és aminek segítségével másodjára is meg tudja szerezni a hatalmat.”
A linkekkel jelölt forrásokon túl a cikkhez felhasznált portrék:
- Stephen Miller Offers a Strongman’s View of the World (New York Times)
- The Wrath of Stephen Miller (The Atlantic)
- How Stephen Miller Manipulates Donald Trump to Further His Immigration Obsession (The New Yorker)
- Stephen Miller: portrait of Donald Trump’s ideologue-in-chief (The Conversation)
- The rise of Stephen Miller, the architect of Trump’s hardline immigration policy (The Guardian)
